Misszionáriusnak lenni itthon

0
899

Emlékezetes marad számomra a vesztegzár alatti beszélgetésünk McAlister Magdolnával, a búzásbesenyői Gondviselés Háza idősek otthona intézményvezetőjével. Már akkor megegyeztünk, hogy folytatjuk a beszélgetést, ezennel személyes síkon.

Úgy emlékszem, gyerekkorodban misszionáriusnak készültél. Mit jelentett ez számodra?

Azért érdekes ez a téma, mert én igazából nem vallásos nevelésben részesültem. Egy nálam jóval idősebb, kedves barátnőm vezetett be a Biblia világába. Akkor találkoztam a misszionáriusok életét fejtegető könyvekkel és ez fantasztikusnak tűnt nekem. Arra vágyam, hogy hírül vinni az evangéliumot más embereknek, hirdetni, hogy Isten szeret, de ezt nem itthon és nem a közelben tenni, hanem legalább Afrikában. Később, amikor a férjemmel találkoztam, kiderült, hogy benne is megfogalmazódott az afrikai misszió gondolata. Ismerkedésünk során éppen ez volt a kapcsolódó pont, de aztán nem mentünk Afrikába. Úgy gondolom, a nehezebbik utat választottuk: misszionáriusnak lenni itthon, a családban, a közösségben. A küldetés lényege az, hogy Isten valamit rám bízott, valamit adott nekem, amit nem tarthatok meg magamnak, amit tovább kell adnom. Fiatal felnőttként, amikor kerestem az utamat az életben,  soha nem gondoltam karrierre, hanem egyszerűen olyan helyen akartam lenni, hogy értelmes legyen az életem, hogy az másnak is jó legyen. Ezt Budapesten, egy utazás alkalmával nagyon közel jött hozzám, és igazából ott született meg számomra ez a hivatás. Egy hajléktalant láttam meg, aki nagyon rossz állapotban volt, én pedig megtörtem a kezemben lévő óriásperecet, lehajoltam hozzá,  és odaadtam neki. Akkor odajöttek a hajléktalan társai, mondván:  „ezen már nem lehet segíteni, hagyjon neki békét”. Szinte megfenyegettek, hogy hagyjam azt az embert. Érdekes módon ez a megfélemlítés még inkább erőt adott arra, hogy még azért sem hagyjam. Elmentem, vettem neki vizet és akkor éreztem meg, hogy tulajdonképpen az életem hivatása nem más, mint egy darab kenyér és egy pohár víz lenni. Hogyha ezt betöltöttem, akkor a helyem vagyok, bármi legyen az, amit teszek. Utána sokáig dolgoztam gyerekotthonban. Mindig a szociális területeket kerestem, de hogy csak jóval később született meg az bennem, hogy szociális munkásként kellene továbblépni. Ez akkor történt, amikor azt láttam, hogy képzettség nélkül gyakorlatilag nincs hitele a szavamnak, hiába mondom, hogy ezt vagy azt lehetne másként tenni. Elindultam tehát továbbtanulni nem azért, mert a papír teszi az embert, hanem azért, mert anélkül esélyem sincsen olyan pozícióba kerülni ami lehetőséget ad a változtatásra… Így lettem misszionárius helyett intézményvezető. Hosszú út.

Afrikába nem mentél el, viszont Skóciába igen. Ugyanakkor meg úgy tudom, az idősek világa nem volt a legvonzóbb számodra, és mégis ott kötöttél ki. Ennek pedig köze van Skóciához. Hogyan történt mindez?

Igen, az egyik terület ami ellen rúg-kapáltam, az idősekkel való foglalkozás volt. Tanulmányútra mentem Angliába, egy magánóvodába gyakorlatszerzés és tapasztalatcsere céljából. Már korábban is jártam keresztény angol táborunkba, ifjúsági vezetőként is dolgoztam elég sokáig. Ott összetalálkoztam egy ifjúval, akinek égett a szíve az Úristen iránt, és úgy összebarátkoztunk akkor, hogy most már 22 éve a férjem. Én mindig az kértem: „Uram, én nagyon szeretnék egy férjet, de olyan legyen, aki egy fokkal jobban szeret téged, mint engem”. Ebben láttam a biztonságot, hogy ha ő Istenhez jobban ragaszkodik, mint hozzám, akkor nagy esélye van a közös jövőnknek. Ennek az embernek pedig lángolt a szíve. Hajléktalanokkal dolgozott önkéntesként, amikor egymásra találtunk. Nem a nagy szerelem hozott minket össze, hanem a közös cél, hogy másként jelen lenni ebben a világban. Így vezetett az utam Skóciába, egy szigetre. Ott a lehetőségek nagyon beszűkültek, mert kevés volt a gyerek, és ott már négy évesen kezdik az iskolát. Nem igazán láttam, hol lehetnék jelen. Aztán valaki szólt, hogy indul egy idősgondozói képzés. Tudtam, holt biztos, hogy nem érdekel, de mivel gyakorlatilag a hoteleken kívül semmi más nem volt, kénytelen voltam elvégezni a kurzust. Emlékszem, úgy iratkoztam be, hogy ez az, amit nem akarok, de hát az ember sok mindent megpróbál, és azt gondoltam, adok egy esélyt magamnak. Akkor a mentorom azt mondta: „Meglátod, amikor eljutsz arra a pillanatra, hogy valakinek az életében hoztál valami pozitívat, amikor megpillantod az örömöt és a hálát annak az embernek a szemében, érezni fogod, hogy érdemes volt, és meg fogod szeretni ezt a munkát”. És láss csodát, megszerettem.

Azzal együtt, hogy ott, Skóciában kialakult az életetek, mégis hazajöttetek.

Mi igazából azért jöttünk haza, mert a férjemnek volt még két testvére s az édesanyja már nem élt, az édesapja elég jól bírta magát, az én szüleim pedig idősebbek voltak és nehezen viselték egy szem gyermekük odébbállását és én sem tudtam tőlük elszakadni. Így azt láttuk a legjobbnak, ha visszajövünk és mellettük maradunk. Igazából ők hoztak minket vissza. Azóta az én szüleim sincsenek már köztünk, de ameddig nekem itt van feladatom, addig nekünk itt a helyünk. Amikor már betöltöttük ezt, akkor az Úristen tovább fog léptetni, bármerre legyen is az. Nem tudom, mit hoz a jövő. Nagyon sokat fog a latba vetni, hogy milyen lesz a férjem további egészségi állapota.

Erdélybe költözésetek nagy lépés lehetett a férjed számára…

Szép az, hogy én nagyon szerettem Skóciában, ő meg nagyon szereti Erdélyt. Tragédia lett volna, ha nem lett volna kezdettől ott az egymás kultúrája iránti tisztelet és szeretet. Amikor megismertem a férjemet, az volt az egyetlen bajom, hogy nem magyar, és akkor hogy fogom tudni kifejezni kapcsolatunkban a legmélyebb gondolataimat, vagy akár veszekedni is. Érdekes módon ez sohase volt gond. A kultúra sokszínűséget hoz egy házasságba. És itt már nem a másik kultúrája iránti rajongásról van szó, hanem  arról, hogy úgy kell kezelni, mint a sajátunkat, anélkül, hogy feladnánk a saját értékeinket. Az, hogy hasonló értékrendünk volt, időnként nagyon megkönnyítette az egymás kultúrájának elfogadását.

A lányotok hol érzi inkább otthon magát?

Ő Skóciában tanult meg beszélni, és a mai napig jó skót akcentussal beszél angolul. Angolul gondolkozik, időnként még mindig angolból fordít, de azért szereti itt. Skóciát második otthonának tekinti, de amúgy nem látom, hogy minden áron vissza akarna menni. A férjem betegsége miatt vissza kellett mennünk, s négy évet ott voltunk, ami alatt sokat hányódtunk, rengeteget költöztünk. A lányom különböző helyeken járt óvodába, iskolába, amiket mind el kellett hagyni, tovább kellett lépni. Amikor újra hazajöttünk 2014-ben ő már Skóciába másodikos volt, itt pedig újra kellett kezdenie az előkészítőt. De olyan osztályba cseppent, ahol nagyon megtalálta a helyét és örülünk neki, mert azt látjuk, hogy a helyén van. A nehézségek nem föltétlenül törték meg, hanem inkább megerősítették, ezért nem is sajnáljuk őt ilyen szinten, ő se sajnálja magát, hanem tudomásul veszi, hogy neki kicsit más volt a gyerekkora, más volt az élete. Számára a nyári vakáció sokszor a kórházi folyosókat jelentette, de azt mondta, végül is nem rossz neki. Teljesen más rálátása van a dolgokra és sokkal érettebb gondolkodása. És ott van otthon, ahol biztonságban van és ahol mellette vagyunk. Igyekszünk a gyökerek mellé szárnyat is adni neki, ő aztán majd ő eldönti, hogy később hol akar élni. Nem az a fontos, hogy hol és milyen körülmények között, hanem hogy miként él és milyen értékeket visz, bármerre menjen is. Szerintem szülőként az a feladatunk, hivatásunk, hogy megtanítsuk küzdeni az élet nehézségeivel szemben és arra, hogy van egy olyan erőforrásunk, aki nem hagy el. Ennek is tanúja lehetett, hisz életünk csodái előtte játszódtak le. Nekünk is, mint a zsidó népnek, van mire emlékeznünk, és ez megerősít abban, hogy az a hűséges Isten aki akkora nagy dolgokat tett az életünkben, képes most is segíteni.

Mindezen események közepette kényszerpályából hivatás lett számodra az idősekkel való foglalkozás…

Igen, most már közel 20 éve, hogy idősekkel dolgozom, és nem bántam meg. Persze, vannak nehéz pillanatok, vannak olyan helyzetek, amikor megkérdőjelezem, hogy megéri-e, hogy jól csinálom-e…

De ott vannak az olyan kiemelkedő élmények is, mint amikor például tanúja lehettem annak, ahogy egy haldokló bácsi kilenc évtizedes élete beteljesedett. Az utolsó pillanatokban megfogta a kezemet,  az arcához tette és mondta: “Köszönöm, hogy itt van velem”. Ennél többet nem kérhetek…

Fontos számomra az, hogy lássuk az idős emberben, hogy ki volt ő korábban, hogy mit tett, miket élt át, hogyan volt jelen a társadalomban, a családjában, hogyan dolgozott azért, hogy jövőt biztosítson. Ezt nem szabad elfelejteni. Amikor egy idős már nem tud beszélni, és nem képes elmondani, hogy mi fáj, csak az arcán látszik, hogy szenved, akkor is megérdemli azt, hogy mellette legyünk.  

Az idősek otthonának meg volt a maga stigmatizálása, és erre a múltban sokszor rá is szolgáltak azok az intézmények. Soha nem felejtem el, hogy amikor tizenéves koromban egy állami idősotthonban az egyik néni vizet kért, és az ápolók kikacagták. Csak egy szám, egy ágy volt ő számukra, egy a sok közül. Egy idősek otthonának sokkal több kell lennie. Azóta sokat változott a társadalom, és sokan nem tudják már biztosítani az otthoni gondozást az időseknek.  Régebb a hozzátartozók az idejüket adták az idősek gondozására, ma a pénzt. Az időseknek most is nehéz beköltözni, hisz elveszít sok mindent, ami számára megszokott és fontos volt. Találkoztam olyan esettel is, hogy úgy akartak behozni valakit a hozzátartozók, hogy ő ne tudja, hogy idősek otthonába jön. Én viszont nem vagyok hajlandó átverni az időst. Abban segítek, hogy esetleg közösen beszélgessünk a helyzetről. Hát igen, vannak ilyen sötétebb oldalai is ennek a hivatásnak.

Erre a hivatásra rájött még másik, a vezetői.  Hogyan éled azt meg?

Amikor jelentkeztem erre az állásra, igazából abban reménykedtem, hogy ha megpályázom az intézményvezetői posztot, akkor már ismerős arc leszek, amikor majd szociális munkást fognak keresni. Aztán, amikor megkaptam ezt az állást, megkérdőjeleztem, hogy tényleg jól döntöttem-e. De ott van az is, hogy meg tudom valósítani azt, amit szerettem volna, meg tudom határozni ennek az otthonnak a lelkületét, be tudom hozni amit, más helyeken láttam vagy amit hiányoltam. A legfontosabb küldetésem, misszióm, hivatásom otthont biztosítani, ahol a hozzátartozók tudják, hogy szeretteik továbbra is kedvesen lesznek gondozva. Látom a nagyon pozitív hozadékát annak is, hogy idősgondozóból lettem szociális munkás, később meg intézményvezető, mert tudom, honnan indultak el a lányok, látom, hogy miben vannak és tudok gyakorlati segítséget is adni. Az életet meg lehet tervezni az irodában, de megélni azon kívül kell, és a papírra letett információ a valóságtól néha nagyon-nagyon messze van. Ezért az én irodám kicsit átjáróház is, ahova bejönnek az idősek, a munkatársak, ott zajlik az élet, nemcsak a papírok vannak. Jelen kell lenni vezetőként, érezni az embereket és a szükségleteket. Olykor bevállalok egy túrát is, hogy lássam meg azt, amit egyébként nem vennék észre. A célom az, hogy ha egyszer majd nekem ki kell lépnem innen, a lelkület akkor is  megmaradjon.

Misszió ez a javából akkor is, hogy ha nem Afrikában zajlik…

Igen, misszió a családban, az idősek között, az idősek családjaival valamint a munkatársak között. Nagyon színes ez a hivatás és azt látom, hogy van esélyünk egymás életének a szebbé tevésére, ha elfogadjuk a gyengeségeinket és megpróbálunk a bukásainkból tanulni és nem tökéletesnek, de elég jónak lenni.

Egy olyan társadalomban, amely az erőt és sikert hangsúlyozza, külön misszió a törékenység elfogadása is…

Nemrég olvastam, hogy Japánban az eltört edényt arannyal javítják meg. Néha én is összetört edénynek érzem magam, de azt látom, hogy az Úristen nem mond le rólam, szépen összeragasztja a  töréseket, és el kell mondanom, hogy a legnagyobb mélységek hoztak közel az Istenhez, ezért hálás vagyok értük. Tudtam mindig, hogy az Istennek célja van mindezzel, legyen szó a férjem betegségéről, az én hivatásomról, a gyerekem életének alakulásáról.  Persze, ez néha tud fájni, volt olyan állapot is az életemben, amikor Jákobbal együtt azt mondtam, hogy nem akarok megvigasztalódni; el kellett siratnom összetört énemet, de aztán az Úristen ebből ki kihúzott. Vagy Illéshez hasonlóan hányszor akartam én is meghalni, de az Úristen azt mondta, kelj fel, erőd feletti út vár, és kirendelte a hozzávalót, a forrást, sokszor emberek képében. És ezért is nagyon hálás vagyok Istennek, aki gondoskodik rólam.

Hogyan foglalnád össze azt egy mondatban missziós üzeneted lényegét, kulcsát?

Ez kihívás. Azt hiszem, számomra a misszió, a küldetés nem más, mint ott és úgy jelen lenni, ahogy a másik embernek erre szüksége van, valamint továbbadni azt az üzenetet és azt a szeretetet, amit én magam is kaptam.

Mit üzensz a helyüket, hivatásukat keresőknek?

Úgy gondolom, először azt kell tisztázni önmagunkban, hogy mit, miért és kiért keresünk: a helyünket vagy a karrierünket, a biztos anyagival megalapozott jövőt vagy azt, hogy hol szeretne látni Isten. Ha fáklyák akarunk lenni a sötétségben, akkor megengedjük, hogy az Úristen meggyújtson. Fontos tudatosítani önmagunkban, hogy miért vagyunk jelen. Nem vagyok benne biztos, hogy minden hivatásból lesz karrier, de bármelyik karriert lehet hivatásszerűen megélni. A kereszténynek tudatosítania kell, hogy műve a királynak szól, elsősorban Istent szolgálja a munkája, és így nem engedheti meg magának, hogy másodrendű szakember legyen. Én 18 évesként úgy fogalmaztam meg, hogy csak egy darab megtört kenyér és egy pohár víz legyek, és ma intézményvezetőként sem más vagy több a feladatom, mint jelen lenni a szükségben. Hála Istennek nagyon sok fiatal fel meri tenni önmagának ezt a kérdést, hogy mit akar az életével és miért. Fontos azt is látni, hogy milyen erőforrásaink vannak, és ki a mi erőforrásunk. Vele képesek vagyunk szembesülni az élet nehezebbik oldalával is.

(Az interjú nyomtatott, rövid változata a Vasárnap hetilap 2020. augusztus 3-ai számában jelent meg.)