Az egészséges (lelki) élet egyik titka, hogy vannak határaink, hogy felismerjük, számunkra mi az elfogadható, mi a megfelelő és hogy ezeket kommunikáljuk a közvetett és közvetlen környezetünknek, segítvén őket abban, hogy betartsák azokat. Ha ez megtörténik, azt érezhetjük, hogy tisztelve vagyunk, figyelnek ránk, elfogadnak bennünket, figyelembe veszik a létünket. A határaink lehetnek kötöttek vagy rugalmasabbak, lehetnek személyek, akikkel szemben a határainkat kitágíthatjuk, akiknek többet és másként mutatunk meg magunkból. És a másik embernek is vannak határai. Az egészséges (lelki) élet egyik titka az, ahogyan együtt és egymás mellett tudunk élni, oly módon, hogy saját érdekeinket minél inkább képviseljük és egymást minél kevésbé bántsuk. És ebben a határainknak nagyon nagy szerepe lehet.
Határaink lehetnek egyénileg megszabottak, amelyek függenek a személyiségünktől, neveltetésünktől, kultúránktól és sok más egyéb tényezőtől, ugyanakkor lehetnek társadalmilag elfogadott határok, amelyek megnyilvánulnak viselkedési normákban, szabályokban és előírásokban.
Az elmúlt időszakban, utazás közben, gyakran felfigyeltem egy fontos határ megsértésére, nevezetesen a magánélethez való jog megsértése, implicite a magánélet tiszteletben tartására, amelyhez alkotmányos jogunk van mindannyiunknak. Buszon utazva akaratomon kívül gyakran vagyok szem- és fültanúja (telefonos kihangosított és kamerás kihangosított beszélgetéseken keresztül) olyan magánéleti problémák/helyzetek közterületen (közszállítási eszközön) való megtárgyalásának, amelyeket pszichoterapeutaként a magánrendelőben elfogadhatónak, közszállítási eszközökön azonban önkéntes meztelenre vetkőzésnek, felelőtlen kitárulkozásnak érzek, ahol nem véd meg a titoktartás, ahol nincs intimitás, érzelmi megtartás és ahol a magánélethez (történések, érzelmek, gondolatok) való jog teljesen sérül. Sérül, mert az egyén feladja azt. Nem lehallgatják és nem kémkednek utána, hanem önként feladja azt. Bennem mint jelen esetben utazóban sokszor értetlenséget vált ki, sokszor zavart érzek és legtöbbször megpróbálok nem indiszkrét lenni (Milyen érdekes ugye? Hisz ő követi el az indiszkréciót és közben én védeném.), elbarikádolva magam a fülhallgatóval, esetleg egy könyvvel.
És mielőtt önök megkönnyebülten és szomorúan felsóhajtanának, hogy ezek a mai fiatalok, szeretném jelezni, hogy megfigyeléseim alatt sajnos minden korosztállyal találkoztam. Láttam az idős nénit, aki a férjét kamerás beszélgetésben rekcumozta, hogy amikor hazaér (10 perc múlva) milyen feladatokat kell ellátnia, hallgattam önmagából kifordult, hisztériázó anyukát, aki majd otthon megbeszéli a gyerekével a történteket úgy, hogy közben már 10 perce folyamatosan, lélegzetvétel nélkül szidja őt, és láttam olyan fiatal felnőttet, aki pávaként mutogatta magát és ontotta magából folyamatosan a kétértelmű megjegyzéseket, miközben (jövendő) párja nehezen egyensúlyozott a buszban.
Mindezeket figyelve azon gondolkodtam, hogy a lelki működésünk szempontjából hogyan hat mindez ránk és milyen hatása lehet kapcsolatainkra? Hogyan hat ránk az, ha mi magunk adjuk fel a magánéletünknek a tiszteletben tartását, tárjuk ki életünk történéseit és az azokhoz kapcsolódó érzéseinket mindenki/bárki füle hallatára? Mi vezet bennünket ahhoz, hogy ily módon tárulkozzunk ki? Hogy nyíltan bárki füle hallatára/szeme láttára beszéljünk arról, ami van, amire vágyunk? Milyen következményekkel jár ez számunkra és szeretteink számára?
Sokszor viccelünk, hogy az okostelefonok lassan okosabbak, mint mi és nem is mindig tudjuk, hogy a különböző opciók mire valók. Jelen pillanatban nincs annak sem szabályozása, sem általánosan elfogadott szemlélete, hogy kit mikor illik felhívni, kinek mikor illik/szabad üzenetet küldeni, ezen a téren mindössze egyéni perspektívák vannak, amelyekbe helyenként még beleszövődhetnek a vezetékes telefonok használati körülményei. Ily módon lehet talán már maga az eszköz is korlátlan szabadságra és ez által számtalan határsértésre invitál.
Amikor kihangosítjuk a telefonunkat és bekapcsoljuk a kamerát, nyilvánosan éljük meg magánéletünket, és mivel a hely nyilvános, a magánügyeinkbe bárki bármikor beleszólhat. Kommunikálunk, konfrontálódunk, udvarolunk – mindezt közönség előtt.
Lehet, hogy olyan erősek a szükségleteink és igényeink, hogy úgy érezzük, azonnal ki akarjuk elégíteni őket. Azonnal akarom hallani a másikat, azonnal el akarok neki valamit mondani, szükségem van rá, hogy halljam a hangját, szükségem van a megnyugtatására stb. Mindezekkel együtt lehetőségem van arra, hogy megtanuljam és gyakoroljam késleltetni a szükségleteimet és igényeimet, hiszen a késleltetés mint készség nagyon fontos eleme mind a saját lelki egészségemnek, mind pedig az egészséges kapcsolataimnak.
Lehet, hogy elöntenek az érzelmeink. Lehet, hogy nagyon dühös leszek mert a gyerekem/a munkatársam/a párom/az anyám stb. valami olyat tett/mondott, amivel nagyon nehéz megküzdenem most és nehezen tudom visszafogni az érzéseimet. Érzelmeink szabályozása és ezen belül az önszabályozás nagyon fontos, hiszen ez által tudjuk késztetéseinket, érzéseinket, gondolatainkat kontrollálni, ily módon válva képessé arra is, hogy helyzeteket egészségesebben, megfontoltabban és kiegyensúlyozottabban kezeljünk, és közép és hosszú távú terveinket megvalósítsuk.
Lehet, hogy nem vagyunk tudatában, hogy nyilvános helyen vagyunk, ahol bárki hallhat/láthat bennünket és a másikat. Tegyük fel magunknak a kérdést: nyilvánosan akarjuk ezt a beszélgetést lefolytatni, és ha netán igen, miért van szükségünk közönségre ahhoz, ami személyes? Adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy magánügyeinket biztonságos, nyugodt környezetben tárgyaljuk meg, oly módon, hogy beszélgetőpartnerünkre és saját magunkra is egyaránt odafigyelve legyünk jelen. Teremtsünk meghitt hangulatot a beszélgetéseinkhez, hiszen ez is hozzájárulhat a helyzetek, élmények mélyebb és tartalmasabb megéléséhez.
Ha megtanuljuk és gyakoroljuk a magánéletünk megélését biztonságos, megtartó környezetben, hiteles és szeretetteljes kapcsolódásokban lehet részünk, ahol még a legnagyobb magasságokat és a legmélyebb mélységeket is teljesebben, elfogadóbban és a társunkkal/barátnőnkkel/gyerekünkkel együtt tudjuk megélni. És akkor a busz visszavedlik közszállítási eszközzé, ahol mindenki célja az utazás és célba érés, és ahol mindenki úgy érezheti, hogy a nyilvános közszállítási eszközökön való utazás joga nem családi történésekbe való beletekintés, nem is egy nyilvános, ingyenes amatőr színházi előadás.
Kasza Izabella pszichológus
