Harminc éve szentelték püspökké Jakubinyi György ny. érseket

0
1047
Jakubinyi György ny. gyulafehérvári érsek

Harminc esztendeje, 1990. április 29-én, a csíksomlyói kegyhelyen szentelte püspökké és iktatta be hivatalába Francesco Colasuonno érsek, pápai nuncius, Jakab Antal ny. püspök és Bálint Lajos akkori megyéspüspök dr. Jakubinyi György teológiai tanárt, mint gyulafehérvári segédpüspököt és Aquae Regiae címzetes püspökét.

A gyulafehérvári főegyházmegye nyugalmazott főpásztorát a Keresztény Szó 1990. május 20-i számában megjelent írással köszöntjük, egyben felidézve az akkori püspökszentelés pillanatait is!

Püspökszentelés Csíksomlyón

Szent szertartás, amelynek minden mozzanata jelentést hordoz, felidézi a két évezredes drámát, a párbeszéd pedig a pásztor és a nyáj összetartozását fejezi ki: egymásrautaltságot, felelősségtudatot, az egymásnak és egymáshoz való tartozás imperatívuszát, amelynek vezérszava a szeretet, ez az agyonkoptatott (de sose devalválódó) szó, keresztény életünk alfája és ómegája.

Katolikus püspököket szenteltek és iktattak be országszerte az elmúlt napokban – és a teljes egyházi hierarchia helyreállítása nem csupán a hazai egyházi életnek, de egész közösségünk jövőjének ünnepe.

Magam Csíksomlyón lehettem részvevője a nem mindennapi eseménynek, ahol Bálint Lajos eddigi segédpüspököt iktatták be megyéspüspöki hivatalába, dr. Jakubinyi Györgyöt pedig püspökké szentelték. Az ünnepélyességet fokozta, hogy a szentelést Francesco Colassuono érsek, pápai nuncius végezte.

A megmozdulás talán ősi idők búcsújárásaihoz hasonlítható: ezrek keltek útra áhítattal, fegyelemmel, szeretettel és bizonyára szorongással is, hiszen zavaros életünkből ezt még a hegyeket mozgató hit sem törölheti ki teljesen. De a szorongást semlegesíti a bizalom Iránta, aki ezt a napot megérnünk adta. És miként a születés általában fájdalommal telt örömujjongás, magában egy darab elmúlással, a távozás és érkezés emez április-végi seregszemléjében is fájdalom és öröm fonódott eggyé. Mert fáj a leköszönő püspöknek és népének a búcsúzás, ugyanakkor azonban mindnyájan várakozással tekintünk a hivatalába lépő újra, vele együtt mérve föl a jövendő terheit és feladat. Vele, aki – Colassuono érsek szavai szerint – nem rangot, hanem szolgálatot vett magára, nem uralkodásra, de mások javának keresésére szegődött, akinek tiszte, hogy a Teremtőt képviselje nyája előtt és nyáját Teremtője előtt, amikor „imádságban és áldozatban” színe elé járul és kegyelméért esdekel.

Rengeteg a tennivaló, az „aratnivaló”, s a főpásztorok először ezeket mérték föl nyájuk jelenlétében: a szorosan vett igehirdetői feladatokon kívül az össznemzetieket is, legfőképpen a tömeges kivándorlás leállításának, a helytállásnak, önazonosságunk minden szintű vállalásának közös kötelezettségét. Bízzunk benne, hogy e feladatokkal nincsenek magukra, számíthatnak papjaik és híveik segítségére – hiszen ezt sejteti a sokezer jelenlevő, akiknek látványa bátorító, és akik az egység, a méltóság és a tartás jegyében töltöttek meg templomot, sekrestyét, folyosót, udvart és környéket. Reményt és biztonságérzetet keltett a sokaság: mert amíg azonos cél és közös szándék forraszt eggyé sokszínűségünk, különbözőségeink ellenére, sőt azok megőrzésével, addig nincs veszve minden. Amíg természetes tud lenni három nyelv magyar, olasz, latin – jelenléte egyetlen szertartásban, és a népeket-nemzeteket magához vonzó egyetemes tanítás pentaton dallamokban (is) konkretizálódhat a világszerte ismertek mellett, addig van esély a békére, türelemre és megmaradásra. Némileg hasonló ehhez a szertartás egyik paradoxális mozzanata: a szentelendő püspök arcraborulása a hódolat és az alázat jeleként, arra a méltóságra mutat, amely az „Isten fiainak dicsőséges szabadságában” részesülőket éri.

Kívánjunk tehát főpásztorainknak erőt és kitartást felelősségteljes munkájukhoz, és kérjük a Mindenható áldását rájuk – mindannyiunk javára. Urunk, hallgass meg minket!

Gábor Csilla
(Keresztény Szó, 1990. május 20.)