Mintha e napokban Isten közelebb volna

0
809

Dan Ruscu történészt a szélesebb közvélemény Ferenc pápa csíksomlyói látogatása közvetítésekor ismerhette meg, a román közszolgálati stúdióban beszélt Erdély katolikusairól és történetéről, hiteles információkat nyújtva a román nézőknek is. A jezsuita kezdeményezésre alakult és működő Élő Kövek csoporttal a kolozsvári Piarista templomban, ahová szentmisére jár, s amelynek közösségéhez tartozik, ingyenes idegenvezetést tartott turistáknak, érdeklődőknek, az Élő Kövek csoporttal más vallásúaknak mutatta be a templomot úgy, hogy nemcsak az épület művészi értékeit, de a benne Istennel folytatható párbeszéd lehetőségét is felvillantották. A temesvári születésű egyetemi tanár a legszebb erdélyi hagyományokat szeretné éltetni, az Istent egy egyházban különböző nyelveken dicsőítő közösséget építeni. Hogy mindehhez mi adott indíttatást és mi tartja a lendületét életben, erről mesél.

A húsvéti vigília misén meglepődve láthatta, aki azt a közvetítést nézte, hogy az egyik olvasmányt te olvasod, élőben, otthonról. Hogy kerültél ebbe a helyzetbe és milyen volt ott is lenni a misén, meg nem is? Amúgy milyenek a karanténos napjaid, heteid?

Az utóbbi hetekben mindannyian az életünk egy részét online éljük a koronavírus járvány miatt. Online oktatunk, online találkozunk a szeretteinkkel, online imádkozunk a közösséggel, online veszünk részt a szentmisén. Kísérlet ez arra, hogy az életünket minél természetesebben folytassuk, élve a technika kínálta lehetőségekkel. Az online szentmise tapasztalata az elején nagyon furcsának tűnt nekem, mint valószínűleg sokaknak. Az első ilyenszerű kísérlet egy szombatonként közösen végzett vesperás volt, együtt azzal a fiatalokból álló közösséggel, akikhez közel érzem magam. Ezeket a közös imákat még a karantén előtt kezdtük, és ezek valamennyire felkészítettek az online ima jelenségére. Úgy vélem, ez egy alternatíva, még ha krízis adta lehetőség is, hogy ilyen módon együtt legyünk, bár fizikailag távol egymástól. Ami ebben a kontextusban leginkább hiányzik, az a szentségek vétele. Ugyanakkor ez a „szárazság” jó alkalom elgondolkozni azon, mit jelentenek a szentségek, és máskor milyen könnyelműen viszonyulunk hozzájuk. Jó felkészülés arra, amikor ismét majd élhetünk a szentségekkel, az eucharisztiával.

Egyébként próbálom a vesztegzár napjait minél természetesebben megélni. Online folytatom az egyetemi előadásaimat, dolgozom, imádkozom, örülök a tavasznak, amikor, ha kis adagokban is, de a szabadban sétálok. Elmondhatom, hogy Istent is mintha közelebb érezném magamhoz, mintha jobban tudatosulna a közelsége ebben az időszakban.

A román közszolgálati televízió stúdiójában

Láthattunk a pápalátogatást közvetíteni a TVR1-en, élőben. Milyen érzés volt az? Hogy készültél? Hogy élted meg, hogy nem személyesen, hanem egy stúdióban veszel részt a pápával való találkozáson? És milyen élmény volt a stúdióbeli? Szívesen fogadtak, fogadták a pápát a tévé profi munkatársai? Vezess be egy kicsit a kulisszák mögé, ahogy ezt te megélted!

A szentatya látogatása különleges esemény volt számomra, mint mindenki más számára. Nagyon örültem, hogy szolgálatot is teljesíthettem azáltal, hogy a tévéközvetítésben Veres Stelian atyával együtt részt vettem. Az egész bukaresti utat egyfajta zarándoklatnak tekintettem. Természetesen készülnöm kellett, az én történészi szakterületem az antik és bizánci történelem – Erdély története inkább szenvedély, mint szakmai érdeklődés számomra. Nagyon örültem, hogy a nézőkkel megoszthattam néhány tényt az erdélyi katolicizmus történetéből. A szentatyát csak futólag láttam, az autóban ülve, ahogyan elhaladt előttem, de ez is nagy öröm volt. Ezt az örömet hazahoztam, mint egy kis kavicsot, amit az utazás során felveszünk, és otthon a polcra helyezzük, rá-ránézünk, hogy emlékeztessen az útra… Az egész televíziós jelenlétet egyfajta apró, de hasznos szolgálatnak éltem meg, szívesen tettem azokra való tekintettel, akik nem juthattak el Csíksomlyóra. Személyes szempontból nézve érdekes tapasztalat volt egy tévéstúdióban lenni. Nem tudtam elképzelni azt az iramot, ami ott van: egy sereg ember jön-megy a háttérben, akiket az adás alatt nem lát a néző, de ők teszik lehetővé, hogy a világ a tévén keresztül az emberek otthonába belépjen. A TVR, a román közszolgálati televízió munkatársai igazi profik, meg is lepett ez, mi messziről sokszor úgy gondoljuk, a televízió valami elmaradt, poros, évtizedek óta változatlan intézmény. Az a meglepetés ért, hogy kiválóan felkészült, elhivatott embereket láttam, akik nagyon tudják, mit tesznek.

Az Élő Kövek csoporttal a Piarista templomban

Az egyház körüli tevékenységed sokkal szélesebb körű, szerteágazóbb, mint amit egy-egy ilyen ünnepi pillanatban látunk, láthatunk. Mesélj, mi mindennel foglalkozol egyházközeli emberként, önkéntesként?

Mindig örülök, ha hasznos lehetek. Érdekel a művészet, van egy kurzusom a kolozsvári egyetemen, amelynek keretében az őskeresztény és bizánci művészettel foglalkozunk. Nemrég adódott az a lehetőség, hogy ezt a tudást egy másik kontextusban, az egyház keretében is átadjam. Megismertem egy nemzetközi Szent Ignác-i lelkiségű közösséget, a neve: Living Stones/Pietre Vive/Élő Kövek. Közösségek közössége, fiatalokból áll, akik Krisztust a művészi szép által is akarják hirdetni. Manapság mind kevesebben járnak templomba, ugyanakkor sokan betérnek csak úgy, művészi alkotást látni, templomokba. Mi igyekszünk őket gazdagítani, elmesélve, mi mindent találnak az illető templomban, mi mindenre emlékeztet az a hely. Minden ilyen hely ugyanis – a “monument” (monumentum) – az emlékezés helye is, a memoár helye, amely egyben az ember és Isten közti találkozás helye és lehetősége. Enélkül az emlékezet és emlékezés, memoár, memória nélkül a templom csak részben érthető meg, még ha rengeteg elméleti tudásunk van is az épület építészeti és művészeti értékéről. Az Élő Kövek közösség keretében működő csoportok sok európai városban vannak jelen, a turistáknak ingyen kalauzolást ajánlanak, és ily módon a templom misztériumába is beavatják a látogatókat. A tény, hogy az idegenvezetés ingyenes, sokszor meglepi a turistákat, és úgy érzik, valamiképpen meg kell hálálniuk a szolgálatot. Ilyenkor mesélni kezdenek magukról. Így a templomok újra találkozási helyek lesznek, ahol emberek emberekkel, és emberek Istennel találkoznak. Hogy ezt a szolgálatot jól végezzék, az Élő Kövek közösségek tagjai sokat készülnek, tanulással is, nemzetközi felkészítőkön való részvétel által és lelkigyakorlattal. Nekem ezzel a közösséggel való kapcsolat sokat jelent, segít abban, hogy folyton növekedjem és hasznosnak érezzem magam. El kell mondanom egy nagy elégedetlenségemet: bár körbe kérdeztem sokfelé, mindeddig egyetlen magyar fiatalt sem sikerült meggyőznünk, hogy csatlakozzék. Pedig úgy gondolom, ez jó lehetőség volna mindkét közösség fiataljai számára, hogy a római katolikus egyházon belül megismerkedjenek egymással valami olyan közös projekt által, ami összeköti őket. Így mindkét fél gazdagodna, egymást gazdagítanánk.

Idegenvezetés: beavatás egy templom misztériumába

A te hited hogyan épült, fejlődött, honnan forrásozik és mik a gyökerei? Hogyan él együtt az értelmiségi, szakmai munkád és az egyházias hited? Könnyű ezt naponta összefésülni? A világi környezeted hogy néz a te vallási elkötelezettségedre, és a vallási, egyházi közeg mennyire fogadja el, tart igényt a te szakmai tevékenységedre? 

Sok kérdést tettél fel, amelyekre egyenként mind hosszú és bonyolult választ kellene adni. Megpróbálom válaszomat röviden összefoglalni. Egy hívő, de nem nagyon vallásos családban nőttem fel. A szüleim megtanítottak a hit ábécéjére, de gyerekkoromban nem vettem részt különösebben aktívan az egyházi életben. Persze ezek az 1970-80-as évek voltak, de nem ez volt az egyetlen ok. A vallásos nevelést később, olyan 20 éves korom után kaptam meg katolikus papoktól, akikkel Kolozsváron és Németországban találkoztam, a tanulmányaim végzése során, és később másfelé is, amerre eljutottam. Nem tudom, véletlen volt-e, de a papok, akik ezen az úton vezettek, többnyire jezsuiták voltak. Közel kerültem ezáltal az ignáci lelkiséghez, amiről mindig azt éreztem, nekem való, „rám szabták”. Folytonosan tart utazásom a hitben, továbbra is zarándokként tekintek magamra ezen az úton.

Ami a szellemi tevékenységemet illeti, mindig igyekeztem a munkámat és hitemet összehangolni, harmóniába hozni. A mai világnak ez egy olyan vonatkozása, ami eléggé érdekel. Ma a keresztényeket naiv embereknek látják, akik mindenféle mesékben hisznek, akik úgymond úgy gondolják, a világot egy fehér szakállú öreg hozta létre, aki aztán magunkra hagyott, hogy boldoguljunk, ahogy tudunk, ő pedig távol marad az emberiség nagy drámáitól, esetleg ő maga hozza létre azokat. Elég gyakran látjuk azt is, hogy a tudományt a hittel szembeállítják, és kijelentik: ezek nem kompatibilisek, nem férnek össze, hogy a vallás a rációt elaltatja. Miközben valójában a dolgok nem így állnak. A keresztény hagyomány része nagyon sok értelmiségi írása, ilyenek a kappadókiai atyák, Aquinói Szent Tamás, Szent Ágoston, Karl Rahner vagy Joseph Ratzinger írásai. Ezek az emberek koruk legmagasabb szintű gondolatait képviselik. A kereszténység lényegi módon járult hozzá az európai művészet, zene legjobb alkotásainak létrejöttéhez. A mi kötelességünk, hogy emlékeztessük a világot erre. Mondjuk el például, hogy a modern tudomány sok alaptétele keresztény gondolkodók hozzájárulása az egyetemes tudáshoz. Kevesen tudják, hogy a Big-Bang-elmélet kezdeményezője egy katolikus pap volt, Georges Lemaître. Jezsuita tudósokról neveztek el a Hold kráterei közül 35-öt.

Persze mindez nem fog megakadályozni senkit abban, hogy az egyházat elmaradott erőnek lássa. Én személyesen ezekkel a megnyilvánulásokkal nyilvános térben nem találkoztam. A kolozsvári egyetemen olyan tantárgyakat oktatok, amelyekben az őskereszténység, illetve a keresztény művészet történetével foglalkozunk, és megpróbálom a diákokkal megértetni, hogy az egyes események, művészi fejlődésvonal mögött a keresztény hit áll. Az egyház történetét nem lehet megérteni a vallásos gondolkodás és megélés ismerete nélkül, különben csak olyan volna, mint egy egyesület vagy klub története. Sosem vádoltak azzal, hogy vallásos propagandát folytatnék az óráimon. Lehet, hogy azért sem, mert megpróbálom a diákoknak az egyház intellektuális és kulturális hagyományát is megmutatni.

Ami az egyházi közreműködésemet illeti, az Élő Kövek csoporton kívül más tapasztalatok is hozzájárultak, hogy jelen legyek, ezek közé tartozik a kolozsvári Piarista templom és aki a közösségünket ott szolgálja, Veres Stelian atya, ő az, aki a segítségemet szokta kérni, és mindig örülök, hogyha segíthetek, ha hasznosnak érezhetem magam. Ilyen alkalom volt, amikor a szentatyának a csíksomlyói kegyhelyen tett látogatását együtt közvetíthettük.    

Több nyelven beszélsz, értesz, a bukaresti közvetítésen s más beszélgetésekben is hallom, pontosan, jó kiejtéssel mondod a magyar neveket, helységneveket. De nem beszélsz magyarul… Hogy állsz a román-magyar kérdéssel mint magánember, mint erdélyi római katolikus hívő, mint történész…?

Hogy több nyelvet beszélek, nem az én érdemem, hanem a jó Istené, aki úgy gondolta, így nagyobb hasznára lehetek a körülöttem élőknek. Ami a magyar nevek kiejtését illeti, ez egy tanáromnak köszönhető, a középiskolai romántanárom mondta – és ez nagy hatással volt rám –, hogy tudnunk kell helyesen kiejteni mindenki nevét, még ha nem beszéljük is az illető nyelvét. Másrészt ez a dolog arról is szól, hogy meg kell őriznünk és tisztelnünk kell Erdély hagyományát, ahol a helységek nagyrészének több nyelven is van neve – ez tükrözi e hely gazdagságát. Sajnos még nem beszélek magyarul, de nem adtam fel a reményt, hogy megtanulok (eddig kétszer fogtam neki). És ezt azért, mert Erdélyben élek. Temesváron nőttem fel, ez egy olyan város, ahol gyerekkoromban négy nyelven beszéltek. Egy olyan iskolába jártam, ahol három nyelven folyt a tanítás. Az ottani székesegyházban a szentmisét minden vasárnap négy nyelven mutatják be. Egy olyan helyen nőttem fel, ahol a nemzetiségek közti párbeszéd természetes dolog volt. El kellett jönnöm Kolozsvárra, hogy rájöjjek: gyerekkori legjobb barátom magyar. És a középiskolai padtársam is. Hogy egy német lánnyal együtt nőttem fel. Tudtam én ezt otthon is, de ezek a barátok nem voltak tőlem különbözőek, én nem érzékeltem a különbözőséget. Amikor 1989-ben Kolozsvárra jöttem, a város nagy hatással volt rám, és ebbe a hatásba az is beletartozott, hogy itt milyen határozott különbség van a két közösség, a román és a magyar között, és a vonalat mindkét oldalon meghúzzák. A kilencvenes évek elején Erdélyben voltak komoly feszültségek a két közösség között, amelyeket politikai okokból szítottak és tartottak fenn. Most az az érzésem, mindkét közösség tagjai visszahúzódnak a saját „tornyukba”, egymás mellett, párhuzamosan élnek, nem egymással… És ezt a dolgot most is politikai tőke kovácsolására használják ki és fel, mindkét oldalon. Ami engem illet, úgy gondolom, a kommunikációnak sok csatornája van, ha akarunk élni velük. Hosszú a történelmünk, sok mindent éltünk meg együtt, jót-rosszat. Meg kellene tanulnunk elfogadni mindent úgy, ahogy volt, anélkül, hogy megpróbálnánk visszamenőleg megváltoztatni, csak azért, hogy jobban mutassunk… Vannak olyan helyi jeles emberek, személyiségek a közös múltunkból, akiket mindkét fél egyformán tisztel. Őket jobban megismerhetnénk… Figyelmesebben szemügyre vehetnénk azt, ami közelít egymáshoz, nem azt, ami elválaszt. Például a katolikus hitünk ilyen közös ügyünk. Nekem az nagy veszteségnek tűnik, hogy Kolozsváron párhuzamosan léteznek román és magyar fiatalok alkotta közösségek, és ezek nem is tudnak egymásról, nemhogy ismernék egymást. Ahogy már említettem, én nagyon örülnék, ha az Élő Kövek kolozsvári csoportjában volnának magyar fiatalok is! Meggyőződésem, hogy jobb jövőt építhetünk, és Erdély az együttélés kiváló tere, ha hajlandóak vagyunk folyamatosan tanulni az együtt élést – minden áldott nap újra.

Az interjú románul ITT olvasható.