Felülírt elképzelés

Vallomások május első vasárnapjára

1
489
Simó Ágnes és Emese

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28)

Amikor azon az őszi reggelen elindultam a szülészetre, tudtam, hogy ezután soha többé nem lesz olyan az életünk, mint azelőtt. De arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire más lesz…

Emese lányomról nem első pillanatban derült ki, hogy értelmi fogyatékkal született (vagy a születése utáni agyvelőgyulladás okozta-e, ezt már nem tudom kideríteni). Háromévesen – miután már húga is megszületett – hangzott el a diagnózis: másfél év lemaradása van értelmi fejlődésében. Kancsal is volt, és négyévesen kiderült, hogy mindkét fülére 40-45% halláskárosodása van, így hallókészüléket is kapott. Kisegítő napközibe került, és nyolcévesen kezdte el az iskolát. Az óvodai gyógypedagógus azt javasolta, hogy próbáljuk meg a körzeti iskolába beíratni, mert értelmi színvonala határeset, lehet, hogy megbírja. Sajnos nem ment. Az az év nagyon kikészítette őt is, engem is. Másodikos korában kisegítő iskolába került.

Addigi életemben csak sikereim voltak (jól ment a tanulás, szerencsés volt a párválasztásom, szerettem a munkahelyemet), és akkor azzal szembesültem, hogy az első gyerekem sérült. Ekkor törtem össze. Ha a férjem nincs mellettem és nem úgy viszonyul a helyzethez, ahogy hozzáállt, akkor én nem lennék.

Miután tudatosult bennem, hogy Emesém tekintetében teljesen felül kell írnom előzetes elképzeléseimet (amely minden szülőben megfogalmazódik, már gyereke születése előtt), és be kell rendezkednem egy állandó készenléti állapotra, rájöttem, hogy ezt saját erőből nem tudom megoldani. Kell egy erőforrás, egy külső segítség. És így fokozatosan visszatértem Istenhez. Azért írom, hogy visszatértem, mert azelőtt a vallás csak kötelesség volt számomra. Szüleim nem voltak gyakorló keresztények, csak nagymamám és keresztmamám vette szigorúan a vallásórára járást, vasárnapi szentmiséket. Ahogy nőttem, és már nem tartottam annyira tőlük, ez kimaradt, és házasságkötésem után mondhatni gyakorlati ateista lettem. Visszatérésem Emese lányom elsőáldozásával fejeződött be. Akkor gyóntam és áldoztam én is először sok-sok év után.

Amit ezutáni életemben Emese által kaptam, mind kegyelem volt. Általa ismerkedtem meg a Hit és Fény mozgalommal, szülőtársakra találtam, akik hasonló cipőben jártak. Nemegyszer tapasztaltam nálam sokkal nehezebb helyzetben helytálló szülőket, akiknek a példája erőt adott. Bekerültem egy olyan közösségbe, amely empatikusabbá, talán jobbá is tett. Létrehoztuk az Ügyes Kezek Alapítványt, amely gyerekeink (mára már felnőtt fiatalok és kevésbé fiatalok) számára nappali foglalkoztatót működtet, illetve a Péter Lakóotthont, amely otthonukká lehet, amikor mi már nem leszünk.

A megtérés hosszú folyamat volt, de megértettem, hogy miért kaptam én EZT a gyereket. És ekkor minden egyszerűbbé vált. Ha el tudjuk fogadni, hogy életünkben semmi sem véletlen, akkor a keresztet is könnyebb elhordozni.

Simó Ágnes

(Az írás a Vasárnap hetilap 2021. május 2-ai számának Fókusz c. összeállításában jelent meg.)