Vik János: a pap soha nem önmagáért pap

0
1292
Milyen szép lenne, hogyha az életidőnkből is tizedet adnánk az Úrnak vagy az egyháznak – vallja Vik János. Fotók: Szász István Szilárd

A papot nem a kiválasztottságtudata kell elsősorban vezérelje, hanem Isten népének tagjaként a többiek szolgálata, vallja Vik János, akit 25 évvel ezelőtt szenteltek pappá. Ennek apropóján beszélgettünk a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának korábbi dékánjával, aki szerint a teológiában fontos a kritikus gondolkodás, de ez kéz a kézben kell járjon a lelkiségi élet formálódásával.

Huszonöt évvel ezelőtt szentelték pappá, viszont nagyjából ugyanannyi idő vezetett odáig, tehát az oltár előtt való leborulása előtt és után körülbelül egyforma idő telt el. Milyen út vezetett az Isten előtt való leborulásig, és onnan milyen út vezetett mostanig?

Az, hogy közvetlenül mi vezetett ahhoz, hogy teológiát kezdjek el tanulni, illetve hogy a papi szemináriumba jelentkezzek, pontszerűen beazonosítható. Ilyen szikra volt számomra, amikor 1989 februárjában, még a régi rendszerben, a középiskolában egy szünetben az egyik osztálytársam halkan megjegyezte, hogy ő Gyulafehérvárra fog felvételizni. Megkérdeztem, hogy mit lehet Gyulafehérváron tanulni. Ő ugyanolyan halkan mondta, hogy pap szeretne lenni. Akkoriban erről igazán hangosan nem volt tanácsos beszélni. Ez a gondolata – egyébként később szintén pap lett, de nem itthon, hanem Magyarországon működik – szöget ütött a fejembe, és úgy forgattam magamban, hogy ez egy út arra, hogy emberekkel foglalkozzak, így hozzám is szólhat ez a lehetőség.

Elkezdtem megkérdőjelezni azt, hogy nekem valóban állatorvosnak kell lennem, hiszen az ezt megelőző hónapokban elég intenzíven készültem az egyetemi felvételire Temesvárra az állatorvosira. Ez a közvetlen szikra, ami elindított azon az úton, hogy jelentkezzek. 1989-ben az állam által korlátozottak voltak a helyek, első körben nem is vettek fel. Felvételi vizsga volt, én pedig alig készültem, ez is hozzátartozik az igazsághoz. A középiskolás évek alatt nem jártam hittanórákra, mert abban a faluban, ahol éltem, nem igazán volt hittanóra középiskolások számára, így nem voltam ténylegesen felkészülve, nem is sikerült. Megtörtént a rendszerváltás, és 1990-ben, második nekifutásra már sikerült. Jobban is készültem, a helyek száma sem volt korlátozott. Úgyhogy így kezdtem el a teológiát 1990-ben.

Közvetve szintén voltak olyan elemek az életemben, főleg az első két évtizedben, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy ez a hivatás ne legyen teljesen távoli és idegen tőlem. A családunk nem volt túlzottan vallásos és jámbor, de közel voltunk az egyházhoz, abban a népegyházi formában, ahogy ezt falun teszik: ugyanúgy szentségekhez járultunk gyermekként, a szüleink ugyanúgy gyakorolták a hitüket. Én is ministráltam általános iskolás koromban. Azt hiszem, szintén számított, hogy nagyon sok ember megfordult nálunk otthon: a szüleim egy szabóműhelyt vittek kisiparosként. Mindennapos dolog volt a családunkban, hogy emberekkel, többé-kevésbé idegenekkel legyünk, találkozzunk, beszélgessünk. Azt hiszem, hogy a papi hivatásnak is ez egy nagyon fontos része: hogy a pap szeressen az emberekkel együtt lenni. A másik, ami még a gyerekkoromhoz kötődik, hogy idősekkel is mindig szerettem együtt lenni, ahol lehetett, segíteni nekik. A papság lehetőséget ad arra, hogy emberekkel foglalkozzak. Világos érveket kerestem amellett, hogy akkor tényleg ez az én utam, belülről jött ez a döntés. Azokban az években nem kellett egy barátnőt elhagyjak emiatt, mert szabad voltam.

Belülről jövő érveket kerestem, de ezek között nem volt jelen olyan meggyőződés, hogy ettől a kiválasztottak közé tartoznék vagy valamilyen különleges kegyben részesülnék. Ez sem akkor, és 25 éve sincs bennem. Papként nem abból táplálkozom, hogy én Isten kiválasztottja vagyok erre a pályára, még úgy sem, hogy bár hiszem, hogy ez így van, de ettől én nem vagyok rendkívülibb, mint a többi keresztény vagy katolikus. Az egyházon belül és azon túl a társadalomban egy úton járok immár 25 éve, néha ez nehezebb útnak tűnik, mint az átlag család élete, néha pedig könnyebbnek.

Az is szerepet játszott, hogyha visszagondolok, hogy gyerekként, középiskolásként nagyon sokat játszottam a színpadon, és ilyen versenyeken is részt vettem. Kiállni az emberek elé, előadni valamit, ez része volt az életemnek. Rengeteg közösségi tapasztalatot hozott, igénybe is vettek a tanáraim, a színjátszó csoport vezetői. Ez is fontos tapasztalat és mozaikkocka ezen az úton, nem volt bennem félelem, ha emberek elé kellett állni.

A papközpontú egyházban szeretnék egy kevésbé papközpontú pap lenni

A Gyulafehérváron töltött első három évért is nagyon hálás vagyok, jó bevezetést kaptam ott a lelki életbe és a teológiai tárgyakba, a három évet követően azonban olyan változás történt, ami nélkül teljesen más ember lennék ma. Egy ösztöndíjnak köszönhetően az akkori püspököm, Reizer Pál Németországba, Münchenbe, az állami bajor egyetemre küldött, hogy ott folytassam a tanulmányaimat. Egy olyan szemináriumban laktam azokban az években, ahol ötven ember élt, azok túlnyomó többsége papságra készülő teológus hallgató volt, a többiek továbbtanuló papok vagy vendégek voltak. Az emberek átlagban húsz különböző országból, legalább négy, de néha öt kontinensről érkeztek. Az, hogy én ennek része lehettem több mint négy évig, 1993 és 1997 között, a húszas éveim elején, az egyik legmeghatározóbb tapasztalat. A mai napig táplálkozom azokból a tapasztalatokból. Az, hogy emberként az vagyok, aki vagyok, ezeknek az éveknek, az ott töltött időnek, találkozásoknak, a különböző kultúrák találkozásának köszönhető.

Amit megtanultam Németországban készülve a papi szolgálatra, az, hogy a pap soha nem önmagáért pap. Még mielőtt azzá válik, már arra készül, hogy az egyházban Isten népének a szolgálatára vállalkozzon, és ez az, ami őt elsősorban motiválja. Megtanultam, hogy – főleg a mi vidékeinken – egy továbbra is nagyon klerikális anyaszentegyházban, ahol a pap körül forog minden, azt a második vatikáni zsinaton kikristályosodott lelkületet szeretném képviselni, hogy papként én továbbra is elsősorban megkeresztelt Krisztus-követő vagyok, ugyanúgy hozzátartozom Isten népéhez, mint ha nem lennék pap. Minden, amit papként vállalok, teszek az egyházban, az ebből az alapból indul ki. Így jutottam el oda, hogy 1997. december 27-én – ahogyan fogalmaztál – én is lefeküdtem az oltár elé. Világosan láttam, hogy ebben a nagyon papközpontú egyházban szeretnék egy kevésbé papközpontú pap lenni.

Ez megmutatkozott abban is, hogy milyen primíciás képet választottam: a képen egy középkori kódexből két jelenet látható, fölül az utolsó vacsorának egy jelenete, ahol Jézus megtöri a kenyeret és az apostoloknak adja, alatta a kép részeként a lábmosás momentuma. Ez számomra akkor is, és mind a mai napig szorosan összekapcsolódik egymással. Az egyház életében központi szerepet játszik az eucharisztia, a csúcs és a forrás, és a papnak elengedhetetlen a feladatköre az eucharisztia ünneplésében, de ehhez a szolgálathoz föltétlenül hozzákapcsolódik a lábmosás ténye is. Mert ha nem, akkor valami hiányzik az eucharisztia ünnepléséből és a pap életéből is, hogyha ez a kettő nem kapcsolódik egymáshoz: ami Jézusnál megmutatkozott a lábmosással, az a papnál is ott kell legyen. A primíciás kép másik oldalára a papi jelmondatom került, hogy Jézus az út, az igazság és az élet.

Az első kinevezésemet 1998. január 15-i hatállyal kaptam a szatmári székesegyház plébániájára segédlelkészként. Két évet voltam ott, azt követően másfél évet Máramarosszigeten szintén segédlelkészként. Aztán három évre visszatérhettem Németországba, hogy doktori tanulmányokat folytassak, és közben elvégeztem a délnémet logoterápiai intézetben a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszerspecifikus képzést, ami továbbra is nagyon fontos eleme az életemnek. Onnan 2004-ben hazatérve négy évig voltam plébánosa a Nagykároly melletti kaplonyi egyházközségnek. 2008-tól vagyok oktatója a Római Katolikus Teológia Karnak Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen.

A második huszonöt évben többnyire egyetemen oktatott, amit szintén hosszú tanulmányi út előzött meg. Amikor az ember elkezd a hittel komolyabban és mélyebben foglalkozni intellektuális szinten, keletkezhetnek feszültségek is, ez a hit és értelem szembenállása: volt-e ilyen, ez hogyan érintette, hogyan egyeztette össze ezeket, és milyen kiutat talált?

Ha a gyulafehérvári évekre gondolok, ott nem nagyon voltak kérdéseim, mindent úgy vettem, hogy amit a tanárok mondanak, az úgy van. Akkor én még valószínűleg nem tartottam ott, hogy túl sok mindent megkérdőjelezzek. Nem emlékszem azokban az években ilyesmire. A rákövetkező évek viszont pontosan arról szóltak, hogy a teológiának és az oktatóknak az volt az elsődleges célja, hogy a hallgatók megtanuljanak maguk is kritikusan gondolkodni. Nagyon hálás vagyok a müncheni tanáraimnak, csak egy-két olyan ismerős nevet említve, mint Joachim Gnilka, akinek a könyvei részben magyarul is elérhetők, Újszövetséget tanított, vagy Manfred Görg ószövetségi tanár, Reiner Kaczynski, a liturgika professzora, aki a szemináriumnak volt a régense, illetve igazgatója, Johannes Gründel morálteológus, Peter Neuner és Gerhard Ludwig Müller, a későbbi bíboros, dogmatika tanárok, egyházjogból mondhatnám Winfried Aymansnak a nevét, aki a zsinat utáni új kódex körüli egyházjogi kutatásnak az egyik kiemelkedő egyénisége, vagy az én saját szakterületemen Heinrich Döring, később Armin Kreiner fundamentálteológusok.

Ők azok a meghatározó egyéniségek, tanárok, akik kritikus gondolkodásra tanítottak, nem a lexikális tudás rögzítése és visszaadása volt az elsődleges cél, hanem az, hogy önállóan tanuljunk meg gondolkodni, hogy referáljunk arról, ahogyan a dolgokat látjuk, érveljünk ezek mellett. Ezt én igazán ott tapasztaltam meg, végtelenül hálás vagyok ezért. A kritikus gondolkodás elsajátítása ott kéz a kézben járt azzal, hogy spirituális szinten, a lelkiség területén folyamatosan formálódtam. Jezsuita volt a spirituálisunk a szemináriumban, P. Heinz Schulte SJ. Sokat köszönhetek Weissmahr Béla SJ jezsuita filozófia-professzornak is, aki Münchenben éveken át lelkivezetőm volt. Azon kívül én magam is közelebbről megismerkedtem a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokkal. A legvégén már a Jálics Ferenc-féle szemlélődő lelkigyakorlattal is még a papszentelés előtt és azóta is ez a típusú lelkigyakorlat, illetve a Szent Ignác-i lelkiség meghatározó része az életemnek. És éppen ezért mindaz, ami a megélt hithez, az én személyes hitéletemhez kapcsolódik, az ebből forrásozik, és egyáltalán nem a teológiával mint hittudománnyal kapcsolatos kutatásokhoz. Úgy gondolom, hogy ezek összefüggnek egymással, de én a hitemet a teológiával való foglalkozás miatt még soha nem kérdőjeleztem meg, épp ellenkezőleg.

Az imaélet és a teológiával való foglalkozás párhuzamosan jelen volt az életemben, a fehérvári évek alatt is. Úgy gondoltam, hogy ha pap szeretnék lenni, akkor az imaéletem központi helyet kell hogy elfoglaljon az életemben, a mindennapjaimban is. Ma úgy gondolom, hogy nem csak a papnak kell és jó ez. A fehérvári évek alatt a program feszes volt és keretet adott erre, később viszont ez sokkal szabadabb volt, a németországi évek alatt önállóan kellett erre időt találni. Nem a hittel való intellektuális foglalkozástól vártam a hitem megerősítését, hanem az imaéletemtől, és ez mind a mai napig így van. A kettő között folyamatosan különbséget tudok tenni. Hogyha megtudom teológusként, hogy például egyik evangéliumot mégsem az írta, akinek a neve ott szerepel, attól nekem nem lesz hitkrízisem. A tanáraim úgy tudták ezt közvetíteni, hogy inkább egy heuréka-élmény legyen, és ennek ellenére sugalmazott könyvként tudjak rá tekinteni. A kritikus kérdésekről, amelyek egyházpolitikai szempontból érzékenyek, vagy akár a cölibátus kérdéséről, a nők papságának a kérdéséről a mai napig mindenféle gátlás nélkül, nagyon szívesen beszélek, vagy vitatkozok is akár. Megtanultuk, hogy a gondolkodástól, a kritikus gondolkodástól, a diszkurzustól nincs miért félni. Ha papként, klérusként nem akarjuk a keresztény embereket folyamatosan ellenőrzés alatt tartani, hanem azt szeretnénk, hogy élő hitű felnőtt keresztényekké váljanak, akkor nem szabadna, hogy tabutémák legyenek. Épp ellenkezőleg. Egyházként nekünk elöl kell járni ebben. Mindent egybevetve ebből a szempontból nem tudok beszámolni hitkrízisről.

Más típusú krízisek persze voltak: hogy ezen az úton kell-e járjak továbbra is, hogy ott kell-e maradnom, ahol éppen vagyok, vagy inkább tovább kellene lépnem. Ezek inkább életviteli, életvezetési kérdéseket érintettek, és nem annyira a hitemet. A Jézus Krisztussal való kapcsolatot nap mint nap ápolom, központi része ez az életemnek.

A pasztorációnak ma mi a feladata és a kihívása?

Ha pasztoráció alatt általában véve az egyházi cselekvésre gondolsz, amiben benne van minden, ami az egyház körül, egy konkrét plébánián vagy egy egyházmegyében történik, akkor több eszembe jut. A pasztorációnak az egyik feladata az, hogy észrevegye, hogy az emberek ma már mást is választhatnak, mint az egyházat. Abból induljunk ki, hogy ma már szinte senki nem fogja kényszerítve érezni magát arra, hogy a társasági, társadalmi és közösségi életét csak az egyház közelében élje meg. Az egyház választható valósággá, szervezetté vált nagyon sokak számára. A pasztorációban ma már mindenhol erre tekintettel kell lenni. Hogy miért? Azért, mert amúgy is erről van szó, egyházi vezetők részéről is, hogy milyen kár, hogy egyre inkább fogynak az elkötelezett keresztények, a hívek a templom, a plébánia körül. Ennek egyik oka véleményem szerint pontosan az, hogy továbbra is abból indul ki nagyon sok egyházi vezető, tisztelet a kivételnek, hogy ezeknek az embereknek, ha jót akarnak maguknak, „kutyakötelességük” lenne továbbra is az egyházhoz jönni. Az emberek egy része mást választ, máshonnan gyűjti az erőt, vagy máshol keres erőforrásokat, nem feltétlen az egyháztól, sokszor akkor is, ha istenhívő emberekről van szó.

Azt gondolom, hogy ezen a népegyházi magától értetődőségen túl kellene lépni, miszerint előbb-utóbb úgyis mindenki megjelenik a plébánia kapujában, amikor majd emelhetjük a mutatóujjunkat, hogy „ejnye-bejnye, nem láttunk már évek, évtizedek óta, de most ugye jó az egyház”. A pasztorációnak elsősorban az a feladata, hogy vonzóvá tegye az egyházat mint a Krisztus-követők közösségét, hogy befogadónak mutatkozzon azok számára is, akik egyébként már nem a katolikus egyházban szocializálódtak, akik nagyon messziről érkeznek, közelednek a templomhoz, a plébániához, a közösségi teremhez. Alapból a nyitottság, a megszólíthatóság kellene hogy meghatározó legyen. Ha ez adott, és a magától értetődőségeket elengedjük, akkor igenis előtérbe lehet helyezni a szentségekre való felkészítést, de úgy, hogy egy-egy ilyen felkészítő valóban alakítsa azoknak az életét, akik erre vállalkoznak, és ne csak rutinszerűen történjen, mert meg kell lennie, vagy éppen a külsőségek miatt, hanem mert a szentségek ünneplése óriási lehetőséget jelent. Sokszor ugye életfordulókhoz kötődnek, pl. a keresztelés, az elsőáldozás, a bérmálás, a házasságkötés, de ma már érdemes elkerülni a rutinszerű és formális eljárásmódokat. Hasonlót tapasztaltam éveken keresztül az egyébként sokak által kritizált németországi katolikus egyházban, ahol jobban tudnak figyelni az egyes hívek igényeire is, legyen szó akár temetésről, akár keresztelőről vagy esküvőről. Úgy viszonyulnak a jelentkezőkhöz, hogy megnézik azt a helyzetet, amiben az adott pár vagy a család van, amelyik éppen gyászol, vagy éppen az a fiatal pár, akik esetleg nincsenek még összeházasodva, de gyermeküket szeretnék megkereszteltetni, és ez alapján közelednek hozzájuk. Engem mindig motivált, hogy egyházként, az egyház képviselőjeként így is jelen lehet lenni az emberek között.

Még fontosnak tartom, hogy papként, egyházi vezetőként mindig tudjunk különbséget tenni a különböző szerepek között. Papként nem viselkedhetek mindig úgy, mintha a gyóntatószékben ülnék, de úgy sem viselkedhetek mindig, mintha menedzsere lennék egy vállalatnak. A pasztorációban úgy gondolom, hogy amennyiben a papok továbbra is a helyi közösségek vezetői, ezek a szerepek nagyon világosan legyenek elválasztva egymástól. A pap, amikor gyóntatószékben ül, lelkipásztorként van jelen az emberek életében, ilyenkor egészen más attitűdre, más kompetenciákra van szüksége, mint amikor egy vállalkozóval beszélget. Fontos, hogy erre felkészüljenek azok, akik papok szeretnének lenni, hogy a szerepek között jól tudjanak váltani. Ha ez megvalósul, csak akkor juthatunk el oda, hogy előbb-utóbb az emberek is, akikkel dolguk van, ezt el tudják fogadni. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokan még nem tudják elfogadni, hogy a pap vezetőként nem viselkedhet mindig úgy, mintha éppen gyóntatna, és fordítva, azt is nehezen tudják elfogadni, hogyha egy pap mindig úgy viselkedik, mintha egy „patron” lenne, ahogy itthon mondanánk. Komplex és összetett a papi szolgálat, ezeket a szerepeket nagyon jól kell tudni váltani a megfelelő helyzetben.

Összefoglalva, az egyházi cselekvésben jobban kell figyelni az egyes emberre, személyre, családra, mint a korábbi évtizedekben, nem általánosítva az elvárásokat. A törvények nem az egyénre voltak kitalálva, az egyházi törvények sem, ezeket sok esetben az egyénre kell szabni. Ezért is örülök annak, hogy Ferenc pápa több írásában törekszik arra, hogy egyre nagyobb felelősséget helyezzen a bázison dolgozó lelkipásztorok vállára, például az Amoris laetitiában az elváltak, újraházasodottak kérdésével kapcsolatban. Az a benyomásom, hogy sok helyen mind a papok, mind az egyházi elöljárók visszautasítják ezt a felelősséget. A magam 25 éves papsága során nem fordult elő, hogy megijedtem volna egy ilyen felelősségvállalástól ott, ahol dönthettem, ahol lelkiismeretben is mérlegelnem kellett, hogy miként járok el, hogyan viszonyulok egy személyhez, egy családhoz, egy szituációhoz, ami nagyon összetett. Az a kérdés tehát, hogyan tudom a lelkipásztori bölcsesség értelmében úgy alakítani a dolgokat, hogy ahol csak lehet, gyógyulás történjen, és ne újabb sebek keletkezzenek az egyháznak köszönhetően.

Tizedet adni Istennek az életidőnkből

Hogyan látja az elkövetkező 25 évet, van-e terve, elhatározása, esetleg vágya, hogy azt miként szeretné alakítani?

Nem tudjuk, hogy meddig kapjuk ajándékba a földi életet, de ha lesz még huszonöt év az életemből, és ha ezt aktív papi szolgálatban fogom eltölteni, akkor amire vágyom és teszek is ennek érdekében, hogy még nagyobb szerepet kapjon a mindennapjaimban a személyes ima. Spiritualitást, lelkiségi teológiát is oktatok, az előadásokon a diákoknak szoktam mondani, hogy milyen szép lenne, hogyha az életidőnkből is tizedet adnánk az Úrnak vagy az egyháznak. Az egyik diák javasolta, hogy vegyük le belőle az alvást, így megközelítőleg napi egy óra negyven perc jönne ki. Én úgy látom, mindent egybevetve, hogy – a zsolozsmát és a személyes elmélkedő imát is beleértve – legalább két, két és fél órát jó volna a mindennapokban imában tölteni. Egyedül élőként ezt meg is engedhetem magamnak, de családban feltehetően ezt még tervezés szintjén sem lehetne megvalósítani.

A második, ami kezdettől fogva fontos volt nekem, hogy szeretném, hogyha az emberek nem száz méterről látnák rólam, hogy pap vagyok. Tapasztalatom szerint, ha egy pap közeledik, sajátos – mind pozitív, mind negatív értelemben – viselkedési és gondolati formák indulnak be az emberekben az egyházzal kapcsolatban. A papnak elsősorban nem az öltözéke az, ami őt pappá teszi. Inkább derüljön ki egy beszélgetés harmadik, negyedik, ötödik vagy akár tizedik mondatában, vagy az is lehet, csak egy félóra után, hogy én pap vagyok. Nekem mindig pozitív tapasztalatom volt azzal kapcsolatban, hogyha az emberek nem tudták indulásból, hogy pap vagyok – természetesen nem rejtettem ezt el –, mert a beszélgetésből kiderült.

A harmadik, amit szeretnék az elkövetkező huszonöt évben, mivel tanárként nem vagyok klasszikus papi beosztásban, hogy még inkább keressem a határhelyzeteket. Ezt értem akár a tudományterületek között, de olyan emberekre is gondolok, akik nincsenek az egyház közelében. A logoterápia és egzisztenciaanalízis ezért is nagyon fontos számomra papként is, mert soha nem lett volna lehetőségem ennyi nagyszerű emberrel kapcsolatba kerülni, ha nem foglalkoztam volna ezzel az értelemközpontú antropológiai iránnyal, ami Viktor E. Frankl nevéhez kötődik. Szeretném, ha a következő huszonöt évben folytathatnám ezt, akár a logoterápia keretei között, de attól függetlenül is, hogy olyan emberek társaságát is keressem, akik nem tartoznak az egyházi belső körhöz.

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/8–9-es számaiban.