Loyolai Szent Ignác egyik legfontosabb lelki tanítása számunkra abban áll, hogy a kapott kegyelmeket nem elég megtapasztalni, hanem szükséges azokat mélyebben befogadni, és különösen is fontos azokat a szívünkben megőrizni. Ez a tanítás összecseng azzal a tapasztalattal, amelyet Máriáról állít a Szentírás, aki a szívében őrizte azt, amit átélt, hallott és látott. Szent Ignác figyelmeztet arra, hogy ne engedjük a gonosznak, hogy kitépje szívünkből azt, amit Isten nekünk ajándékozott, hanem ehelyett féltve őrizzük és vigyázzuk a ránk bízott kegyelmeket. Miről is van szó, és hogyan is szokott ez történni?
Legtipikusabb idevágó példa, amikor azt halljuk, hogy az emberek elmennek a templomba, majd ahogy kijöttek, máris elkezdenek, szépen fogalmazva, a világ dolgaival foglalkozni, avagy pletykálkodni. Mindennapi tapasztalat ez köreinkben, hogy egy-egy kegyelmi időszakot hamar felvált a sokkal silányabb emberi dolgok emlegetése, ami lelki vigasztalanságba sodorja az embereket. Ez nem jelenti azt, hogy ne beszéljünk a világ, avagy más emberek dolgairól, hanem sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy megvan mindennek az ideje, és legyünk tudatosak, hogy mikor minek van itt az ideje.
A remeték például, akik szervezettebb formában többen egy remeteséghez tartozva élik meg hivatásukat, imában és munkában élnek, havonta szoktak egy közös napot tartani, amikor egymással beszélgethetnek is. A fő szabálya ezeknek a beszélgetéseknek, hogy hasznos és szükséges dolgokról szóljanak. Milyen csodás lenne, ha erre tudnánk mi is figyelni, ha meg tudnánk maradni ezen a szinten! De mivel nagyon vonzó az, ami érdekes, vagy ami kiránt minket a hiányérzetünkből, ezért könnyen beleesünk abba a hibába, hogy Isten kegyelmét engedjük elhalványulni valami lényegtelen, de pillanatnyilag érdekes vagy megoldást jelentő dolog csillogása által. Jézus, Máté evangéliumának a tanúsága szerint meg is dorgálja a kortársait, akik Keresztelő Jánoshoz tódulnak a Jordán folyóhoz. Kíváncsiságunk sok mindenre rávisz, de különösen elrabolja a szívünk békéjét és a belénk oltott kegyelmet. Sietünk egyik érdekességtől a másikig.
A bennünk lévő nyugtalanság is hasonlóan működik. A jelent nehezen tudjuk elviselni, ezért hamar belekapaszkodunk valamibe, ami kiránt belőle. Még a vallásosságunk és a hitünk is lehetnek olyanok, amelyek nem a jelenben tartanak minket, hanem egy szebb jövőt ígérnek nekünk, és éppen ezért nem is olyan érdekes már számunkra, hogy itt és most mi is van. Az is önámítás, amikor egy nehéz helyzetből ki akarunk menekülni. Pedig Isten azokon keresztül is adni akarja a kegyelmeket.
Szent Ignác lelki tanítása az, hogy maradjunk a tapasztalatunknál, engedjük azt elmélyülni, ha kell, akkor ismételjük meg, hogy jobban átélhessük. Mint egy spirálon haladva, emelkedjünk minden tapasztalat által közelebb és közelebb Istenhez. Lépcsőfokok legyenek ezek számunkra, amelyek egy irányba visznek. Nem lehet az, hogy összevissza ugrálunk és közben haladunk is valamerre. Csakis ha kegyelmet-kegyelemre építünk, akkor lehetséges az igazi lelki élet.
Legyünk önmegtartóztatók. Ha nem tudunk hasznos és szükséges dologgal hozzájárulni a jelen tapasztalatához, akkor jobb, ha hallgatunk, ha engedjük, hogy addig mélyüljön bennünk, amíg meg nem születik a bizonyosság, hogy mit is mondhatunk vagy tehetünk. A mai ember azt gondolja, hogy azonnal lehet véleménye és megoldása arra, hogy mit kell tenni. Ezt el is hitetik velünk, hiszen ott van a gyógyír mindenre, persze mellékhatásaival együtt. Olyan emberek, akik még nem rendelkeznek élettapasztalattal, komoly nézeteket vallanak arról, hogy mi a teendő. Hamarabb szól a száj, mint gondolkodik az agy. Jó, ha ezt tudjuk magunkról.
Szent Ignác arra tanít és figyelmeztet, hogy legyünk nagyon óvatosak, ha valamit Isten kegyelmeként élünk meg. Ilyenkor ugyanis a gonosz meg fog támadni, és azon van, hogy keserűvé változzon szánkban a tapasztalat íze. Ezért okos dolog, ha az érzékeink ajtaját zárva tartjuk, és igyekszünk megmaradni a belső tapasztalásnál, mindaddig, amíg az teljesen át nem járja valónkat. Ne dobjuk a kincseinket a disznók elé, figyelmeztet Jézus. Vagyis legyünk tudatában annak, hogy ami nekünk mély tapasztalat, az lehet, hogy másnak mit sem jelent. Isten ezt nekünk szánta, és minket Isten egyenként a saját utunkon vezet.
Útra való kérdések:
- Mikor nem tudok ellenállni a kíváncsiságnak?
- Mitől félek, amikor menekülök a jelenből?
- Hiszem-e, hogy Isten tudja közölni magát velem mindenben?
Pakot Géza SJ
