A gyergyószentmiklósi szürke falakat szó szerint élettel megtöltő Fessünk álmokat projekt neve nem ismeretlen szűkebb pátriánkban. Ennek megálmodója és fő mozgatója a mentálhigiénés szakember, Kolumbán Rita, aki öngondoskodásra alkalmas kiadvány szerzője is, és tele van tervekkel a jövőre nézve. A módszerhez vezető útjáról és futó projektjeiről kérdeztük.
Nagyon inspirálónak tartom mindazt, amivel foglalkozol, úgyhogy kivételesen kezdjük a végéről. Mi mindennel is foglalkozol te jelenleg?
Jelenleg dolgozom a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványnál, doktorandusz vagyok, javítom a dolgozatom… Vezetjük a L/lélekre hangolva elnevezésű önismereti alkotóműhelyt Portik Noémi Klarissza nővérrel Székelyudvarhelyen. Nemrég jelent meg a falfestéseket összefoglaló albumom online. Emellett tartok önismereti jellegű műhelyeket művészeti eszközökkel felvértezve. És persze zsonglőrködöm, mint sok más szülő is, a háztartás, a kisgyermeknevelés, a projektjeim és a doktorim írása, véglegesítése között.
Hogyan találtál rá erre az útra, mesélj kicsit erről!
Az egyetemi éveim alatt formálódott bennem mindaz, amivel most foglalkozom. Úgy találtam rá az utamra, hogy abban már az elején eléggé biztos voltam, hogy segítő szakmát szeretnék tanulni, a szociális munkát ötvöztem a katolikus teológiával, és nagyon jó kapcsolatom volt és van a gyergyói erőforrásközponttal, és ők egyszer rám kérdeztek harmadév után, szeretnék-e Spanyolországba menni Erasmus-programmal. Azelőtt igent mondtam erre, hogy megtudtam volna, mi is a témája ennek a programnak, képzésnek. Úgyhogy olyan alapon vágtam bele, hogy milyen vagány kaland lesz ez. A képzés pedig végül is arról szólt, amivel jelenleg foglalkozom: hogyan lehet közösséget építeni művészeti eszközökkel. Szóval az alapképzés után elvégeztem egy ilyen Erasmus+ képzést, amiről úgy jöttem haza, mint aki megvilágosodott, hogy ez az az út a segítő szakmán belül, amit annyira közelinek érzek magamhoz, hogy tudom hitelesen képviselni. Ugyanis már az egyetem alatt, amikor arról tanultunk, milyen segítési formák vannak, az foglalkoztatott, hogy miben tudom elképzelni én magam, mit tudnék hitelesen képviselni. És végül is ez a színekkel, formákkal, alternatívnak mondott eszközökkel való segítségnyújtás lett az én terepem. Ez a képzés adta meg tehát a kezdő lökést, ezt követően tanultam mentálhigiénét, illetve a teológia karon tanácsadást is, úgy, hogy közben már ez a technika/módszer lebegett a szemem előtt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A most általam használt módszer tehát ezekből áll össze, a technikai alap átitatva mentálhigiénés szemlélettel.
Annyit még fontos megemlíteni a módszerrel való találkozásom kapcsán, hogy egy nagyon nehéz időszakban történt mindez. Azért is mondtam egyből igent a felkérésre, mert szerettem volna utazni és kizökkenni abból, ami körülvett. Harmadévesen vesztettem el apukámat egy autóbalesetben, és ezért az az évem nagyon nehéz volt, és akkor úgy próbáltam túlélni, hogy tényleg mindenhol ott voltam. Az akkor felszabadult negatív, nehéz energiát – mondom ezt már utólag, kettőt hátrébb lépve – az egyetembe toltam bele, tudományos diákkörön vettem részt, és mindenen, amin lehetett. Ilyen helyzetben jött ez a lehetőség. Azt gondolom, hogy sokat segített utána a gyászfeldolgozásomban is ez az út. Olyan időszakban talált rám a módszer, amikor nekem is szükségem volt valami kapaszkodóra, és azt hiszem, hogy azért tudott éppen ennyire közel kerülni hozzám ez a módszer, ez a technika.
Hogyan és miért döntöttél éppen az elvégzett egyetemi szakjaid mellett? Kik és milyen témák, területek voltak rád hatással?
Az egyetem mellett viszonylag könnyen döntöttem. Az első azonosítható sikerélményem ugyanis a vallásolimpián való részvétel volt líceumi éveim alatt. Nem is nagyon akartam én teológia osztályba menni, de oda kerültem be, és elkezdtem jelentkezgetni tantárgyversenyekre, ahol továbbjutottam a helyi szintről, illetve két alkalommal országos első lettem, és akkor azt mondták, ha teológia karra akarok felvételizni, akkor ösztöndíjas helyem lesz ezen eredményem alapján. Úgyhogy tulajdonképpen ezért is döntöttem a teológia mellett, hiszen ha már oda bejutottam előre, akkor miért hagynám ki? Utólag is azt mondom, ez egy nagyon jó opció volt. E mellé pedig szerettem volna még valamit választani, és a szociális munka mellett döntöttem. Egyetemi éveim alatt mindkét karon volt olyan tanár, akire mindig is úgy gondolok vissza, hogy mennyire sokat adott hozzá a gondolkodásomhoz, ahhoz, aki én vagyok most. A teológia karról kiemelném Liviu Jitianu tanár urat, az ő a nyitottsága volt az, ami rádöbbentett arra, hogy ki lehet ezekből az előre adott keretekből nézni, és szabad sokkal nyitottabban látni a világot. Vik János tanár úr a másik, akit kiemelnék, a pontossága miatt. Vele írtam az államvizsga-dolgozatomat, és én még addig soha nem tapasztaltam olyan pontosság- és precizitáskérést, mint nála. Mai napig, ha dolgozatot vagy szöveget kell írjak, mindig eszembe jut a tanár úr és a tőle tanult precizitás. A harmadik, akit megemlítek itt, Nóda Mózes tanár úr, aki mondhatni a két fentebb említett tulajdonság ötvözete volt számunkra, nyitottságával és melegségével fogott össze bennünket évfolyamvezető tanárunkként. A szociális munka karon pedig Berszán Lídia tanárnőt emelem ki, akinek azt köszönhetem, hogy a doktorimnak a végére jutottam, és nem adtam fel közben, mivel volt egy olyan pont, amikor ő jobban hitt abban, hogy meg tudom csinálni, mint én magam. Ez nagyon sokat segített nekem, ő az egyik mentorom a doktori iskolában.
Ugyanakkor el kell mondanom, hogy nagyon vagány volt az évfolyamunk is, a csapat, igazán jó közösség voltunk, és persze a Szentegyház utcában, Kolozsvár szívében lakni szintén szuper dolog volt. Szóval az egyetemi éveim igazán jól teltek, sok szempontból inspiráltak is, és azt gondolom, ki is maxoltam a lehetőségeimet, ahol két tányért összeütöttek, ott voltam, segítettem, ha kellett. Ez pedig olyan nyitottságot, lendületet adott, hogy szerintem mai napig abból élek – van miből!
Kívülről szemlélve úgy tapasztalom, hogy van egy íve a projektjeidnek, gondolok itt az egymásra épülő, legalábbis egymást követő felfestésekre. Vannak-e e téren további terveid?
Valóban van a gyergyói falfestéseknek egy íve. Idén nem volt, de nem érdeklődés hiányában maradt el, mert téma, ötlet is volt a közösség részéről, viszont nekem volt a feladatom, hogy határt húzzak, és eldöntsem, hogy a doktori dolgozatommal foglalkozom. A falfestések ívéről pedig annyit, hogy végigvettük az egész emberi életet tulajdonképpen. Kezdtük az 5-8. osztályos gyerekekkel, egészen az idősklubig, a családoknál pedig az egészen kis gyerekek is bekapcsolódtak a foglalkozásba, és elmondható, hogy minden korosztállyal feldolgoztunk egy lehetséges pozitív jövőképet, és utána még mozgássérültek csoportjával is volt egy foglalkozásunk, illetve ezt követően nőkkel is. Idén pedig azt kérték, hogy ha volt női foglalkozás és női önismereti csoport, akkor legyen férfiaknak is. Nem mondtam le erről, csak idénről elmaradt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy át is alakult ez a program. Egyrészt ugye végtelen mennyiségű kültéri falat sem lehet találni, de megmaradt a festés mint technika és módszer, és bensőségesebb lett olyan szempontból, hogy aki eljön a csoportokba, az elsősorban magának és magáért fest. Azt tapasztalom, hogy az évekkel, illetve ahogy én is egyre tapasztaltabb leszek, úgy tudnak egyre mélyebbre menni ezek a munkák. Úgyhogy a kültéri falfestések eddig tartottak, erről most készült el az összefoglaló album. További terveim közt szerepel, hogy szeretném, ha Udvarhelyen is lennének idővel kültéri falfestések, és szeretnék most már mélyebb foglalkozásokat – nem csupán ilyen műhelymunkákat, hanem hat-tíz alkalmas önismereti csoportokat végigkísérni mentálhigiénés szakemberként, viszont az eszköz, amivel az emberek eltalálhatnak magukhoz, továbbra is a festés lenne.
Kiadtál két könyvet/munkafüzetet, a Milyen szín lennél? számos feladatot tartalmaz. Látok ebben egy, ha lehet így mondani, globális segítő szándékot, hiszen bárki hazaviheti magával ezt a kis ötlettárat, és fejlődhet általa.
A könyvkiadásnak valóban volt egy ilyen globális segítő szándéka. Első körben arra gondoltam, hogy olyan szakembereknek szánom, akik hozzám hasonlóan nyitottak az alternatív módszerekre és csoportokkal dolgoznak, vagy akár egyéniben fogadnak klienseket. Aztán arra gondoltam, mégis érdemes volna kézikönyvszerűen megfogalmazni, azért, hogy ha olyan személyhez kerül, aki bár nem segítő szakember, de rajzolgat otthon egyedül vagy a családjával, akkor neki is legyen egy lehetősége, hogy kipróbálja a gyakorlatokat. Ezért úgy is épült fel ez, hogy egyrészt tudják alkalmazni a segítő szakemberek is, viszont azért vannak segítő és tisztázó kérdések is, hogy ha valaki egyedül ül le és kezd el alkotni, akkor ezek a kérdések segíthetik a gondolkodást, vezethetik a gondolatmenetet egy bizonyos síkon. Hogyha valaki leül és végigveszi a tevékenységeket, ez nem helyettesít egy terápiát, viszont önreflexióra, az érzések rendezésére, öngondoskodásra teljesen alkalmas a könyv.
Van-e még könyv- vagy bármilyen másmilyen terved?
Van könyvtervem, a Milyen szín lennél? 2.0 gyakorlatgyűjtemény már készül, néhány gyakorlat már megvan hozzá. Ezt a folyamatot egyébként úgy kell elképzelni, hogy rátalálok valahol az ötletre, vagy kitalálom a gyakorlatot, és utána letesztelem, beviszem olyan alkalomra, amit én tartok, és van pár jó ismerősöm, szakemberek, akik szintén be szokták vinni a foglalkozásaikra, így kapok tőlük is visszajelzést, és látom, hogyan is működik egy-egy gyakorlat. Illetve dolgozom egy kártyacsomagon is, amely, mily meglepő!, színekről fog szólni. Ennek az a célja, hogy kártyákkal és színekkel segítse az érzelemkifejezést és önreflexiót. Hasonlít az érzéskártyákhoz, de forma nélküli színekkel, ha úgy tetszik, pacákkal fog dolgozni, és a kártyacsomag mellé készül egy kisebb gyakorlatfüzetecske és egy használati utasítás is.
A L/lélekre hangolva programsorozatot Portik Noémi Klarissza nővérrel ketten vezetitek. Honnan származik az ötlet?
Nagyon szeretem azt, amit Klarisszával vezetünk! Itt a két l betűnek jelentősége van. Egyrész a festés által befelé, saját lelkünkre hangolódunk, ugyanakkor Klarissza be tud hozni egy olyan attitűdöt és szemléletet, ami a Szentlélekre hangolódást erősíti. Szakemberként én képviselem a mentálhigiénés vonalat, Klarissza pedig a vallási vonalat, összekapcsolja az adott témát szentírási résszel, elmélkedéssel. Úgyhogy ez így érdekes kombináció, hogy a művészetterápiás eszközöket hogyan tudtuk összehozni egy vallásos keretek között megvalósuló önismereti műhellyel. Nagyon jól működik ez a sorozat, úgy látom. Egyelőre csak egy évre terveztük, de már látjuk, hogy lesz folytatása. A foglalkozásainkon mindig alkalmazkodik az adott téma ahhoz az időszakhoz, ünnepkörhöz, ahol járunk. A karácsony például foglalkozásunkon is téma volt, de nem a habos-babos oldala, hanem azt próbáltuk megtalálni, az én karácsonyi fényem miben nyilvánul meg, hol lelhető fel, mi az, ami ebben az ünnepkörben rólam szól, az én karácsonyi fényemről. Akkor új évben mindenki feltérképezte, hogy mi az, ami neki lendületet ad az újrakezdésehez – hisz néha az ember szembesül azzal, hogy nulláról kell újrakezdeni. A foglalkozásokon mindig van egy kis felvezető, amit Klarissza tart, aztán mindenki alkot, majd utána beszélgetünk róla. Azért szeretem ezt, mert sokkal többet megoszt valaki magából, amikor az alkotásáról beszél, mint ha csak egyszerűen megkérdezzük, hogy vagy meg mit gondolsz amúgy az újrakezdésről, mert ilyenkor elmond mindenki egy mondatot, és bezárul a kör. De ha az alkotásáról beszél valaki, akkor jobban meg tud nyílni, elmondja, hogy tudom is én, az a folyó ott mit jelent, hogy az miért olyan színű… Akkor sokkal több hangzik el, mint egy gondolat. És bár nem ez a konkrét cél, de azzal, hogy az egyén maga mond ki ilyen dolgokat saját magáról, szembesül is a benne lévő dolgokkal. Nemrég kezdtük el azt, hogy mielőtt valaki megosztaná, mi van az alkotásán, leteszi a kör közepére, és mindenki más elmondja, hogy mi azzal kapcsolatosan a meglátása, benyomása, megérzése, és miután elmondtuk, az alkotó reflektál, hogy ő miként gondolta. És olyan érdekes, hogy amikor egy olyan nehéz témáról, mint például a veszteség, elkezdjük mondani a meglátásainkat, mennyire más perspektívát mutat magának az alkotónak. Ez nagyon-nagyon érdekes, hogy mi például látunk benne egy kis szabadságot, felszabadultságot adott esetben, és akkor az alkotónak leesik, hogy ha nem is fogalmazódott ez meg benne, de a téma, az a veszteség, amire gondolt, miközben alkotott, valahol a szabadságot is meghozta neki. Ezért is nagyon jó a csoport.
Az ötlet Klarisszától származik. Mi együtt voltunk gólyák a KEL-nél, és úgy ismerkedtünk meg, hogy ugyanaz volt a KEL-esztanyánk, és néha együtt jártunk hárman kávézni. Úgy hozta az élet, hogy ő Udvarhelyre került a mallersdorfi nővérek rendházába, és én is ide költöztem a családommal. Mondta, hogy ő nagyon szeretne egy művészeti csoportot indítani, és hogy lennék-e ebben partner. Legutóbbi témánk (a beszélgetés készültekor – szerk. megj.) augusztusra hangolva a szabadság volt, hogy miként éljük meg lélekben, testünkben és a kapcsolatainkban és a párkapcsolatainkban vagy házasságunkban akár. Érdekes volt, hogy milyen sok szempontja van a szabadságnak. Klarissza pedig azt hozta be, hogy mit tanít erről Jézus, vagy egyáltalán olyan szerzőknek a műveit is szokta hozni, akiről tudjuk, hogy hozzánk hasonló szemlélettel gondolkodtak. Sokat használjuk Viktor Franklnek, a logoterápia atyjának a gondolatait. Klarisszával nagyon szeretünk együtt dolgozni! Van egy ötletünk, hogy ezekből az alkotásokból, amelyek egy év alatt készülnek, szeretnénk szervezni egy kiállítást úgy, hogy tematikusan rendeznénk, és az lenne a célja ennek, hogy ugye a művészeknek van kiállításuk, de hogy ezek az emberek, akik a csoportba járnak, nem művészek, hanem csak úgy beleengedik magukat, és festenek. Szeretnénk egy olyan kiállítást, ahol megmutathatjuk kicsit azt, hogy így is lehet művészetről gondolkodni, és hogy milyen sokféle érzés, gondolat van egy-egy alkotás mögött, és ennek az is a célja, hogy az alkotónak is legyen egy feedbackje az egész évről, hogy alkottam tizenkettőt, ez egy folyamat, és ez hogy épült fel, viszont megmutatni egy kicsit a világnak, hogy nem csak a művészeké az alkotás, és azon túl hogy ellazít, és lehet egy önismereti funkciója is.
A férjed és a kislányod is művészlélek? Hogy bírják a „gyűrődést”? Ők is beszállnak néha az alkotásokba?
Zsófival pici kora óta rajzolgatunk. Egyévesen már ecset volt a kezében, mily meglepő. Vele festegetek, és arra törekszem, hogy hagyjam őt szabadon alkotni. Ez nehéz, mert kisiskolás koromból emlékszem, hogy a vonalon túl nem szabad színezni, és a felhő nem lila, hanem fehér, és a fű az csak zöld… Arra törekszem, hogy legyen neki ebben szabadsága, főleg, amíg ilyen pici, 2,5 éves, és abban is, hogy ha ő egy vonalat húz ecsettel, és azt mondja, hogy az egy szivárvány, akkor próbálok annak örülni és elfogadni, nem pedig instruálni, hogy de ha az szivárvány, akkor kell oda még piros és kék és és és. A férjem nagyon támogató, nem művész, informatikus. A falfestéseknél mindig ott van, és tudom, ha abban a helyzetben bármire szükségem van, ő az első, aki segít nekem. Beépül a csapatba, és önkéntesként van jelen a nagyobb projektek kivitelezésénél. Bírják a gyűrődést.
