Isten hűséges hozzád, közel van hozzád, cselekszik érted. Teológiai ballagás Kolozsváron

0
570
Fotó: Dobos Heni

,,Örömmel jöttem ma hozzátok azért, hogy veletek együtt ünnepeljek. A ballagás, bármelyik szinten is történjen az – növekedésünk és kibontakozásunk idejének fontos pillanata. Célba érést jelent, egyben indulást is.” Ezt mondta Böcskei László váradi püspök június 22-én Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara végzőseinek ballagásán.

A kar épületéből a kolozsvári Szent Mihály-templomba vonultak a végzősök és tanáraik, oktatóik, szemináriumvezetőik, ahol délelőtt 11 órától szentmise keretében adtak hálát a tanulással töltött három, illetve öt év végén.

Az ünnepre eljöttek a 18 ballagó diák, 10 alapképzést és 8 mesterképzést végzett hallgató családja, barátai, és a kar, valamint a gyulafehérvári papi szeminárium elöljárói mellett több pap is, hogy együtt ünnepeljen, hálát adjon és erőt kérjen az élet ezután következő nagy kihívásaihoz.

Böcskei László váradi püspök homíliájában Ferenc pápát idézte, aki 2023. április 29-én Budapesten így szólt a fiatalokhoz: „az ifjúság ideje a nagy kérdések és a nagy válaszok ideje. Ez igaz, de fontos az is, hogy legyen valaki, aki meghallgatja kérdéseiteket és nem könnyű és előre csomagolt válaszokat ad, hanem segít, hogy bátran vállaljátok az élet nagy kalandját!” A pápa megvilágítja azt a lelkiállapotot, amely a végzősökre jellemző lehet, s ami a már megformált anyag befejezetlen állapotára emlékeztet: amikor még csak képzeletben van jelen a remekmű, mert az anyagot tovább kell puhítani, finomítani, formálni és égetni azért, hogy majd megmutassa a világban, a dolgokban, az emberekben elhelyezett isteni szépséget, magyarázta a váradi püspök.

Majd így folytatta: ,,A pápa szavai nem csak rólatok szólnak. És nem akarom ezt elhallgatni. Ránk is mutat a szentatya, amikor azokat emlegeti, akik meg tudják hallgatni a kibontakozó fiatalokat, és nem előre gyártott, csomagolt válaszokat, útravalót gyömöszölnek a ballagó diák amúgy is nehéz hátizsákjába. Az ilyen tanácsokat gyorsan elfelejtjük, de nem azt, ami az élet bölcsességéből fakad és ami a keresés és átélt megtalálás ajándékának megosztása. Nem kis feladat elé állít bennünket a szentatya. Odaállni a fiatalok mellé, ott lenni mellettük és velük az élet kereszteződéseiben, a keresések forgalmas utcáin nemcsak felelősség, hanem küldetés is.”

Biztató szavait egy szentírási történet mondanivalójával foglalta össze, Mózes második könyvéből, a Kivonulás könyvéből vett történettel (Kiv 3, 3-10). Mint mondta, ezzel kívánta kifejezni a végzősöknek szánt gondolatait, egyben ezzen akarta biztosítani őket ,,arról a közelségről, amelyet leginkább az imádság bensőséges hangulatában tudok felajánlani értetek. Ennél meggyőzőbb üzenetet nem tudok elképzelni, ennél biztatóbb szavakat nem lehet találni ezen a világon. Mondhatnám, itt meg is állhatok a jókívánságokkal és az útravaló tanácsokkal: Isten hűséges hozzád, Isten közel van hozzád, Isten gondoskodik, cselekszik érted. Ezt vidd magaddal, őrizd ezt az ajándékot, mert ebből élni tudsz!”

Szavaihoz egy képet hozott magával emlékül, amit a szentmise végén, a kuvonulás előtt kézfogás kíséretében adott át minden egyes balkagónak. A kép a nagyváradi püspöki palota galériájában csodálható meg, a Mózes-ciklusból való. A négy festményből álló sorozat a kivonulás történetének négy fontos állomását jeleníti meg. A diákoknak ajándékozott festmény reprodukción Mózest látható a szomjazó nép körében, és Mózes vizet fakaszt a sziklából. Böcskei püspök ezt a bíztatást fűzte a képhez: ,,Merjétek ti is kopogtatni a sziklát. Forrást kereső, forrást fakasztó kell legyél. Már most ez a feladatot, eddig is tetted, de még tudatosabban kell tenned ezután. Életed értelme van ebben a mózesi cselekedetben: nem adod fel, nem mondasz le saját magadról, hanem keresed az életet jelentő forrást: mert a boldogság vízcsepjei sokszor a kemény sziklába vannak elrejtve!”

A sorozat következő képére utalva arra is intette a végzősöket: égi manna hull a földre, hogy táplálkozzon a nép, Isten hűséges, miközben a nép hite újra próbára van téve. ,,Mert a fentről jövő jó, nem mindig az, amire az ember vágyik. Hamar beleunhat az ember a kapott jóba, és mást kíván magának. Elutasítja az igazit és helyette a hamist követi. A mi küldetésünk az, hogy az igazi táplálékot vigyük el egymáshoz. Ne hátráljunk meg akkor, amikor ezt látszólag visszautasítják az emberek. Erős hittel adjuk tovább az Istentől kapott jót. Legyünk mi az a jó, ami és aki által Isten jósága mutatkozik meg az emberek előtt”, bíztatta a hitoktatói, pasztorálasszisztensi, pasztorális tanácsadói vagy más egyházi, egyházközeli élethivatásra vállalkozó fiatalokat.

A szentmise utáni ünnepség keretében elhangzott a kar dékánjának, Diósi Dávidnak az ünnepi köszöntőbeszéde, majd Nóda Mózes nemcsak mint intézetigazgató, de mint az alapképzést végzők kísérő tanára szólt a diákokhoz (e két beszédet alább olvashatják).

A végzősök nevében Gönczi Delinke és Gagiu Barbara búcsúzott, illetve Kovács Panna és Hegedűs Rita búcsúztatta a ballagókat.

Végül az évfolyamvezető tanárok, Nóda Mózes és András Szabolcs utoljára olvasták fel a névsort, minden végzős a dékántól diplomát vett át, közös fotó készült, s a templom előtt a kalapokat is annak rendje és módja szerint feldobták a ballagók a barátok, a támogató családtagok nagy gyönyörűségére.

Diósi Dávid egyetemi tanár, dékán ünnepi köszöntőbeszéde

A ballagás főleg két dolgot jelent: 1. Valami befejeződik. 2. Valami elkezdődik. Igen, valami befejeződik. Befejeződik a diákélet az egyetemen. Egyszóval befejeződik a felkészülés időszaka. Egyetemünk padjaiban, elméleti és gyakorlati képzések révén, igyekeztetek mindazokat az ismereteket, kompetenciákat, testi, lelki és szellemi hozzáállást elsajátítani, amelyek szükségesek további életetekhez, hivatásotokhoz. Ezért legyetek mindig büszkék alma materetekre, tanáraitokra, nevelőitekre. Legyetek hálásak. S ha nem is volt mindig minden tökéletes, az csak azt mutatja, hogy mindannyian még fejlődésben vagyunk, fejlődni akarunk, többet, jobbat szeretnénk. Ezt a lelkületet is vigyétek magatokkal. Sose tekintsétek magatokat befejezettnek, a tökély csúcsán ücsörgő embereknek. Akarjatok fejlődni, legyetek nyitottak az újra, a fejlődésre, a kibontakozásra! A mai naptól valami új kezdődik. Életeteknek egy új szakasza, amelyben irányadó lesz megnyilvánulásotok mások számára. Éppen ezért a teológiai képzés mindig is több, mint agytorna, több, mint ismeretátadás, ismerethalmozás. Célja a bölcsesség szolgálata. Nemcsak okos, hanem bölcs embereket akarunk nevelni, mert a világnak nemcsak okos, hanem bölcs emberekre van szüksége. A bölcsesség tanít meg arra, hogy ne csak dolgokat, ne csupán elszigetelt valóságokat lássunk, hanem azoknak üdvösségtörténeti szerepét, hivatát is felismerjük. A bölcsesség mágneskörében a fizikai dolgok metafizikáját szemléljük, magyarán a világot Isten teremtményének fogjuk fel. Önmagunkat s embertársunkat pedig nemcsak a kozmosz lelencének, árvagyerekének lássuk, hanem Isten kívánsággyerekének. Bölcsességgel felvértezve lelkünk érzékenyebb lesz, szárnyat bont, magasba röpül. A „madárperspektívára” kíváncsi. Már nem elégszik meg orrunk hegyéig terjedő bamba bámulásunkkal. Többre éhezik, többet akar. A láthatóban megmutatkozó láthatatlant fürkészi. A szépre éhes, s nem a tetszőre. A bölcsesség kiragadja az embert egocentrizmusa centrifugális forgatagából, amelyben teljes önmaga csupán önön-maga körül körhintázik, akárcsak a kutya a saját farka körül forog, s felröpíti az isteni szférákba, ahonnan mindent – a világot, önmagát és embertársát – az isteni optika fényében szemlélhet. A bölcsesség ugyanis pontosan ebben az isteni optikában, szemléletben részesít. Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy mindent Isten szemével látunk – hogyan is tehetnénk ezt? –, hanem azt, hogy mindent Istentől elindulva és Isten felé közeledve szemlélünk. A bölcsesség tesz bennünket képessé arra, hogy az isteni szempontok szerint gondolkodjunk és cselekedjünk. A bölcsesség hangol rá bennünket a teremtés szakramentális voltára, felnyitja szemünket, hogy a világban ne csak kukkoljunk, hanem embertársunk arcában a minket megszólító Isten tekintetének nyomaira leljünk. A bölcsesség hívja fel figyelmünket arra, hogy a világ több a látható dolgoknál: a világ teremtés, Isten teremtése, melyben a láthatóság csupán a Láthatatlan „ruhája”. Kedves ballagó diákok, kívánhatok-e szebbet, jobbat, nemesebbet, mint azt, hogy legyetek a bölcsesség emberei. Ad multos annos!

Nóda Mózes egyetemi tanár, intézetigazgató beszéde

Szeretem a nagy művészek életrajzait olvasni, hiszen a szentek mellett ők azok, akik tehetségükkel megsejtenek és meg is mutatnak valamit Isten szépségéből és gazdagságából. Egyik kedvenc korom a reneszánsz és ennek a kornak a nagy festői. Maga a kor összetett, az európai műveltség és civilizáció újjászületése, a műszaki fejlődés, tengeri vállalkozások által Európa az élre tört. Igaz, hogy az evilági dolgok autonómiájának hirdetésével a természetfelettit a háttérbe szorította, a művészetekben pedig a szépséget
önmagáért kereste. Ebben a törekvésben az egyháznak sikerült a szépség iránti szenvedélyt a vallás szolgálatába állítani. A reneszánsz kor művészei a természetet és az embert csodálják, annak szépségét akarják megjeleníteni. Ismerős a Szentírásból: amit Isten teremtett, az jó! Egy művészt szeretnék kiemelni, Michelangelót. Egy életen át makacs kitartással harcolt, hogy művészetét, tehetségét elismerjék. Huszonhárom évesen kifaragta egy márványtömbből a világ egyik legszebb szobrát, a Pietát. 1508-1512 között II. Gyula pápa megbízásából megfestette a Sixtusi kápolna mennyezetét, majd 1535-1541 között elkészült a csodálatos Utolsó ítélet hatalmas kompozíció is. Michelangelo egy zseni volt, aki a kőben meglátta a benne rejlő alakot. A hagyomány szerint amikor belépett a Sixtusi kápolnába, hogy megtervezze annak freskóit, így szólt: a veszély nem az, hogy álmaink elérhetetlenek, hanem az, ha azok kicsik és elérhetők! Ma műveit ezrek csodálják, és sok kereső embert elvezetnek Istenhez. Néha álmaitok elérhetetlennek tűntek, az előttetek álló feladatok sziklaként tornyosultak, és nem látszott a benne rejlő szépség, de kitartással és nem kevés munkával, három vagy öt év után most itt vagytok, befejeztétek, amit vállaltatok. Gratulálok! Papként, tanárként sok emberrel találkoztam az évek folyamán. Különösen itt, a teológián jó volt megfigyelni, várni, segíteni a fejlődést, a szellemi és lelki előrehaladást. Mert Michelangelo márványtömbjéhez hasonlóan minden emberben egyedi értékek és egy istenarc van elrejtve. Egy alkalommal Svájcban a bencés Pater Germain elvitt az engelbergi kolostorba, ahol csodálatos intarziás bútorok sorakoztak egymás mellett. Amikor rákérdeztem, honnan vannak ezek a remekművek, azt válaszolta: egy egyszerű falusi fiú jelentkezett a kolostorba. Amikor az apát megkérdezte, mihez ért, azt válaszolta, szeret fúrni, faragni. Végül egy életen át a szerzetesi élet mellett ezt tehette, a tehetségét szolgálta, annak élt. De a lényeget a páter így fogalmazta meg: a kolostor nem azt jelenti, hogy az embereket egyformává neveljék. A cél az, hogy mindenki azzá és olyanná fejlődjék, amilyennek Isten megálmodta! Ilyennek látom az egyetemi és teológiai oktatást is: segíteni, támogatni, hogy mindenki megtalálja és továbbfejlessze az ajándékba kapott talentumait. Most itt van az eredmény, én a magam részéről elégedett és büszke vagyok, amikor rátok nézek. Azt kívánom, maradjatok örökké kíváncsiak. Ma minden gyors lett körülöttünk: gyors internet, gyors étkezde, gyors haladás… Legyen időtök önmagatokra! Legyen időtök megismerni és fejleszteni
önmagatokat és ezt a csodálatos világot! Lássátok meg annak szépségét. Simone Weil így fogalmaz: a szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de félúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja az embert. Akkor megtapasztaljátok, hogy Isten ott van mindenütt és mindenben.