Ferenc pápa 2019. szeptember 30-án az évközi idő harmadik vasárnapját Isten igéjének ünneplésére szentelte. Ez abban az időszakban van, amikor az a feladatunk, hogy imádkozzunk a keresztények egységért. Isten igéjének vasárnapja ökumenikus értéket fejez ki, mert a Szentírás azoknak, akik hallgatják, megmutatja, milyen úton érhetünk el valódi és szilárd egységhez – írja Ferenc pápa az Aperuit illis kezdetű apostoli levelében. Ezzel a levéllel vezeti be Isten igéjének vasárnapját. A továbbiakban az Aperuit illis kezdetű apostoli levél rövid összefoglalóját olvashatják.
A közösségek ezt a vasárnapot ünnepnapként éljék meg. Ezen a vasárnapon hasznos kiemelni Isten igéjének meghirdetését és a homíliában hangsúlyozni az Úr szavának nyújtott szolgálatot. Legyenek olyan hívők, akik megfelelően felkészülnek arra, hogy Isten igéjének valódi hirdetői legyenek. A plébánosok találják meg a módját annak, hogy kezébe adhassák a Bibliát vagy annak egy-egy könyvét az egész gyülekezetnek, hogy ezáltal is hangsúlyozzák, mennyire fontos folytatni a mindennapi életben a Szentírás olvasását, elmélyítését, a vele való imádságot, és külön utaljanak a lectio divinára. (3)
A pásztorok magyarázzák a Szentírást, és mindenki számára lehetővé tegyék annak megértését. Sok hívő számára ugyanis ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megragadják Isten igéjének szépségét, és észrevegyék, hogy az a mindennapi életüket érinti. Sose fáradjunk bele abba, hogy időt és imát szenteljünk a Szentírásnak, hogy azt ne „emberi szóként” fogadják, „hanem mint – ahogy valóban az – Isten szavát” (1Tessz 2,13).
Mivel a katekéták szolgálata arra irányul, hogy segítsék a hitben való növekedést, sürgősen meg kell újulniuk a Szentírással való buzgó foglalkozás révén, amely lehetővé teszi számukra, hogy valódi párbeszédet segítsenek elő az őket hallgatók és Isten szava között. (5)
Elválaszthatatlan a kapcsolat a Szentírás és az eucharisztia között. A II. vatikáni zsinat azt tanítja: „Az egyház mindenkor úgy tisztelte az isteni Írásokat, mint magát Krisztus testét, az élet kenyerét ugyanis, főleg a szent liturgiában, mind Isten szavának, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és nyújtja a hívőknek.” (Dei Verbum, 21)
A Bibliának szentelt napnak nem az a célja, hogy „évente egyszer” megtartsuk, hanem hogy egyszerre az egész évre kihasson, mert sürgősen bensőséges kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással és a Feltámadottal, aki sosem szűnik meg megtörni a szót és a kenyeret a hívők közösségében. Ezért állandóan bizalmas kapcsolatban kell lennünk a Szentírással, különben szívünk hideg marad, szemünk pedig a vakság számtalan formájától sújtva zárva marad.
Jézus Krisztus a Szentíráson keresztül kopogtat az ajtónkon; ha meghalljuk, és kinyitjuk elménk és szívünk ajtaját, akkor belép életünkbe, és velünk marad. (8)
A Biblia nem történelemkönyvek vagy híradások gyűjteménye, hanem teljes egészében az ember átfogó üdvösségére irányul. A Biblia ugyanis az üdvösség történeteként van összeállítva, amelyben Isten azért beszél és cselekszik, hogy minden ember segítségére siessen, és megmentse őket a rossztól és a haláltól.
A Szentlélek szerepe a Szentírásban alapvető fontosságú. Tevékenysége nélkül az az állandó veszély fenyegetne bennünket, hogy leragadunk magánál az írott szövegnél, könnyen fundamentalista értelmezésbe csúszunk, melytől óvakodnunk kell, nehogy eláruljuk a szent szöveg inspirált, dinamikus és spirituális jellegét. A Szentlélek tehát a Szentírást Isten élő szavává, aző szent népének hitében megélt és továbbadott szavává alakítja. (9)
A Szentlélek tevékenysége nemcsak a Szentírás megalkotására terjed ki, hanem ő azokban is munkálkodik, akik Isten igéjét hallgatják. (10)
Az egész szent szövegnek prófétai funkciója van: nem a jövőre, hanem az ebből a szóból táplálkozó embernek a jelenére vonatkozik. Maga Jézus világosan kijelenti ezt szolgálata kezdetén: „Ma beteljesült ez az Írás, amelyet hallottatok” (Lk 4,21). (11)
Prófétai tevékenységét a Szentírás mindenekelőtt azzal szemben fejti ki, aki hallgatja. Édességet és keserűséget eredményez. Ezekiel próféta szavai jutnak eszünkbe: amikor az Úr felszólítja, hogy egye meg a könyvtekercset, ő elárulja: „Olyan édes volt a számban, mint a méz” (Ez 3,3). Patmosz szigetén Jánosevangélista is átéli ugyanazt a tapasztalatot, mint Ezekiel, amikor megeszi a könyvet, de hozzátesz valami sajátosat: „A számban édes volt, mint a méz, de amikor lenyeltem, keserű lett a gyomrom” (Jel 10,10).
Isten szavának édessége arra késztet bennünket, hogy osszuk meg mindazokkal, akikkel életünkben találkozunk, hogy kifejezzük a benne foglalt remény bizonyosságát (vö. 1Pét 3,15–16). A keserűséget pedig gyakran az okozza, amikor megbizonyosodunk arról, mennyire nehezünkre esik következetesen megélnünk Isten igéjét, vagy amikor világosan látjuk, hogy elutasítják azt, mert nem tekintik alkalmasnak arra, hogy értelmet adjon életüknek. Ezért sosem szabad megengednünk, hogy Isten szava megszokottá váljon számunkra, hanem táplálkoznunk kell vele, hogy felfedezzük és elmélyítsük az Istennel és testvéreinkkel fennálló kapcsolatunkat. (12)
Egy további provokáció, mely a Szentírásból származik, a tevékeny szeretetet érinti. Isten szava folytonosan az Atya irgalmas szeretetére emlékeztet bennünket, aki azt kéri gyermekeitől, hogy szeretetben éljenek. Hallgatni a Szentírást, hogygyakoroljuk az irgalmasságot: ezzel a nagy kihívással kell szembenéznünk életünkben. Isten szava képes felnyitni szemünket, hogy kiszabaduljunk a fuldokláshoz és meddőséghez vezető individualizmusból, és utat nyit az osztozás és a szolidaritás felé. (13)
Isten szava befogadásának útján az Úr anyja kísér bennünket, akit boldognak ismerünk el, mert hitt az Úr által mondottak beteljesedésében (vö. Lk 1,45). Erre emlékeztet a Szentírás egyik nagy tanítványa és mestere, Szent Ágoston: „Valaki a tömegben, különösen megragadva a lelkesedéstől, így kiáltott fel: »Boldog a méh, amely téged hordott.« És ő: »Inkább azok a boldogok, akik hallják Isten szavát, és megtartják.« (Beszédek Szent János evangéliumáról, X, 3). (15)
Összeállította Magos Gyöngyvér
