Gyergyóditrót igen sok pap mondhatja szülőfalujának. Innen származik többek között a jelenlegi csíkdelnei plébános és székelyföldi ifjúsági lelkész, Csíki Szabolcs is, akinek a napi evangéliumhoz fűzött gondolatait hosszú időn át olvashatták oldalunkon. A hivatások évében hivatásának kibontakozásáról kérdeztük.
Egy kisfiú elindul egy nagy székelyföldi faluból Gyulafehérvárra… Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor a kántoriskolába kerültél?
A kisfiú képe bennem is felelevenedik: valóban az voltam. Van egy barátom, aki akkortájt kezdett tanulni Gyulafehérvárt. Szépen beszélt az ottlétéről. Volt szavaiban valami, amire azt mondtam: igen, nekem is kell. Gyakran, talán kéthetente levelet váltottunk és ez olyan hatással volt rám, hogy én is kisszeminarista akartam lenni. Természetesen emellett ott voltak jó papjaink is, akik annyira papok és emberek voltak, hogy vonzó volt ez az egész kalandnak tűnő álmodozás. Megérkezésemre úgy emlékszem vissza, mint akiben tudatosult, itt nem csak angyalok vannak. Ám ami a legmaradandóbb ma számomra, az akkor kötelezőnek tűnő szentmise, lelki programok. Nem szabad ilyen téren – azt gondolom – ma sem lazábban venni és hagyni. Akkor a kötelezőnek keserű íze volt, ma viszont értem és tudom, kellett, mert formált, alakított és nevelt.
Hol érett meg a hivatásod? Mikor döntötted el, hogy pap szeretnél lenni?
A hivatás az életemben egy folyamat! Talán még iskolás sem voltam, amikor tudtam, hogy „feketeruhás” akarok lenni. Elképzelésemet először anyai nagymamámmal osztottam meg, aki akkor csak annyit mondott: „Fiam, addig még baj van!” Az én álmom valóra vált, de ő már csak fentről volt részese az ünnepnek. Mivel mind a mai napig szorosan kötődöm hozzá, nehézségeimben gyakran kérem, járjon közbe értem, mert tudom, Isten szeretetében van. A hivatásom kétségtelen folyamatosan alakult, mélyült és formálódik. Ebben nem is szeretném, ha leállnék. Igazi döntésemet harmadéves kispapként hoztam meg, a Szentíráson keresztül Isten annyira belenyúlt az életembe, hogy azóta nem szabad elbátortalanodnom, kétségbe vonnom, hogy ő hívott. Erre a csütörtök délutánra szilárdan emlékszem, a szeminárum Szent Imre-kápolnája marandót hagyott a lelkemben.
Hivatásod történetét sokszor Jeremiás próféta meghívásával állítottad párhuzamba. Mi számodra a hivatás?
Az élmény Jeremiás prófétával kapcsolatos. Közelinek érzem a próféta élettörténetét, egyszerre van jelen az életében elutasítás és befogadás, ez már önmagában számomra nagy mélység. Ez amolyan ember és ember, de ember és Isten közötti kapcsolat is. Ezt is jelenti számomra a hivatás. Aztán már azt is megsejtettem, hogy az életem nem csak a bűntől a bűnig tart, hanem elsősorban a kegyelemtől a kegyelemig, erre mondok hivatásomban elsősorban igent. Aztán ha hivatás, akkor önkéntelenül is eszembe jut a néhai Gál Alajos, tőle származik a következő idézet, egyik legkedvesebb és legigazabb gondolatsor, amit sokszor használok: „szent illúziókba ne ess, nagy, szent ígéreteket se tégy az ordo meghagyásain felül. Lesznek papi életedben kihagyások, akaratlan kiesések, ám csak tőled függ az, hogy hűséges, következetes, kötelességteljesítő és hanyagtalan leszel-e. Az ügyetlenkedő hűségesnek is megadja a hivatásteljesítő kegyelmét az, aki meghívott, megbízott, meghatalmazott. Mindezekkel nem arra bátorítalak, hogy akármilyen pap légy, csak arra bíztatlak, hogy hűséggel, következetesen és hanyagság nélkül szolgálj majd. Princípium: véglegesen nem szabad kiegyezned semmivel és senkivel, csak papságoddal!” Hát ez számomra a hivatás. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy van benne egy nagy adag remény. Ez ismét Jeremiás: „Az Úr ezt mondja: Tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek… reménységgel teli jövőt szánok nektek” (Jer 29,11).
Kezdetektől a Mária Rádió aktív önkéntese voltál a szemináriumban. Hogy emlékszel vissza erre a szolgálatra, feladatra, és mennyiben segített ez a pasztorációra való felkészülésben?
Ez a fajta kaland gyakorlati évesként ivódott a lelkembe Szombatfalván. Ma is dobog a szívem nem csak a mikrofonért, hanem a tudat nagyságáért: sose lehet tudni, kihez ér el egy bátorítás, reményfoszlány, ami erőt és lelkesedést ad az élethez. Gyakorlati éves kispapként döbbentem rá arra, hogy a rádió által egy olyan eszköz van a kezünkben, ami nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Szerény véleményem: nem használjuk ki eléggé jól a média adta lehetőségeket. Természetesen a rádiózás igényességre is tanított és nevelt. Szilárd fenntartásom, hogy nem lehet akárhogy, felkészületlenül, csak úgy mikrofon elé ülni. Rá kell készülni és hangolódni. Ha ez nincs meg, nincs üzenet, így a lényeg is hiányzik. A pasztorációra való felkészülésben pont ilyenformán segített a rádió.
Papi pályádat egy tömbkatolikus helyen – Csíkszeredában kezdted, majd a szórványban, Medgyesen szolgáltál több évig. Hogyan látod a két hely valóságait? Mi egyiknek, illetve másiknak az erőssége, gyengesége?
Valós mindkét hely! Ma már úgy gondolom, elengedhetetlen volt megtapasztalni előbb Csíkország, de a szórvány szépségét és gazdagságát is. Újmiséként kerültem Csíkszeredába, sok feladat, kihívás és rengeteg ember! Ez adta a biztos légkörtudatot. Ebben az időszakban a legszebb a káplántársakkal való kapcsolat, az „egymásra számíthatóság” lehetősége volt. Annyira mozgalmas és zsúfolt volt az a két év, hogy ma már emlékeimben csak egy szemvillanásként van jelen. Ezután jött a szép is és a nehéz is: a szórvány. Új volt számomra Medgyes, nyelvi, felekezeti sokszínűségében. Ma nagyon hálás vagyok az ott megélt évekért és a sok jó szándékú emberért, akiknek a szíve nagyon szépen tud dobogni. Papi életem legszebb élményei Medgyeshez és környékéhez fűződnek, ott tanultam meg életem legszebb leckéjét: nem az számít, hogy hol élek, hanem az, hogy milyen felfelé a kapcsolatom! De ott tanultam meg azt is, hogy az embereket nagyon kell szeretni. Nincs is más feladatom. A medgyesi ferences kolostorban megélt évek lelkigyakorlathoz hasonlítanak, amiben nagyon ott volt Isten.
Csíkdelne plébánosa és székelyföldi ifjúsági lelkész vagy augusztus elseje óta. Miként éled meg ezt az új élethelyzetet?
Ajándék mindkét feladatkör! Első a plébánia, ahol annyi jó ember mutatta meg eddig magát. Sok figyelmes, őszinte jelenléttel lettem gazdagabb! Rengeteg terv, elképzelés van a szívünkben, de azokat egyelőre hagyjuk, hogy a Szentlélek a maga bölcsességével itassa át. A plébánia kapuja rendszeresen nyitva van, ez amolyan jelzés kifelé, Ferenc pápa gondolatait törekszem aprópénzre váltani: legyünk kilépő egyház… Erre jött épp a napokban a mosolyogtató mondat: „Az utóbbi időben a plébánia udvarán huzat van!” Remélem, ez is lelki egészségünket szolgálja. Terveink szerint új arculattal adventben indulnánk. Már készül a honlapunk, plébániai értesítőnk, és a közösségi alkalmak lehetőségeit is szeretnénk még gazdagabbá tenni… Nagy hála van bennem elődömért, Csintalan Lászlóért, nagyszerű jelenléte ma is áldás számunkra!
Aztán az ifjúsági lelkészség egy másik kihívás és ajándék is egyben. A munkatársak szépen, nyitottsággal fogadnak, és most már közös vágyunk, hogy sikerüljön a ráhangolódás a munkára, a közös célkitűzésekre. Mindez új fejezet, amire nem vagyok kész, ez is folyamat kérdése, akárcsak a hivatás… de van benne remény…
Mit jelentett számodra június elseje, a Ferenc pápával való találkozás Csíksomlyón? Milyen képek, érzések jutnak eszedbe erről a napról?
Ha a nagy napra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy a köd ugyan befödte a Kis- és a Nagy-Somlyó közötti területet, de a szentatya érkezésére az el kellett oszlania. Ez nem volt más, mint égi jel: Isten velünk van! Ferenc pápa elmélyült jelenléte számomra sokatmondó volt, bárcsak tudnánk ennyire elmélyedni az élet hétköznapjaiban is… Ha ez a mélység ott tudna lenni életünkbe, akkor tudnánk, hogy merre tartunk. Nem beszélünk eleget és elég jól arról, hogy a szentatya velünk volt. Az a tudat, hogy Ferenc pápa Csíksomlyón lehetett, már önmagában csoda, ennek igazi valóságát tapasztaltuk, éreztük. Hiszen a pápalátogatás még le kell csengjen bennünk, ezért időnként szoktam imádkozni is. A gyümölcseit ezután fogjuk érezni!
Több hónapon keresztül naponta útmutatókat, támpontokat adtál olvasóinknak a napi evangélium átelmélkedéséhez. Mi számodra az evangélium, az örömhír?
Kétségtelen: a legnagyobb hír az örömhír! Mindenféléről fecsegünk, másokat szívesen kibeszélünk, de oly keveset beszélünk Isten Igéjéről, a legfontosabbról! Az elmúlt fél évben 216 napra írtam rövid gondolatsort az evangéliumhoz. Számomra ez is ajándék volt. Életemhez nőtt a Szentírás, reggelente a napom csak a napi igével indulhat. Olyan fontossá vált, mint a kávé, a nevetés, a jó beszélgetés, a biztatás és az élet! És ha Szentírás, akkor legyen a zárógondolat is – amit január 26-án osztottam meg a romkat olvasóival – ennek fényében: Értem, tudom, hogy az Úr szándéka szerint kell előre haladnunk. A példa ez: Menjetek! Mert bár népünk fogy, mégis sok az aratnivaló. A kevésben gyakran tapasztalom, az emberek vágynak az igaz lelkületre, az épülő és tápláló jó szóra. S ha ezt teszem, isteni dolgok történnek, emberi sebek gyógyulnak s az élet élhetőbbé válik. Világos, kérnem kell a kegyelmet, hogy igazibb áldáshordozóként legyek továbbra is jelen, hogy emelt fővel menjek, mert végső soron ő küld, ez az ő kalandja.
Kérdezett Serbán Mária és Fábián Róbert
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap november 10-ei számában.
