A Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében június 5-én a szentatya folytatta a múlt héten elkezdett új katekézissorozatát, melynek címe: A Lélek és a Jegyes. A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz. Második katekézisében a Jn 3,6–8 szentírási szakaszból kiindulva „A szél ott fúj, ahol akar; ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” témáról elmélkedett.
A mai katekézisben arról szeretnék veletek elmélkedni, hogy milyen néven nevezi a Biblia a Szentlelket.
Az első, amit valakiről megtudunk, a neve. Ez az, amivel hívjuk, amivel megkülönböztetjük és emlékezetünkbe idézzük. A Szentháromság harmadik személyének is van neve: Szentléleknek hívják, latinul Spiritus Sanctus. A Spiritus név azonban nem a Lélek eredeti megnevezése, hanem annak latinosított változata. A Léleknek az a neve, amelyen a kinyilatkoztatás első címzettjei megismerték, amelyen a próféták, a zsoltárírók, Mária, Jézus és az apostolok szólították, a Rúah, amely fújást, szelet, leheletet, lélegzetet jelent.
A Bibliában a név annyira fontos, hogy szinte azonosítják magával a személlyel. Isten nevét megszentelni annyit jelent, mint magát Istent megszentelni és tisztelni. A név sosem pusztán hagyományos megnevezés: mindig mond valamit a személyről, az eredetéről, a küldetéséről. Ez érvényes a Rúah névre is. Magában foglalja az első alapvető kinyilatkoztatást a Szentlélek személyéről és szerepéről.
A bibliai írókat a szélnek és megnyilvánulásainak megfigyelése által vezette Isten arra, hogy felfedezzenek egy más természetű „szelet”. Nem véletlen, hogy pünkösdkor a Szentlélek „heves szélvész zúgása” kíséretében szállt le az apostolokra (vö. ApCsel 2,2). Mintha a Szentlélek a saját kézjegyével akarta volna ellátni azt, ami történik.
Mit árul el tehát a neve, a Rúah, a Szentlélekről? A szél képe elsősorban a Szentlélek erejének kifejezésére szolgál. A „Lélek és erő”, vagy „a Lélek ereje” visszatérő szópár az egész Szentírásban. A szél ugyanis elsöprő erő, az óceánok kimozdítására is képes megfékezhetetlen erő. Viszont ebben az esetben is, hogy felfedezzük a Biblia valóságainak teljes értelmét, nem szabad megállnunk az Ószövetségnél, hanem el kell mennünk Jézusig. Az erőn kívül Jézus a szélnek egy másik tulajdonságát is kiemeli, mégpedig a szabadságát. Nikodémusnak, aki éjszaka látogatta meg, Jézus ünnepélyesen kijelenti: A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született” (Jn 3,8).
A szél az egyetlen dolog, amelyet nem lehet féken tartani, nem lehet „palackba zárni” vagy bedobozolni. Megpróbálhatjuk palackba vagy dobozba zárni a szelet, csakhogy ez nem lehetséges, ő szabad. Ha megpróbáljuk a Szentlelket fogalmakba, definíciókba, tézisekbe vagy értekezésekbe zárni, ahogy azt a modern racionalizmus időnként próbálta, akkor elveszítjük, hatástalanítjuk, merőben emberi lélekké, egyszerű szellemi létezővé redukáljuk. De hasonló kísértés jelentkezik egyházi területen is, mégpedig az, hogy a Szentlelket kánonokba, intézményekbe, definíciókba akarjuk zárni. A Lélek intézményeket teremt és éltet, de őt magát nem lehet „intézményesíteni”, „tárgyiasítani”. A szél ott fúj, „ahol akar”, így a Lélek is „úgy osztogatja ajándékait, „ahogyan akarja” (1Kor 12,11).
Szent Pál ezt a keresztény cselekvés alaptörvényévé teszi: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Az az ember szabad, az a keresztény szabad, akiben ott van az Úr Lelke. Ez egészen különleges szabadság, egészen más, mint amit általában értünk rajta. Nem annak szabadsága, hogy azt tegyük, amit akarunk, hanem annak szabadsága, hogy szabadon azt tegyük, amit Isten akar! Nem szabadság arra, hogy jót vagy rosszat tegyünk, hanem szabadság arra, hogy a jót tegyük, méghozzá szabadon, vagyis vonzásból, nem pedig kényszerből. Más szóval a gyermekek szabadsága, nem pedig a rabszolgáké.
Szent Pál jól tudja, hogy ezzel a szabadsággal vissza lehet élni és ezt a szabadságot félre lehet érteni. A galatáknak ezt írja: „Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól. Csak nehogy ürügy legyen a szabadság a test számára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13). Ez a szabadság abban fejeződik ki, ami látszólag az ellentéte: a szolgálatban. A szolgálatban van az igazi szabadság.
Jól tudjuk, mikor válik ez a szabadság „ürüggyé a test számára”. Pál állandóan időszerű felsorolást ad: „paráználkodás, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, részegeskedés, tivornyázás, és ezekhez hasonlók” (Gal 5,19–21). De ilyen az a szabadság is, amely lehetővé teszi, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, ez egy ocsmány szabadság, mely lehetővé teszi, hogy az erősek kihasználják a gyengéket, és hogy mindenki büntetlenül kizsákmányolja a környezetet. Ez egy ocsmány szabadság, nem a Lélek szabadsága.
Testvéreim, honnan merítsük a Léleknek ezt a szabadságát, mely annyira ellentétes az önzés szabadságával? A választ azokban a szavakban találjuk, amelyeket egyszer hallgatóihoz intézett Jézus: Ha a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). Az a szabadság, amelyet Jézus ad nekünk. Kérjük Jézust, hogy Szentlelke által tegyen bennünket valóban szabad emberré! Szabaddá a szolgálatra, szeretetben és örömben.
Fordította: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír
