Néma sikoltás

0
247
Az áldozatok az esetek többségében némán ordítanak közöttünk. Illusztráció: Pixabay

Ordítani tudnék dühömben és tehetetlenségemben, amikor arról olvasok, hogy gyermekek vagy akár felnőttek egy bántalmazó áldozatává váltak. Legyen szó akár fizikai bántalmazásról, netán szexuális visszaélésről, akár lelki bántalmazásról. Annál szörnyűbb pedig talán nincs is, amikor valaki az életével fizet, mert a közösség nem észlelte idejében, hogy az adott személyt bántalmazzák, vagy nem tett semmit annak érdekében, hogy a nagyobb bajt megelőzhessék.

Az elmúlt hetekben, hónapokban számos történet borzolta az erdélyi nyilvánosság kedélyeit, amelyekben gyermekek szexuális bántalmazásától (lásd a Szent Ferenc Alapítványnál történt visszaéléseket) egy fiatal hölgy haláláig (lásd Molnár Beáta tragikus történetét) széles palettán mozogtak az erőszakos történetek. Ezekben közös mozzanat, hogy a jelek szerint mindegyik esetben csődöt mondott a közösség. Nem figyeltünk oda, nem vettük észre, félrenéztünk – megannyi mentegetőző magyarázatféle.

Az alapvető gond az, hogy még ma, 2022-ben is a mindennapjaink része az erőszak: ma sem ritka, hogy tudomásunkra jut, netán magunk is szemtanúi vagyunk, amint a sógornőnket elveri a férje, a szomszéd gyermeket elveri az apja, a munkatársunkat bántalmazza a főnök… Vagy azt ne mondjam, hogy mi magunk vagyunk az áldozat… Vagy éppen az elkövető… A lényeg, amit mondani akarok, hogy az erőszak még ma is annyira a társadalmunk része, agyonhallgatott tabuja közösségeinknek, hogy még mindig elnémulunk, ha erről kellene beszélni, miközben a keresztény tanítás szerint már legalább két évezrede nem volna mit keressen körünkben az agresszió. Elszaladt a keze, ittas volt, stresszes az élete, mentegetjük az elkövetőt, miközben csak a magunk tehetetlenségére keresünk kifogást.

Az áldozatok pedig az esetek többségében némán ordítanak közöttünk, azt kiabálják a maguk közvetett módján, vegyétek már észre, hogy bántanak, hogy kihasználnak, hogy tönkretesznek, hogy ellehetetlenítik az életem. A könnycseppek barázdát vájnak az arcukon, az erőszak sok esetben a testüket, a lelküket viszont mindig széttépi. S a közösségi némaság talán oda vezet, hogy az áldozatokból maguk is agresszorok lesznek, mert nem sikerül a megküzdés, csődöt mond az egyszemélyes feldolgozási kísérlet.

Nem hallgathatunk az erőszakról! Nem nézhetünk félre, amikor embertársainkat bántalmazzák! Nem lehet kifogás, hogy nagyanyáinkat is verték, hogy szófogadatlan volt a gyermek, hogy engem is bántottak! Az erőszaknak nincs helye közösségeinkben! Semmilyen formában!

Az írás megjelent a Vasárnap 2022/30-as számában.