A magyar költészet napja április 11., József Attila születésnapja. Idén ezt Szabó T. Anna Törésteszt című estjével ünnepelte a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A stúdióterem meglehetősen szűknek bizonyult, a végére el is fogyott a levegő, de élményszerű találkozás volt ez a költészettel, és a kolozsvári születésű Szabó T. Annával is, aki kedvesen, lebilincselően mesélt emlékeiről, érzéseiről, amelyek Kolozsvárhoz, tudós nagyapjához kötik, és lenyűgöző tárgyi tudással, műveltséggel és határozottsággal beszélt szakmájáról. A kétféle érzés át- meg átjárta a mondandót és a hallgatóságban ez a kettő így, együtt maradt meg: a vidám és komoly nő, aki akkor is sármos, amikor szülésről, gyereknevelésről, párkapcsolatról, szerelemről, haragról, vérről vagy – igen magasröptűen – a vers szakmai kérdéseiről beszél.
Visky András volt a beszélgetőtárs, családról, városról, irodalomról kérdezett, vers- és prózaolvasásra is kérte a vendéget, az olykor csapongó, de mégis mindig megfelelő, hangulatában pontos válaszokat adó költőt empátiával kísérte. A színház azzal indokolta a meghívást, hogy „Szabó T. Anna a kortárs magyar költészet egyik legjelentősebb képviselője. Elmélyült viszonya a nyelvhez és a virtuózan kezelt versformákhoz mindenkinek eszébe juttatja Szabó T. Attila nyelvész, szótárszerkesztő örökségét, és ezt a családi kötődést Anna is fennen vállalja. Kolozsvár az ő számára a gyermekkort és a felnőtté válás éveit jelenti, költészet napi »visszatérése« kiemelkedő eseménye a vers ünnepének.”
Kolozsváron idén sikerült a költészetet hangulatos est keretében valóban ünnepelni, miközben mélyre, a lélek mélyére is leástunk. Megkerestem Szabó T. Anna egy József Attiláról szóló írásának részletét (a Holmiban jelent meg 2005-ben), amely az április 11-ei kolozsvári est hangulatát is megérezteti azokkal, akik nem lehettek ott.
„Hull a levél a fáról, / Elmegyek én e tájról, / Elmegyek én messzire, / El a világ végire. / Nekem nincs még szeretőm, / Nem adott a Teremtőm, / Elmegyek hát keresni, / Szeretnék már szeretni. Nincs igazabb, mint a kamaszszerelem. Még nem volt tizenhét éves József Attila, amikor ezt a kis dalocskát írta. Érzelmes kamaszlány voltam: ezeket halásztam ki az összes versekből, nem a gyilkos indulatokat. Persze akkor már azt is tudtam, hogy valóban messzire megyek, ha nem is a világ végire, de egy majdnem ismeretlen országba, Erdélyből Magyarországra, ahol megtaláltam végre a viszonzott kamasz-szerelem igazi édességét. Ezért most az Ódát, a felnőtt ámulat és a gyermeki sóvárgás versét választom magamnak. Így kell, így kellene írni a testről, ilyen zsigeri bizalommal, ilyen csillagokig csapó áhítattal. Ezt az isteni közelséget a kamaszkor még és már nem tudja. Az extázis otthonossága és az otthonosság extázisa – ilyet csak az írhat, aki már a testet is ismeri, de aki gyerekként vágyik vissza a mindenség ölébe. Nincs örökebb szerelem, mint a felnőtt gyermek szerelme.”
Bodó Márta
