Ami megtisztít

0
220

Ferenc pápa egy november végi interjúban beszélt arról, hogyan gondolkodik az egyház különböző dimenzióiról, leszögezte, hogy a szolgálati papság intézménye férfiak számára fenntartott, ugyanakkor az egyház máriás dimenziója minden szervezeti keretnél mélységesebb, és ez a dimenzió, a női lét, Mária maga tükör, amelyben szemlélhetjük, lemérhetjük, valójában, a lényeg felől nézve mennyit is érünk.

A női típusú szemléletmód ebben az értelmezésben ,,sokkal fontosabb”, mint adminisztratív szerepek és felosztások egymás alá-fölérendeltsége, arra vonatkozik, hogy az isteni, sarkalatos erények közé tartozó szeretet (tehát nem holmi szirupos-szipogós-nyafogós érzelgősség) látja, szem előtt tartja és képes megmutatni a lényeget.

Ilyen értelemben idézem fel a nemrég befejeződött Interferenciák nemzetközi színházi fesztiválon látott egyik darabot, a Hemingway Nobel-díjat is kiérdemelt Az öreg halász és a tenger című regényének egészen különleges színpadi megvalósulását. Jaram Lee dél-koreai színésznő teremtett belőle szuggesztív, felejthetetlen, a lét mélyébe betekintést engedő előadást. Az előadás sajátos, dél-koreai műfajt hozott az európai, erdélyi, kolozsvári nézők elé: a phanszorit. Ez egy hagyományos dél-koreai, zenés, énekelt, többféle versformát, ritmusalakzatot használó műfaj, ez a különlegessége, egyedisége.

Az öreg halász és a tenger, ez a tipikusan nyugati, férfias témát, az életet mint birkózást, küzdelmet elképzelő, megjelenítő regénye a színésznő saját feldolgozásában és előadásában ugyanannyira létértékelő jellegű előadás, a létezés ugyanolyan mélységeibe visz le, csakhogy egészen más eszközökkel és szempontból.

Egy hagyományos távol-keleti öltözékben pompázó kicsiny női alak egy szinte üres színpadon, egyetlen dobos kíséretében, kezében eszközként egy legyezővel, kántálva meséli el a történetet. Egy idős, viharvert, élete végén járó halász, egy kemény élethez szokott férfi küzdelmét a nagy hallal, a zsákmányát és életét veszélyeztető cápákkal, az elemekkel, és önmagával. Teszi ezt úgy, hogy nemcsak hihető, nemcsak életre kel a cserzett testű öregember, hanem látjuk a tenger békés kékjeit, majd haragos szürkéit, az egyes kisebb és nagyobb hal-és madárfajtákat, a halász arcrándulásait, a küzdelemben felsértett tenyér minden egyes sebhelyét.

Túlzás nélkül állítom, megállt az idő, eltávolodott a díszlet néküli színpad, és egy hullámzó tergeren utaztunk, hánykolódtunk, vívódtunk, a teremtett világ szépségeit láttuk, majd az életünkért harcoltunk, hogy a küzdelemből bölcsebben, az lényegét megértve nyugodjunk meg.

Ezt az élményt az igazán átélt színház képes megteremteni, amihez remek eszköznek bizonyult a hagyományos forma, egyfajta rituális színházat láttunk, és ismét megbizonyosodhattunk, hogy a lélek és létezés legmélyéről fakadó rítus képes koron, időn, téren kívülre emelni, megérinteni, bölcsességre vezetni.

Talán annak, aki először lát bármilyen fajta rituálitást a színpadon, szoknia kell, mégis úgy érzékeltem, a teltházas előadás szünetében is általános megilletődöttség uralkodott, és mint a liturgia, olyan mélyen és igazán érintett meg egyeseket az előadás. Az élet a maga rohanásában sokszor nem enged ilyen mély élményekig eljutni, marad a gyors ölelés, felszínes, létszámot, kattintásszámot számláló értékelés kapkodása: éppen ebben a létmódban égetően szükséges, hogy legyen egy hely, ahol az élet lényegét a maga fenséges ritualitásában megéljük. Ilyen előadások láttán jelenthető ki, hogy a színpad szent közeg.

Az előadó, Jaram Lee életrajzából tudjuk, hogy első phanszoridarabját négyévesen adta elő, majd 27 évesen komponált először phanszoridarabot, a Szöuli Egyetemen folytatott színi tanulmányokat, a phanszorijátszás szabályait és gyakorlatát azonban magántanulmányok által sajátította el. Az előadást követő beszélgetésen elmondta: maga választ darabot és azt maga dolgozza fel, aszerint, mi érinti meg, jelen esetben az öreg halász alakjának, történetének mozzanatait a saját lelkéhez alakította, ezért lett érzékenyebb és részletgazdagabb az előadás, kevesebb az elvont filozofálás, a nyugati gondolkodásmódban meggyökeresedett egyoldalú racionalitás.

Ahogyan a színpadon fenségesnek mutatkozó törékeny és kicsiny dél-koreai színésznő a hatalmas testi-lelki erőfeszítést kívánó előadás után szinte gyermekinek tűnő alakját a beszélgetés közben figyeltük, megerősödhetett az a gondolat is, amit a bevezetőben Ferenc pápától idéztem: az egyház máriás dimenziója nagyon sokat adhat a világnak, ha azt elsajátítjuk. A színésznő úgy volt jelen a szerepében, hogy nem eljásztotta az öreeg halászt, hanem, mint fogalmazta, beengedte a belsejébe, az élményvilágába a kemény, harcedzett öreget. Így tudott előadás közben mosolyogva a közönségnek kiszólni olykor, elmagyarázni, sőt gyakoroltatni a phanszori egyik ritmusát a közönséggel, majd a következő pillanatban ismét a tengeren harcolni az elemekkel…

Színház az egész világ… boldogabb, békésebb és bölcsebb lenne, lehetne a világ, ha ilyen előadásokban, rítusokban hagyná önmagát megtisztítani.