Isten teljesen más

0
317

EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki
.
Jn 1,1-18

Kezdetben volt az Ige. Elég fejtörést okoz az értelmezések után kutató olvasónak vagy hallgatónak a jánosi evangélium előszavának ez a mondata. Már kezdet és az ige is annyira telített fogalmak, hogy órákba telne kimeríteni értelmüket. Mi volt kezdetben? A szó, vagy a Tett, ahogy Goethe Faust-ja mondja, a semmi vagy a sötétség? A káosz? Az energia?
A kezdeteket a filozófia a csodálkozással azonosítja. Kezdetben a rácsodálkozás van: amikor ez emberi értelem valamiféle rendet, rendszerességet vesz észre ott, ahol addig nem is sejtette. Ahol értelem, célszerűség tűnik fel ott, ahol addig csupán rendetlenség és üres értelmetlenség honolt. A rácsodálkozás nem a bamba bámészkodást jelenti, hanem azt az eredeti örömet, amikor a misztériumban egyszerre megéljük annak nagyságát, de minket meghaladó, lehengerlő mélységét is. Vajon ez volt kezdetben?
Az Ige – olyan szó, amelynek megértését a maga görög eredetijében kell keresnünk. A logos nem szót jelent elsősorban, hanem rendezett értelmet, a felfogható gondolatot, a titokban megsejtett rendeződést – az élményt, a jelzőtáblát, amely a mélységbe visz. Ha a logos a kimondott szót is jelenti, akkor nem utal másra, mint a lélekből feltűnő, megnyilatkozó gondolatra. A szó logos értelmében nem más, mint a hangzó vagy leírt gondolat. Bizonyíték erre, hogy a görögök az értelmet nem hordozó „szavakat”, annak pusztán akusztikus utánzatát rhema-nak nevezték. Ezzel szemben a logos mindig értelmet hordozott. Amikor Isten teremti a világot, akkor saját „értelmét” bontakoztatja ki, saját „elgondolását” változtatja anyagivá. Jézus Krisztus megtestesülése pedig Isten értelmének világba érkezése.
Van itt azonban egy nagy probléma. A logos értelmet jelent, és mi ezt a saját emberi értelmünkkel azonosítottuk. Az Isten, ha értelmes, a mi logikánk szerint kell munkálkodjon. Csakhogy ez a mi gondolkodásmódunk, vagy a Szentírás szavaival, a mi bölcsességünk balgaság Isten előtt. Bolondság. Már maga Szent Pál apostol is azt mondja, hogy a pogányoknak (pontosabban és elsősorban a görögöknek) Krisztus és az ő keresztje balgaság, bolondság. Sőt hozzáteszi azt is: Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél (1Kor 25). Egy űr, egy ellentét van a mi bölcsességünk, értelmünk és az Istené között. Öntudatos keresztényekről beszélünk, ők kellenek. Szent Pál valami másra hív: meg kell haladnunk saját értelmünket, hogy Isten bölcsességére eljussunk. Valahogy a saját értelmünk nem tesz minket jobb keresztényekké. Amit mi felfogunk Istenből, az elveszi tőlünk a csodálat és hódolat esélyeit.
A Fiú megtestesülése Isten balgaságát nyilatkoztatta ki. Azt, hogy Isten teljesen más, mint amit mi elvárunk, elgondolunk tőle. Ha a teremtésben megtanultuk saját értelmünkkel fölfogni valamit Istenből, a megtestesülésben meg kell tanulnunk Isten balgaságát is kifürkészni. Megtanulni azt a logikát, hogy Isten gyenge, hogy nagysága épp ott növekszik csodálatosan dicsőségessé, ahol mi nem is sejtjük. A Fiú, aki beleszövi saját létezését emberi nyomorúságunkba, aki megbocsát minden bánat és minden feltétel nélkül, aki elfogad minden védekezés és magyarázkodás előtt. Nem balgaság ez? Nem szembemegy ez minden logikával? Ne öntudatos, értelmes keresztények legyünk, hanem rácsodálkozók, akik Istent a maga gyöngeségében is, glória nélkül is képesek vagyunk felismerni a világban.

László István székelyszenttamási plébános