EVANGÉLIUM
Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat.
Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.”
Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.”
A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve. (Mt 28,8-15)
Viszonyulásokat találunk ebben az evangéliumi szakaszban: hívő, örömmel siető asszonyok, akiket átjár a találkozásból élő lelkesedés; kötelességteljesítő katonák, akik semmi másra nem tudnak rálátni, mint merev szolgáltatásukra és a haszonra; tanácskozó főpapok, akik elzárkóznak az istenitől, viszont az aljasságra nyitottak saját győzelmükért. Belső viszonyulásokból születnek a tetteink.
Pék Sándor, a nagyvárad-újvárosi Szent László-templom plébánosa
