Márton Áron püspökké szentelésének 85. évfordulóján, 2024. február 12-én a szentelés helyszínén, a kolozsvári Szent Mihály-templomban emlékezett a főegyházmegye.
Az ünnepség elején László Attila főesperes-plébános köszöntötte az ünneplőket. A szentmise főcelebránsa és szónoka Tamás József nyugalmazott segédpüspök volt, balján és jobbján Csíkszentdomokos két szülötte, Bara László marosvásárhelyi és Boros Vilmos nyújtódi plébános állt, és eljött Claudiu Pop helyi görögkatolikus püspök is. Az ünneplők közt ott volt a domokosi születésű György Alfréd kamilliánus, az erdélyi ferencesek elöljárója, Urbán Erik, Bátor Botond pálos, Sárközi Sándor piarista szerzetes, egyetemi tanárok is, kolozsvári, Kolozsvár környéki és messzebbről érkezett papok, csíkszentdomokosi hívek, a kántoriskola tanárai és diákjai, a kolozsvári Báthory-líceum tanárai és diákjai. Itt volt a szociális testvérek erdélyi elöljárója, Homa Ildikó, a segítőnővérek, a Fokoláre közösség tagjai, világi elöljárók, a nőszövetség tagjai, hittanosok, hívek. Zenei szolgálatot látott el a Márton Szabolcs által vezetett gyermekszkóla.
A szentmise ünnepélyességét a Szent Cecília kórus és zenekar teremtette meg Potyó István karnagy vezetésével. Christopher Tambling (1964-2015) miséjét (Messe in G) szólaltatták meg, ez a rövid, dallamos részekből álló mű nagyon alkalmas választás volt az alkalomra. Elhangzott Kovács Szilárd Ferenc műve: Ecce sacerdos magnus, a szentmise végén az Isten hazánkért térdelünk elődbe kezdetű népéneket a Márton Áronról szóló szakaszokkal.
Tamás József ny. segédpüspök beszéde
Emlékek markolnak belém,
mikor rád gondolok, volt püspökünk!
S mintha tündéri, enyhe fény villanna rám,
felmerül lágyan csendes magányomban
halk mosolyod, amely akár a rőzsetűz, ellobogott!
Szavaidat hallom zengeni,
s látom, főpapi ruhád,
ahogy szilaj szél lengeti mint szárnyakat.
Látom eres, gyűrűs kezed,
s barna szúrós szemöldököd,
belőle szívekig hatoló kemény nézésed.
Minden, minden szép tetteid elenyésznek?
Beföd a köd és alkonyat, mint az estét?
Szerte hull minden, vagy gondol itt rád valaki?
Még néhányunk szívében élsz, s ha mi meghalunk,
elborít-e végleg a feledés?
Így fogalmazódott meg ez a kérdéssor főpásztorunk halála után a diktatúra ama napjaiban, amely mindent megtett azért, hogy a feledés homályába űzze az ő személyiségét a keresztény értékekkel együtt. Hála Istennek nem járt sikerrel. Sokkal inkább az valósult meg, amit Arany János írt Széchenyi Istvánnal kapcsolatban: „Nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik”. Igen, mert Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, s így eljött az a nap történelmünkben, amire nagyon vártunk, amikor nemcsak a berlini fal, de a hallgatás fala is leomlott, s azóta lehet nyíltan beszélni az akkori rendszer kegyetlenségeiről, és azokról, akik azt súlyosan megszenvedték. Így lehet beszélni, megemlékezni Márton Áron püspök úrról is. És születhettek róla újabb és újabb szobrok, képek, amelyek elénkbe idézik alakját, jóságos arcát.
Utcák, terek, szervezetek, iskolák viselhetik nevét tovább örökítve egyéniségének jellemzőit.
Az ószövetségi bölcs szavaival kifejezve úgy áll előttünk Erdély nagy püspöke: „Mint a hajnali csillag a fellegek között, mint a telihold, mint Isten temploma fölött a ragyogó nap, mint a felhők közt tündöklő szivárvány, mint a tavasz rózsája, mint a patak partján virágzó liliom…” (Sir 50,6-8).
Sok minden emelte őt erre a magasságra. Pályafutása úgy indul el a harmincas évek elejétől, mint az erdélyi szellemi élet egyik ösztönzője, mozgatója. Az Erdélyi Iskola című folyóirat szerkesztésével vette kezdetét a népnevelésnek nagy munkája, amire rátette életét. Ez a folyóirat, amelyet kiváló munkatársakkal szerkesztett az első világháború után az első magyar nyelvű pedagógiai folyóirat. Egyetlen korabeli folyóirat sem kezdeményezett ilyen módszeres, átgondolt népnevelést és népművelődési programot, mint ez. Szellemi színvonalban korának és témakörének legkiemelkedőbb folyóirata. „Senki világosabban föl nem ismerte ifjúságunk és népünk lelki megújulásának korszerű eszmei és gyakorlati alapjait, és senki sem tudta azokat hozzá hasonló verettel megfogalmazni és a gyakorlati élet útjára terelni, mint ő” – írja róla György Lajos egyetemi tanár, legfőbb munkatársa. (Emlékkönyv 69.). E folyóirat kezdettől fogva tere és eszköze volt annak az építő munkának, amellyel Márton Áron, a szerkesztő főképpen a szervezés és a nevelés területén fakasztott megújító forrásokat.
Amikor az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség élére került mint igazgató, még nagyobb területre sugárzó, az egész egyházmegyét átfogó, sőt még azon túl is terjedő szervező munkára nyílt alkalma. Az 1934 évi kézdivásárhelyi és az 1936 évi marosvásárhelyi katolikus nagygyűlések is a „Család és a nevelés”, „Krisztus és a falu” témakörében ezt a nagy célt szolgálták.
Hat éven át változó őrhelyein rendületlenül hirdette népnevelésének elveit, építette rendszerét, taglalta a feladatokat. Amikor Isten akarata 1938 karácsonyán az ő kezébe tette le a népek nevelésére küldött apostoli hatalmat, akkor e téren még nagyobb lehetőség nyílt számára. Az egyházmegye lelki arculatának széppé tétele, a katolicizmus megerősödése, hódító erejének tevékeny kibontakozása az ifjúság lelkében, a tömegek életében, lett a nagy cél. És a püspökké szentelésében is megvallotta: „az Isten nekem hivatást adott, életemet erre a hivatásra szentelem és népemet a kijelölt úton vezetem”.
Hogy mindezt nem tudta megvalósítani úgy ahogy megálmodta, nem rajta múlott, hanem azon a mostoha körülményen, amely 42 évi püspöki működésének idejét keretezte. E körülmény tevékenységének egészen más irányt szabott. Okossága és bölcsessége azonban éppen abban is megmutatkozott, hogy az idők jeleit figyelve, e körülményekben is felismerte tennivalóit és azokban is helytállt.
Püspöki működésének ideje az egyház létéért való küzdelemre és bátor ellenállásra összpontosult, mert ezt kívánta az adott helyzet.
A XX. század, s annak is főleg a középső fele a vértanúk és hitvallók korává vált. Mert nemcsak a római birodalom nyers erőszaka, nemcsak a kamaszkorukat élő népek forradalmárai, nemcsak az egzotikus földek emberevői, de az emberi jogokat szünet nélkül hangoztató s magát kulturáltnak tartó XX. századunk is ontotta a vért, gyilkolta az embereket, kínozta lágerekben, börtönökben, sőt egyesek szerint sokkal több vér folyt ebben az időben, mint valaha.
A XX. század, s abból jó ötven év olyan korszakot ölel fel, amelyben cirkuszi viadalt vívtak, farkasszemet néztek egymással ideológiák, az állam és az egyház. Olyan idő volt ez, mint a háborgó tenger, amelyben úgy nézett ki, hogy az erőszak hullámi maguk alá temetnek mindent.
Ennek a sokféle módon kegyetlenkedő évszázadnak lett, mondhatjuk úgy is, hogy hőse, de úgy is, hogy áldozata, nagy püspökünk. Egyszerű falusi emberként látta meg a napvilágot, de hősként, szentként hagyott itt minket. Negyvenegy esztendei egyházkormányzása a harcban, vérben, áldozatban soha nem szűkölködő erdélyi történelem egyik legviharosabb korszakára esett. Felszentelésekor előre vetítette árnyékát a második világháború, következett Erdély kettőbe szakadása, a kisebbségek elnyomása a román uralom alatt maradt déli részeken, a zsidók deportálása az északi részen. Majd jött a harc az anyanyelvi oktatásért, a magyar intézményekért, a Trianont tetőzve megismétlő párizsi békeszerződés, a diktatúra kiteljesedése vallásüldözéssel, a püspökök és papok bebörtönzésével, a görög katolikus egyház eltörlésével, a paraszti földek kolhozosításával, a furfangos, de jól érezhető és mind jobban fokozódó magyar üldözésekkel.
Az egyház létéért vívott küzdelmében, bátor ellenállásban azon aránylag kevesek közé tartozott, akik mindvégig megőrizték méltóságukat, tisztaságukat. Kemény következetességgel, hihetetlen munkabírásával és szívósságával szolgálta az ügyet. Elvi kérdésekben nem ismert megalkuvást. Megtanulta az evangéliumból nemcsak az igent, hanem a nemet is kimondani (Mt5, 37). Mindig a jogtalanságot szenvedők mellé állt és szócsövükké lett, mert vallotta, hogy a hierarchia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri. Templomok szószékein, pásztorleveleiben, a hatóságokhoz intézett írásaiban tette mindezt. És amikor lakatot akartak tenni szájára, amikor véres csizmák taposták sárba megálmodott legszebb elgondolásait, akkor is vallotta a zsoltárossal: sokat gyötörnek, de el nem tipornak, a szántok hátamon szántanak, s hosszú barázdát vonnak, az Úr azonban szétszaggatja a gonoszok kötelékét (vö. 129. zsoltár 1-4.).
Márton Áron egyike, talán a legjelesebbike azon nagyjainknak, akik tudatosan vállalták a vértanúságot is egyházunkért, népünkért, a jövőért.
Számunkra ő Isten csodálatos jele, amelyet azért adott, hogy rá figyeljünk. Számunkra ő égre helyezett csillag, hogy példája világosítson és utat mutasson. Püspökké szentelésének 85. évfordulóján Istennek mondunk köszönetet azért, amit nagy püspökünkben és általa kaptunk. És öt kérjük, hogy szavának emléke, személyiségének varázsa, ne fakuljon el bennünk, hanem életté váljon, s ne csak nevét emlegessük, hanem azt az életformát, azt a látásmódot, azt az elképzelést, amit magában hordott, mi is magunkban hordjuk. S akkor az emlékén Isten áldása lesz, és vezetni fog minket a történelem útjain tovább.
