Legnagyobb hálánk: örömmel leszünk a helyünkön

0
543

Július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén búcsúzott el öt teológiai év után a kolozsvári teológia kar végzős magiszterévfolyama.

Amióta az egyetemi rend 3+2 éves szakaszba szervezte a tanulmányi időt, most másodízben rendezett ballagási ünnepséget a végzős magiszteri évfolyam, az előző ilyen ballagás tíz évvel ezelőtt, 2012-ben volt. Az alapképzés hároméves szakaszát szokás ünnepélyesen lezárni, pedig a tanulmányok kiteljesedése a magiszteri két évvel nevezhető teljesnek.

A kar Szent Jeromos-kápolnájában szentmisével kezdődött július 2-án az ünnepség. Nóda Mózes, aki az évfolyam nagyrészének a három év alapfokú képzésen irányító tanára volt, mondott (az alábbiakban olvasható) biztató, útbaigazító homíliát, majd a ballagási ünnepség végén megajándékozta a végzetteket Az ünneplő ember a közösségben című kötettel.

Hatszáz ember van a világon, akik a Földünket látták az űrből. Szerettem volna látni én is a Földet egy űrhajóból, de lemondtam. Egyszerű az oka: soha nem lesz annyi pénzem. Akik látták a kék bolygónkat, mind hasonló élményről számolnak be: felelősségtudatról és mély megértés élményről. Arról, hogy milyen kicsi a földünk és milyen sérülékeny. Az áttekintő hatást olyan tapasztalatként írják le, amely megváltoztatja a Föld és a rajta élő emberiség kilátásait. Az alapvető jellemzők: a félelem érzése, a földi élet összefüggéseinek mély megértése és a környezetünkért való új felelősségtudat. Öt év teológia után ezt a felelősségtudatot szeretném, ha magatokkal vinnétek innen ti is! Ti nem űrhajóból, hanem Isten szemével láttátok az eget és a földet. Ma örüljetek. Késéssel, de ballagást, beérkezést, célba érést ünneplünk. Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Szofoniás így biztat. Otthon a búcsún mindig ezt hallottam Sarlós Boldogasszony ünnepén. Ehhez társul Mária éneke, a Magnificat. Mária így szólt: „Lelkem magasztalja az Urat…” Máriát a szíve vitte Erzsébethez. Szív nélkül a hit szomorú, komor és örömtelen. Két éve akartam elmondani a mostani beszédet, akkor olvastam Walter Isacson könyvét Leonardo da Vinci életéről, amelynek alcíme: A zseni közelről. Az ész, az értelem, ha Istent keressük, szükséges a szív mellett. Úgy látom, a mai vallásosságban túlteng a szív, az érzelem, van egyfajta elutasítása a tudásnak, az értelemnek. Pedig a hitnek ez a két szárnya kell, szárnyalás nincs szárnyak nélkül. Istent igazi kíváncsisággal kell keresni. –Mester, hol laksz? Gyertek, nézzétek meg. A párbeszèd lejegyzéséhez János hozzáteszi: tíz óra volt. Olyan élmény volt ez, hogy többé nem feledte el. Következzék pár gondolat, amit Leonardótól megtanulni ajánlok. 1. Legyünk kíváncsiak, kielégíthetetlenül kíváncsiak. Leonardo tudni akarta, miért ásítunk, mitől csukódik a szívbillentyű, lehet-e a kört négyszögesíteni… Merjünk mindig kérdezni és keresni a válaszokat. 2. Őrizzük meg a gyermeki rácsodálkozást. Vigyázzatok, hogy sohase nőjétek ki a rácsodálkozás képességét! Ez a világ csodálatosan szép, és még szebb az Isten. 3. Figyeljünk meg mindent. Ez egyik fontos adottsága Leonardónak: ő megfigyelte, hogyan váltják egymást a négyszárnyú szitakötő szárnyai, az emberek arcán hogyan tükröződnek az érzelmeik, és rákérdezett, miért? 4. Kezdjük a részletekkel, haladjunk lépésről-lépésre. Egy könyvoldalon leírtak nem foghatóak fel egyetlen ránézéssel. 5. Lássuk meg a láthatatlan dolgokat. Leonardo színielőadásokat rendezett, nagy fantáziával. És ahogyan látta a madarakat repülni, látta az angyalokat is! 6. Tiszteljük a tényeket. Korai előfutára volt a tapasztalati megfigyelésen alapuló kísérletezésnek és a kritikai gondolkodásnak. Ha rájött, hogy teóriája téves, akkor feladta és tovább keresett. Ne féljünk újrakezdeni. 7. Késlekedjünk… Amikor az Utolsó vacsorát festette, Leonardo órákig bámulta a művét, és aztán húzott egy esetvonást. Ötleteket kell gyűjteni és hagyni azokat kiforrni. 8. Ne váljunk szakbarbárrá. Leonardo engedte az elméjét ugrálni a természettudomány, művészetek, mérnökség között. Olvassunk sokat és sokfélét. 9. Célunk legyen elérhetően magas. Vannak olyan problémák, amelyeket sohasem fogunk tudni megoldani: tanuljuk meg belőlük, miért nem.10. Keressük az együttműködést. Kerültek ki Leonardo műterméből olyan alkotások, amelyekről nem lehet tudni, melyik ecsetvonás az övé, melyik a tanítványaié, de nagy mű született. A jó, az újítás mindig csapatjáték eredménye.11. Legyünk nyitottak a rejtélyekre. Nem kell mindent éles vonalakkal ábrázolni. A teológián sok kérdés felvetődött, sok régi felelet helyett újat kellett keresni. Remélem, rádöbbentetek, hogy csak Isten szemével szemlélve látjuk igazán jól a világot és benne az embert. És arra is, hogy a szív és az értelem együttesen szárnyal Isten felé. Így Jézus nekünk is megmutatja, hogy hol lakik. Útravalóul ezt bízom rátok: a mély megértés élményből fakadó felelősségtudatot. (Nóda Mózes homíliája)

A ballagási ünnepség a Márton Áronról elnevezett díszteremben folytatódott Bertalan Tímea koordinálásával és konferálásával. Vik János dékán mondott ünnepi beszédet, amely tudományos nyelven és közérthetően igazította el a hallgatóságot, adott útravalót a ballagóknak.

„Az ember nem azért van, hogy létezzen, hanem hogy változzon.” Ez a mondat annak a Viktor E. Franklnak a tollából származik, aki holokauszt-túlélőként a koncentrációs táborokban elveszítette a szüleit és a feleségét. Ő az, akiről végzettjeink sokat hallottak tanulmányaik során, és aki szerint az ember leginkább nem abban érdekelt, hogy jól érezze magát, hanem sokkal inkább abban, hogy élete minden pillanatában értelmét lássa annak, hogy él. Frankl azt is tanítja az emberről, hogy az élete értelmét neki nem kitalálni, hanem sokkal inkább felfedezni, megtalálni kell. Frankl meggyőződése, hogy az élete értelmére minden konkrét szituációban rátaláló ember közvetve jól is fogja érezni magát, s hogy majd többet akar, mint csak létezni ezen a világon.
A létezés ugyanis – az idézett mondatban – utal arra, ami az életben adottság, fakticitás, vagyis a tényszerűség dimenziójaként mutatkozik meg. A létezés biztosítja számunkra az előfordulást ebben a világban. Az „előfordulásban” leragadó ember viszont – Frankl szerint – hajlamos arra, hogy patológiás létezési formákra adja magát. A „provizórikus” létforma számára például nincs értelme maradandót alkotni, s nincs olyan, hogy „az igazság”, mindenkinek megvan a maga igazsága; a „fatalista” életbeállítódás összeroskad a „végzet” súlya alatt, amely nevezhető akár elszenvedett sorsnak is, s amely önfeladásra késztet; a „kollektivista” gondolkodás azt a kísértést jelenti, hogy mindig abba az irányba jó haladni, ahol a vélt leghangosabb többség van, mert ott nem kell felelősséget vállalni; a „fanatista” életfelfogás pedig azért veszélyes, mert ignorálja a másik véleményét, számára minden és mindenki csak eszköz „magasabb” célok elérése érdekében.
Frankl szerint azonban az ember hivatása nem az, hogy csak előforduljon a Földön, hanem hogy változzon, hogy meghaladja önmagát, saját tényszerűségét. A változás lehetősége a növekedés, a fejlődés dimenzióját jelenti az ember életében. Növekedést, mégpedig nem annyira a minél nagyobb, a minél szebb, a minél magasabb, a minél népszerűbb és minél menőbb, hanem sokkal inkább a „kellő” értelmében. A cél tehát mindig a „kellőképpen” történő változás.
Ez a „kellő” pedig jó, ha nem tetszőleges. Mert ott, ahol az tetszőlegessé válik, ott
az „elég”, az „elegendő” egyenlő lesz azzal, hogy kellemes, hogy harmóniát és nyugalmat közvetítő. Ennek pedig az lehet a következménye – Risto Saarinnen finn teológus szerint, aki a közösségek élettartamának kérdésével is foglalkozott –, hogy az egyén, egy csoport vagy egy intézmény szem elől téveszti a közös víziót, amely egyedül képes életben tartani azt. Saarinen szerint persze lehet vízió nélkül is még hosszú ideig a szép emlékekből táplálkozni, a teendőket kényelmesen eligazgatni, időnként ilyen-olyan jubileumokat ünnepelni, az ilyen közösség azonban halálra van ítélve. Lehet tehát így élni, de nem érdemes.
Élni sokkal inkább úgy érdemes, hogy a Frankl által említett változás „kellő” iránya nem tetszőleges, hanem a mindenkori konkrét életszituációtól függő. Ez pedig mindig fel- és kihívással, azaz feladattal teli. Mert ha az időre elsősorban nem múló időként tekintünk, a kronosz értelmében, hanem sokkal inkább „érkező időként” fogadjuk azt, a kairosz értelmében, akkor a mindenkori „most” az egyáltalán nem tetszőleges „kellő” felfedezésére hívogat: az alkotásra, új tapasztalatok, élmények szerzésére vagy a kikerülhetetlen, néha fájdalmas valóság elszenvedésére. A mindig „érkező idő” tehát kérdez, felszólít, s az ember az, aki magát állandóan meghaladva válaszol. Persze ez csak akkor és ott működik, ha és ahol a fejlett alkalmazkodó képesség már kialakult. Néhány hete egyik egyetemi dékán kollégám arról számolt be, hogy mennyire meglepő eredmény született egy felmérés nyomán, melyet ők kezdeményeztek. A potenciális munkaadókat arról kérdezték, hogy milyen alapkompetenciákat keresnek leginkább, amikor felvesznek egy diplomás fiatal szakembert. A meglepő az volt, hogy a válaszok túlnyomó többsége a rugalmasságot, az új kihívásokhoz való alkalmazkodni tudást említette első helyen. Mindez feltehetően azért van így, mert egy olyan korszak a mienk, amikor az „érkező idő” az eddigieknél sokkal gyorsabban érkezik és sokkal több, sokkal összetettebb kihívást is hoz egyben magával. A potenciális munkaadóknak a rugalmasságra, a változás iránti nyitottságra vonatkozó elvárása csak aláhúzza, egyben mélyíti is az ismert latin közmondás világos, s egyáltalán nem triviális üzenetét: „Tempora mutantur, nos et mutamur in illis” (Az idő változik, s vele változunk mi is). Lehet tehát, sőt érdemes, mert van értelme a „kellő” irányba ébren tartani magunkban a változásra vonatkozó nyitottságot. Persze lehet úgy is élni, hogy kerülöm a változást, csak színlelem az alkalmazkodást – lehet, de nem érdemes.
Kedves Mesterképzős végzettjeink, aligha volt a BBTE Római Katolikus Teológia Kara immár több mint negyedévszázados történetének még egy olyan évfolyama, mint a tietek. Mert aligha volt még egy olyan évfolyam, amely ennyi kényszerű és/vagy önként felvállalt változás elé lett volna állítva. 2020 tavaszán, röviddel az alapképzés befejezése előtt, hagynotok kellett csapot-papot, s Kolozsvárról haza kellett hogy költözzetek, mert kitört a koronavírus okozta világjárvány. Hazaköltöztetek úgy, hogy közben egyetemisták maradtatok, s mindez bizonyára elég sok nehézséget okozott
mind számotokra, mind kedves családtagjaitok számára. 2020 nyarán elmaradt az ünnepélyes ballagás, s ezt joggal, igencsak meggyászoltátok. 2020 nyarán „mégis” visszairatkoztatok, vállaltátok a mesterit. Ha nem is mindenki, hiszen a továbblépésnek érthetően más értelmes útjai is vannak. Elismerésre méltó, hogy immár mesterképzős évfolyamként új tagokat is befogadtatok, támogattatok a beilleszkedésben. S végül még arra is képesek voltatok, hogy az online és hibrid oktatási formák mellett a végére visszaköltözzetek Kolozsvárra, amikor ez újra lehetségessé vált. Ez a két és fél esztendő tehát rendkívüli módon próbára tette az alkalmazkodó képességeteket. Ugyanakkor én szívből gratulálni szeretnék nektek, s kedves családtagjaitoknak is, mert „kellőképpen” tudtatok változni ebben az embert próbáló időszakban. A rugalmasság terén ti valóban edzettek vagytok, nem féltelek benneteket, bárhová is kerüljetek ezután. Szívből kívánom ugyanakkor, hogy új helyeteken ne csak a múlt örökségének hűséges őrei legyetek, hanem elsősorban az evangélium jézusi víziójának életben tartói, bátor és igaz megvalósítói. S hogy döntéseitekkel és tetteitekkel ne csak homokba írt, s ne is csak rozsdaszagú, hanem aranyló nyomokat hagyjatok majd valamikor magatok után itt, a Földön. (Vik János: A Pasztorális tanácsadás nevű mesteri képzés végzettjeinek a ballagási ünnepségén elhangzott dékáni beszéd)

A végzősöket Páll Emese búcsúztatta, a ballagók nevében Kócsó Alexandra búcsúzott. Mindkét beszéd (amelyek szerkesztett, rövidített változatát alább olvashatják) sok kedves, személyes utalással emlékezett az együtt töltött tanulmányi időre, volt nevetés, sírás és még játék is.

Sajátos diplomákat vehettek át a végzősök Vik János dékántól, mindenki személyre szabott dicséretet kapott diploma formájában. A jó hangulatú diákkezdeményezés nyomán hivatástudatban és a közösségi érzésben megerősödött katolikus értelmiségi hagyta el ma az egyetem (online és fizikailag koptatott) padjait.

Kedves másodévesek, tisztelt egybegyűltek, öt éve Jézus meghívott 23 tanítványt, és bevezette őket az isteni tudományba. Hasonlóan a tizenkettőhöz ez a 23 tanítvány se értette minden szavát, sőt sok kérdést is feltettek, szinte minden témához kritikusan álltak hozzá. Sokat viccelődtek, saját Mózest kaptak, és persze diplomát is a három krisztusi év után. Ennél többet az apostolok se tanultak Krisztustól, igaz? Aztán vártak negyven napot, és rájuk is eljött a Szentlélek. De nem akárhogyan. Tízet közülük elhívott arra, hogy ne elégedjenek meg a krisztusi alapokkal, építsék fel rá a Szentlélek templomát is. Persze Isten nemcsak a kiválasztott nép szent maradékát hívta el, hanem másokat is megszentel. Igy bővült a ti csapatotok is 15 tagra. Mind helyt álltatok az összes jegyet érő, és élettapasztalatot érő vizsgán is. Tanultatok, megjegyeztetek, lejegyeztetek. Hogy mennyi marad meg abból a galaxisból, amit sokszor diónyira töpörödött agyatokba igyekeztetek bezsúfolni, nem is igazán számít. Amire szükségetek lesz, azt a Szentlélek kellő időben eszetekbe juttatja.

Végig nézve rajtatok, mindannyian különböztök, egyediek vagytok. Egyedi módon gondolkoztok, és más-másra vagytok elhíva is. Ezt mutatják dolgozataitok is. Csak párat említve: született dolgozat a családon belüli gyerekbántalmazásról, a halálközeli élményekről, de a gasztro-teológia világába is bekukkanthattunk… Elgondolkodtam, mégis mi a közös bennetek, azon kívül hogy egyévfolyamon tanultok? Az egyik közös pontotok pont ebből adódik: mindannyian ugyanazt az attitűdöt sajátíthattátok el. Egy attitűdöt, ami által lelkigondozókként és pasztotál-asszisztensekként fogtok sétálni a világban, ha tetszik, ha nem. De nem is baj, mert a világnak pont rátok van szüksége. Ilyen nagy szüksége talán még nem is volt egy-két jó szóra, bíztatásra, és a lehető legjobb tanácsra. Közös pont bennetek az is, hogy egy olyan szakmát tanultatok, ami pont így, pont ilyen néven még nincs a piacon. De bízzatok Istenben: ha ő elhívott egy szolgálatra, akkor annak a körülményeit is megteremti. Persze ez elmondható az előttetek végző évfolyamokról is. Mi az, ami mégis egyedivé titeket? Kiváló kritikai érzéketek, az, hogy semmit se vesztek készpénznek, ha pedig mégis, tudjátok, hogy az éremnek két oldala van. És ti azt is megnézitek. Ti vagytok az az évfolyam, amelyik leginkább teológusként gondolkodik, akik tudományként művelik a teológiát, és képesek elvonatkoztatni a saját meggyőződésüktől. Most a Szentlélek iskolája után Isten szanaszét küld titeket a nagyvilágba. Egyéni küldetésekkel, egyéni utakkal, melynek mindegyike a mennyországba vezet. Kívánom, hogy ezt a pályát végig tudjátok szaladni, kívánom, hogy mindig legyen elég erőtök harcaitokhoz, és mindig meg tudjátok tenni azt az egy lépést, amire Isten kér titeket. Kérlek titeket, hogy fűszerezzétek meg ezt a világot, és kérlek, hogy ezt veséből tegyétek, és ne szívből. Vagyis szívből és ne fejből. Ha pedig megfáradnátok és elbizonytalanodnátok, tudjátok, kit keressetek. Isten a legjobb szupervizor. Mindannyiótoknak egyenként gratulálok a mesteri első évfolyam nevében. Most pedig menjetek utatokra, és készítsétek elő a pályát előttünk.

Páll Emese

Kedves egybegyűltek, ballagó évfolyamtársaim, tanáraink, szüleink, ismerőseink. Szeretettel köszöntök mindenkit! Két kérdéssel szeretném megnyitni ballagási beszédünket: Halló, kórház? Ma szerda van? Nem, most sincs szerda, mint a legtöbb alkalommal, amikor feltettük a kérdést. De ma különösen nincs szerda. Ma szombat van, és ma ballagás van.
Különös megnyugvással tölt el, hogy itt vagyunk, kicsit olyan érzésem van, mint amikor az idősek felülnek egy hosszú vonatútra, és ahogy elindul, halkan mormolják „Most már Isten segítsen, úton vagyunk”.
Ballagási beszédet írni, legyünk őszinték, több szempontból is hálátlan feladat. Egyrészt vállalni kell a felelősséget, hogy az mindenki nevében szóljon, másrészt így el kell határolódni attól, hogy rólam szóljon. De azt mondtam magamban, két mondatot most megengedek. Nagy álmom volt, már gyerekként is, hogy színésznő legyek, készültem erre, és vártam a pillanatot, amikor dönthetek mellette. Aztán egy határozott dosszié-gyűjtögetéssel beiratkoztam bölcsészkarra. Rá egy évvel teológiára. Mi a tanulság? Az ég világon semmi. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy itt volt a helyem. Mindenki személyes történetét nem ismerhetem, de rátok nézek, és tudom, hogy nektek is itt a helyetek, bárhogy is kerültetek ide.
Két év, szokták mondani, nem sok, de nem is kevés. Épp elég, hogy megtanulj élni egy új élethelyzettel, épp elég, hogy életre szóló kötelékeket köss, épp elég, hogy megtanuld elfogadni, a géped nem bírja el a teamset. Két év: összesen 22 tantárgy, 22 vizsga, értelemszerűen 22 potenciális pótvizsga. Vagyis 22 extra gyomorideg, kiszámolhatatlan kávé-cigi kombinációk.
Hogy kik vagyunk mi? Egy nagyon is valós életszituációval ismertetném. Két ember beszélget, az egyik teológiát tanul:
-És amúgy mit tanulsz?
-Teológiát.
-Jaaa, akkor papnő leszel?
-Nem, hát katolikus teológia…
-Jaaaj értem, akkor apáca?
-Nem.
-Akkor mi? Vallástanár?
És a beszélgetésnek itt vége. Ilyenkor szoktam mondani, hogy irigylem az IT-sokat, velük legalább a gazdagságot társítják.
De akkor tényleg, kik is vagyunk mi?
A mesterképzés elvégzése után pasztorális tanácsadók, hivatalosan is. Vagyis tanácsadók vagyunk. Szoktuk mondani, olyan, mint a pszichológus, csak teljesen más. Tanácsadók vagyunk, vagyis nem azt mondjuk egymásnak, hogy „a barátom vagy”, hanem, hogy „rendezővé váltál a belső hangjaim színpadán”. Nem azt kérdezzük, hogy „mi a baj, látom, le vagy törve”, hanem, hogy „állítható-e, hogy aktuális lelkiállapotod hatással van a hangulatodra?” És ha azt mondja, igen, akkor nem sörözni megyünk, hanem értelem-kutatásra. Tanácsadók vagyunk, vagyis számunkra a tükrözéshez nem a gyomorfájdalom, hanem egy cseles technika kapcsolódik. Ha azt halljuk, hogy rogersi triász, automatikusan empatikusba vágjuk magunkat. Szóval ezek vagyunk mi.

Szeretnék nektek kívánni valamit. Most, hogy elvégeztük a mesterképzést, egy fokkal jobban kezdődik a nagybetűs É. Ezen az úton szeretném, ha mindig így haladnátok előre, kinyújtott kézzel, a segítés szimbólumával. Legyetek jelen, legyetek csendben, ha a helyzet azt kívánja meg, de a kezetek mindig készenlétben legyen. Mert tanácsadás ide vagy oda, elsősorban emberek vagyunk, és katolikusak, ami tudjuk, hogy a legközelebb áll a tökéletességhez. Ezért azt kívánom mindenkinek, sikerrel munkálkodjon abban a környezetben, ahova kerül.

Nem utolsó sorban szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik nélkül az, hogy mi most itt állunk, nem jöhetett volna létre, vagy csak emberfeletti küzdelemmel. Ez a családunk. Köszönjük, hogy támogattatok, jelen voltatok, és azt a leginkább, hogy hittetek bennünk. Tudjuk, hogy büszkék vagytok ránk, de mi is ugyanúgy rátok. Legnagyobb hálánk abban fog majd megnyilvánulni, hogy láthatjátok, örömmel vagyunk ott, ahová ti kísértetek el. Nagy köszönet és hála a búcsúbeszéd legtöbbször előforduló elemeinek, a tanárainknak, könyvtárosunknak, titkárnőnknek, levéltárosunknak. Büszkeséggel tölt el minket, hogy olyanoktól tanulhattunk, akik nem csak teológiára, de életre is neveltek, többet között türelemre és empátiára. Nem feledünk, annyi biztos. Záró gondolatot úgy gondoltam nem írok, mert azzal mindig csak a baj van, ezt már megtanultuk. Két őszinte szó csupán: hála, köszönet.

Kócsó Alexandra