Nagy püspökök nyomdokában – beszélgetés Schönberger Jenő szatmári püspökkel

0
349
Schönberger Jenő püspök

A Vatikáni Rádió magyar adása május 24-én interjút készített Schönberger Jenő szatmári megyés püspökkel. A szatmári egyházmegye honlapján ezzel az interjúval köszöntik a ma (június 18-án) születésnapját ünneplő püspököt, Isten bőséges áldását kívánva számára. Ad multos annos!

Május végén tartják a Hám János Napokat Szatmárnémetiben. A jeles püspökhöz kötődik a város arculatának kialakítása. Bemutatná e híres elődjét?

Hám János püspökünk nemcsak azért kiemelkedő, mert nagy építő püspök volt, hanem szentéletű is, akinek a boldoggá avatását egyik elődöm, Meszlényi Gyula püspök már az 1800-as évek végén beindíttatta. Sajnos, hogy közbejött az első világháború, majd pedig a posztulátor halála, Trianon, utána a második világháború, aztán a kommunizmus, s ezzel nem tudtunk foglalkozni, csak 1990 után, amikor itt nálunk is megtörtént a fordulat. Az elődöm, Reizer Pál püspök beindította, újra fölvette ezt a boldoggá avatási pert, és most Rómában van az ő boldoggá avatási eljárása, és várjuk, hogy megkapja az „Isten szolgája” címet a Szentatyától. Viszont szükség van csodára, hogy bizonyítsuk a csodát ahhoz, hogy be is indulhasson a boldoggá avatás. Ez még várat magára.

De még mielőtt ebbe belemennék, hadd mondjam el, hogy ahogyan Szatmár kinéz, elsősorban Hám János püspökünknek köszönhető, hiszen azokat az igazi nagy létesítményeket, épületeket ő terveztette és építtette meg. Ezek köré épült a város és alakult ki a jelenlegi városkép. Hogy csak néhányat említsek: a székesegyház épülete, a püspökség épülete, a kanonoki házak, a Jézus Szíve-templom a katolikus iskolával és a jezsuita konviktussal, a zárda épülete a templommal és a hatalmas iskolahálózattal, iskolaépületekkel, amelyek melléje épültek, a városi kórház. Hám János püspökünk reméljük, hogy hamarosan az egyházmegye második boldoga lesz. Éppen ezért minden szentmise végén imádkozunk érte, a boldoggá avatásáért, s a Hám János Napok pedig, mivel az iskolánk is az ő nevét viseli, mindig május 25-e körül szokott lenni. Ez egyhetes ünnepség az iskolánkban, mégpedig 25-én minden szentmisében érte imádkozunk, az ő boldoggá avatásáért. Nagyon szeretnénk, hogy a jó Isten megdicsőítse őt, és oltárra emelje az egyház, mert egy igazi főpap volt, olyan értelemben is, hogy együtt érzett elsősorban a jó Istennel, a fogadalmával, a népével, hiszen olyan korban volt püspök 1827-től 1857-ig, amikor az egész világ forrongott.

Amit a császárnak ő megígért, megszeghette, amit az Istennek megígért, megszeghette? Ő imádságban és vezeklésben élt, mindennap vezekelt. A vezeklőöve még most is megvan, egy szöges öv. Azért vezekelt, hogy meg tudjon maradni igazán azon az úton, amelyre a jó Isten elhívta őt. Nem volt egyszerű számára, nem volt politikus, pedig a legnehezebb időkben kellett odaállnia a politikai és az egyházi vezetés mellé. Hűséges akart maradni a császárhoz 1848-ban és 49-ben. Hűséges akart maradni az egyházához és a hivatásához, s hűséges akart maradni a magyarságához. Ezt nem volt könnyű abban az időben összeegyeztetni.

Ugyan kinevezték esztergomi érsekké, de soha nem foglalta el az esztergomi széket, hiszen amikor a forradalom elbukott, akkor az osztrákok számára ő nagyon magyar volt, a magyarok számára nagyon osztrákpárti volt, s éppen ezért lemondatták. Hála a jó Istennek, mondom én most, mert így visszajöhetett Szatmárra és még egy nagyon termékeny szinte tíz évet itt lehetett püspök.

Nagyon sokat köszönhetünk neki, mert életével, imádságával, áldozatával nemcsak saját magát, hanem az egyházmegyét és minden hívét is igyekezett megszentelni és példát adni. Éppen ezért mondjuk el mi minden szentmise végén azt a gyönyörűszép imádságot, amelyben kérjük Istentől a megdicsőülését: „Urunk, Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel adtad nekünk Hám János püspököt. Ő hűséges szolgád és nyájad gondos pásztora volt, aki az életszentség útját járva minket is egyszülött Fiad követésére buzdít. Tekints érdemeire, életszentségére és közbenjárása által hallgasd meg kérésünket…, hogy őt mielőbb szentjeid között tisztelhessük. Ámen.”

Természetesen mindenki ott, annál a kis szünetnél a saját kérését megfogalmazva rábízhatja Hám Jánosra. Ahogyan Rómában mondták nekem, lehet, hogy ha annyira alázatos püspök volt, akkor ő nem akarja, hogy fölemeljék. De mi ennek ellenére is kérjük, hogy Hám János püspökünk győzze le saját magát, és legyen annyira alázatos, hogy ezt is elfogadja, és a jó Isten dicsőítse meg. Éppen ezért, ha valaki úgy érzi, hogy Hám János közbenjárására meghallgatta a jó Isten az imáját, úgy érzi, hogy csoda történt az életében, legyen szíves és jelezze nekünk a szatmári püspökségen.

A szatmári püspökség a Magyar Királyság idejében a legfiatalabb egyházmegye lett. II. Ferenc császár hozta létre, amelyet aztán később a pápa jóváhagyott, és így született meg 1804-ben a szatmári egyházmegye. Híres elődei közül kiemelhetjük Boldog Scheffler Jánost is, akinek nagy tisztelete van az egyházmegyében. Az ő életszentségéből mi az, ami tanulság és követendő példa a mai katolikusok számára is?

Scheffler János püspökünk nagyon érdekes módon lett az egyházmegyénk püspöke, hiszen már kineveztek egy püspököt a szatmári egyházmegyébe előtte, csak ő mindjárt le is mondott, mert érezte, hogy valami van a levegőben, az egyházmegye ki fog egészülni. Akkor a Trianon után az egyházmegyénknek az öt vármegyéjéből egyharmada maradt: Szatmár, Máramaros és egy kicsi része az Ugocsának, a többit teljesen elveszítettük. A II. bécsi döntéssel viszont az egyházmegye kiegészült és teljes egészében visszakerült az anyaországhoz. Ekkor jött szóba Scheffler János, a kolozsvári jogtanár, mégpedig azért, hogy ő legyen a szatmári püspök. Ebben mindenki megegyezett, s így nevezték ki őt. Nagyon kemény idő volt. Ő már nem az építő püspökök közé tartozott, hanem inkább a romeltakarítás és a lelkek újjáépítése volt a feladata. Illetve az újjáépítés fizikailag is a feladata volt, hiszen ott volt a háború: Szatmárt is lebombázták 1944 augusztusában. A bombázás következtében azok közül, akik a püspöki palotában az óvóhelyen voltak, egy kivételével mindenki meghalt. Annak köszönhető, hogy a püspök úr nem volt közöttük, hogy elromlott a kocsija, s nem tudott hazajönni.

Aztán következett az újjáépítés, majd pedig a kommunizmussal a küzdelem is. A püspököt szemelték ki, hogy a Romániában lévő katolikusok vezetője legyen, olyan értelemben, hogy szakadjon el a pápától, és legyen itt egy ortodox egyházhoz hasonló katolikus egyház, amit egyetlen egy valaki vezet, de itt legyen Romániában. Természetesen a püspök úr hűséges volt az egyházhoz, hűséges Rómához, és inkább a börtönt választotta, minthogy ennek eleget tegyen. Ott is halt meg 1952. december 6-án Zsilavában a börtönben.

Mindjárt 1990 után lehetőség nyílt arra, hogy a boldoggá avatását beindítsuk, hiszen vértanú, és éppen ezért könnyen is ment az ő ügye. Persze hosszú előkészület előzte meg, és amíg az úgynevezett Positio elkészült, rengeteget dolgoztak, hiszen az egész háttéranyagot föl kellett dolgozni. Az ő jelmondata az volt, hogy „Ut omnes unum sint”, hogy mindannyian legyenek eggyé, hiszen kiegészült az egyházmegye és az a jó pár évtized, amit külön töltöttünk el vagy töltött el az egyházmegye különböző része, megint egybe fogni nem volt valami könnyű, de neki sikerült. Mindenütt nagy tekintélynek örvendett, és mindenütt nagyon szerették. Szigorú ember volt, de elsősorban magához volt szigorú. Halála után beállt az úgynevezett fagyos csend. Nem nagyon lehetett beszélni róla. Hála Istennek, az egyházmegye Magyarországra szakadt részei kezdték először azt az imádságot publikálni és végezni, ami arra íródott, hogy őt boldoggá avassa az egyház. Megtörtént, és ez nagy-nagy öröm volt a szatmári egyházmegye és természetesen az egykori szatmári egyházmegyéhez tartozó részek számára.

Nagy öröm volt. 2011. július 3-án volt a boldoggá avatása Szatmárnémetiben, a székesegyház előtti téren, ahol Angelo Amato, a Szentatya személyes küldötte felolvasta a pápai dekrétumot, amellyel Scheffler János vértanú püspököt a boldogok közé iktatják. Nagyon nagy ünnep volt, és örök példa ez minden szatmári egyházmegyés pap számára az egyházhoz való hűség, az engedelmesség tekintetében és minden szatmári hívő számára, hiszen ma is nagyon sok áldozatot kell meghozni azért, hogy valaki ragaszkodjon a hitéhez, élje a hitét. Hogy hűséges tudjon maradni ahhoz a hithez, amelyben született, amelyben keresztelték, elsőáldozó volt, bérmálkozott, hiszen a világ száz meg egy módon próbál mindenkit eltántorítani ettől az úttól.

Ön 2003-ban lépett e nemes elődök nyomdokába. A 21. században nyilván újabb kihívásokkal kell szembenézni a helyi katolikusoknak is. E nemes elődök után milyen kihívásokkal néz szembe? Szórvány magyarságról beszélünk az egyházmegyében. Melyek azok a nehézségek és azok a pozitív eredmények, amelyekről beszámolhat püspökként eltöltött szolgálatában?

Amikor kineveztek püspöknek, akkor az egyházmegyében tartott az egyházmegyei zsinatunk. Reizer Pál püspök hirdette meg 2000-ben, és ez felkészülés volt a jubileumi évre. 2004-ben volt az egyházmegyénk 200 éves. A zsinatot az én vezetésemmel fejeztük be.

Attól kezdve aztán minden évben tematikus évet hirdettünk meg, hogy ezzel is össze tudjuk fogni az egyházmegyét, az egyházmegye minden plébániáját. Az az elképzelésem, hogyha mi mindannyian egy irányba tudunk lépni, tehát hasonlóan dolgozunk fel egy-egy témát, még ha nem is minden plébánián ugyanúgy, de ha van egy egységes vonalvezetés, az sokkal eredményesebb, mintha mindenki a maga módján igyekezne tenni a dolgát. Ez hála Istennek nagyon jól működik az egyházmegyénkben még ma is.

A kihívások sokrétűek, és természetesen ezeket a kihívásokat mindig a jelenlegi világ meg a helyzet diktálja. Amikor átvettem a püspökséget, nagyon sok olyan intézményünk volt, amelyek nagyon rossz állapotban voltak, amelyeket újra kellett szervezni. Nagyon sok olyan ingatlanunk volt, amelyeket vissza kellett szerezzünk, mert még nem adták vissza. Kicsi az egyházmegyénk és nem rendelkezik túl nagy tulajdonnal, éppen ezért hála Istennek szinte mindent vissza is kaptunk a román államtól. De ezeknek célt, értelmet adni és aztán pedig felújítani, ez óriási kihívás. Úgyhogy a lelki megújulás és a lelki építkezés mellett nagyon sokat kellett nekem is azon dolgoznom, hogy ezeket az épületeket rendbe rakjuk. Ezeknek az épületeknek értelmes célt találjunk, mert nem csak rendbe kell tenni valamit, hanem tudni kell, hogy miért tesszük rendbe. Csodálatosan szép megújulások történtek az egyházmegyében.

Ez nem a mi érdemünk, sokkal inkább azoknak a barátoknak, támogatóknak, kormányoknak az érdeme, akik mellénk álltak. Ilyen mellénkállás volt kezdetben elsősorban a német segélyszervezetek részéről, a Renovabis, a Kirche in Not részéről, aztán természetesen legnagyobb részben, 10-15 éve már, hogy a magyar kormány segít bennünket és azokat a terveinket, amelyeket eléjük viszünk. Ténylegesen úgy támogatnak, mint ahogyan egy édesanya a gyermekét. Nem hiába, az anyaország Magyarország, és a kormánya minden magyarra úgy tekint, mint sajátjára. Istennek hála és köszönet érte!

Az ő segítségükkel újult meg nagyon sok olyan épületünk és lett ezekben az épületekben olyan élet, ami nemcsak a magyarságot, hanem az egész közösséget szolgálja. Tehát ilyenek az iskoláink, amelyek segítségükkel újultak meg. Ilyenek az úgynevezett speciális munkákat ellátó intézményeink, mint a Boldog Scheffler János Intézmény, ami egy rehabilitációs intézet, vagy pedig a Hám János Diagnosztikai Központ. Ott nagyon sok orvos a legmagasabb színvonalon segít bárkinek, aki rászorul. Vagy pedig a most nemrég átadott bölcsőde és óvoda Máramarosszigeten, vagy pedig nálunk a Hám János Bölcsőde és Óvoda. Csodálatosan szép épületek, csodálatosan szép létesítmények, ahol, én hiszem azt, hogy a jövőt neveljük, és hiszem azt, hogy ez mind segít bennünket megmaradni nemcsak katolikus keresztényeknek, hanem magyarnak is.

Forrás: Somogyi Viktória/Vatican News/a szatmári egyházmegye honlapja