„Ez a régen megírt remekmű csordultig van korszerű ötletekkel, és hiszem, hogy sokkoló és túlságosan modern volt a maga idejében” – írta a darab újvidéki előadását irányító Anca Bradu román rendező. Henrik Ibsen (1828–1906) norvég drámaíró, színházi rendező, a modern drámatörténet egyik meghatározó egyénisége. Rosmersholm című művét 1886-ban írta, 1887-ben mutatta be a bergeni színház. Sok kritikusa a szerző egyik legjobb darabjának tartja, s az 1884-es A vadkacsához hasonlítja. Ennek ellenére kevésbé játszott és ismert mű.
A darabot 2017-ben az ukrán „fenegyerek”, Andriy Zholdak rendezésében Kolozsváron mutatták be. Az előadást beárnyékolta a főpróba szünetében történt incidens a rendező és egy színész között, kirívó dolog, hogy agresszivitás árnyékoljon be egy kulturális eseményt (nem mintha a családi agresszió megengedett volna!), a színészek teljesítménye ennek ellenére vagy talán éppen ezért megérdemelt volna egy bőségesebb elemzést.
A kolozsvári előadás feszültséggel teli, a színpadon a „játék” már akkor folyik, amikor a nézők a terembe lépnek, vidám jelenetnek tűnik, amire belépünk, de még ebben is érezhető valami elfojtottság, aztán a szinte teljesen fekete-fehérnek tűnő színpadkép, kosztümök még erőteljesebben sugallják a titkot és a ki nem mondottak mögött rejlő kínos feszültséget. Ez adott pillanatban robban is, éppolyan váratlanul és dermesztően, ahogy sok családban szokott ez, ünnepi asztal mellett. A robbanás sem segít, nem hoz felszínre mindent és főleg nem képes megtisztítani, a múlt bűneit a szereplők válláról, lelkéből elvenni.
A cselekmény a Rosmersholm nevű birtokon játszódik, ahová Rebecca West, egy helyi orvos (fogadott) lánya barátnője, Beate kedvéért költözött, de utóbbi a cselekmény előtt egy évvel öngyilkos lett. Időközben az özvegy férjjel egymásba szerettek, amit Rosmer váltig tagadna, végül éppen felesége halála miatti gyötrő önvádja feloldásaként megkéri a kezét. Rebecca, aki Beate depresszióján nemhogy enyhített volna, de igyekezett még mélyebbre taszítani ebben, épp emiatt nem fogadja el a házassági ajánlatot. Emellett a személyes, szerelmi szál mellett nagyon sok elv, elmélet fogalmazódik meg a darabban szabadságról, felszabadulásról, az emberek megszabadításáról. Érdekes, hogy Rosmer, aki lelkész volt, épp a nagyobb szabadság érdekében vagy nevében otthagyja hitét, egyházát, szolgálatát, valamiféle társadalmi reform vagy akár forradalom lebeg a szeme előtt. Barátja és sógora, Kroll, az iskolamester, ezen felháborodik, szembesíti korábbi nézeteivel és Rebecca iránti érzelmeivel, ugyanakkor a nőt azzal vádolja, hogy manipulálja a sógorát, politikai nézetei, szabadelvű gondolkodása érvényesítése érdekében felhasználja őt. A meglehetősen összetett cselekményű darab végén az együtt élni már semmiképp nem tudó, többszörösen bűntudattól gyötört pár a malom mellett a vízbe ugrik, hogy a halálban együtt legyenek: ugyanott követik el az öngyilkosságot, ahol Rosmer felesége, így a házvezetőnő, Helsethné, nem véletlenül sikoltja a darab végén: a halott asszony utánuk jött és elvitte őket.
A darab pszichológiai és szimbolisztikus jellegű. Újra és újra felbukkannnak benne például a fehér lovak (eredetileg ezt a címet akarta adni művének a szerző), valamiféle kísértetek, amelyek a halál állandó jelenlétét szimbolizálják és a szereplők feloldhatatlan bűntudatát. Rosmersholmon amúgy is furcsa légkör uralkodik: a gyerekek sosem sírnak, a felnőttek sosem nevetnek, az emberekben különös változások zajlanak. A már idézett Anca Bradu így elemezte: „Ennek a műnek varázslatos atmoszférája van, amely átizzik a történet teljes mélységén: a tó tükrözi a víz erejét és dimenzióit, a malomárok titka, az öngyilkosság rejtélye, a különféle elméletek ütközése mind-mind hozzájárulnak a darab sejtelmességéhez. A különös hallgatások… a nagyon veszélyes és nagyon súlyos hallgatások, amelyek vulkánokat rejtenek, az arisztokrata család, a közöttük levő kapcsolat, többek között a mese az emberről, aki azt mondja: »Az Isten halott, ez a kezdete az új, szabad embernek«. Sok a filozofikus tartalmú gondolat a műben, érezhető rajta Nietzsche és Schopenhauer hatása…”
A kolozsvári közönség három és fél órás előadást láthat. A rendező a sajtóbemutatón az előadást festményhez hasonlította (látványterv: Andriy Zholdak és Daniel Zholdak, jelmez: Daniel Zholdak, rendezőasszisztens: Vajna Noémi és Kovács Kinga, ügyelő: Tatár Ágota), és sajátos stílusa szerint sok csenddel, sok, szinte kimerevített képpel dolgozott, amit a színészek, Bodolai Balázs, Imre Éva, Sigmond Rita, Bács Miklós/Viola Gábor, Kicsid Gizella (hatan maradtak miután a munka 17 színésszel kezdődött) kiválóan jelenítenek meg, mint ahogy a hirtelen robbanó feszültséget, a rettegést és bűntudatot, az elfojtott érzelmeket, a gondolatok végeláthatatlan hálójában való vergődést. „Freud szerint Ibsen darabja elsőrangú szöveg annak szemléltetésére, hogy miként működik az ember” – mondta a rendező. A lassan kibontakozó cselekmény, a sok csend, a szinte állóképbe fagyó jelenetek, bár a mai, pörgő ritmus éles ellentétei, a mindezek mögött szinte tapintható erős feszültség miatt nem teszik unalmassá az előadást. A darab a szövevényes politikai és filozófiai gondolatok ellenére nagyon mai, és a néző azt is megérzi, a sok “szövegelés” a lényeg elleplezésére, eltakarására szolgál, a valóság kimondatlan marad, szavakkal kimondatlan.
A kolozsvári előadás érdeme az, hogy a színészek gesztusai, mozgása, mimikája, a színpadon megteremtett hangulat hozza mindazt, ami kimondhatatlan, és hoz egy olyan életérzést, ami a ma emberének is nagyon ismerős.
(A darabról és Henrik Ibsenről bővebben lásd: a Keresztény Szó 2017. augusztusi lapszámát.)
