Elkezdődött valami!

0
1346
A csíkszentdomokosi temető főkapuja • Fotó: Bőjte Anita

Szimbólumok világában élünk: jelek, jelképek, metaforák között éljük napjainkat, melyek jelentést hordozva próbál(ná)nak fókuszba hozni eseményeket, tényeket, élő valóságokat. Egyházunk ugyanebben a világban létezik és él, szimbólumok segítségével hozza közel a számunkra megfoghatatlan hitigazságokat, misztériumokat, melyek előtt fejünk meghajtva némulunk el. Olykor fátyol mögött, máskor elevenen szemlélve azt, ami az Élet.

Nagyböjt és különösen a szent három nap liturgiája szimbólumokban a leggazdagabb. A dallamok és gesztusok, a virágvasárnapi barkaágak, a nagycsütörtök este megfosztott oltár, a nagypénteken dicsőségbe emelt kereszt és a nagyszombati szent sír „bekapcsolnak” a húsvéti misztérium lüktetésébe, résztvevői, szemlélői vagyunk annak. Bár idén csak távolról, a telekommunikációs eszközök révén a szerényebb és visszafogottabb ünneplés részesei tudunk lenni, mégis az elmúlt napokban ajánlott sok házi liturgia és kreatív megoldások révén családi otthonaink is templommá válhattak és válhatnak. Lélekben kell odatérdelni Krisztus sírja mellé, csak képernyőn vagy hangszórón keresztül tudunk álleluját zengeni húsvét éjszakáján, azonban a lényeg ugyanaz, örök: az Emberfia értünk szenvedett, meghalt, de legyőzve a halál hatalmát új életre támadt, amelyben minket is részesíteni akar.

A húsvéti örömet kifejező szimbólumok közül számomra a legerőteljesebb – amely mintegy záróakkord, hosszan cseng a szent időben –, a feltámadási körmenetet vezető, majd méltó helyen elhelyezett feltámadási szobor, a kezében győzedelmi zászlót tartó Krisztus alakja, aki felfele mutatva jelzi, hogy ő győzött a halál fölött és számunkra megnyitotta az egek ajtaját.

A feltámadási szobor áldozócsütörtökig dísze templomainknak, hosszú heteken át hirdetve számunkra a legnagyobb örömhírt. Előző félévben Gyimesbükkben töltöttem pasztorális-gyakorlati évemet, ahol eleinte megmosolyogtam a tarhavasi kápolnában a még novemberben is az oltáron hagyott (ottfelejtett? nem hiszem!) feltámadt Krisztus szobrát. Az eleinte jámbornak vélt gesztus mégis később élő valósággá vált: húsvét üzenete idő feletti, örök. A feltámadás ténye hitünk középpontja, nekem a Feltámadt Krisztust kell szolgálnom és hirdetnem. Nemcsak húsvétkor, hanem egész évben.

Ezekben a napokban, amikor Székelykeresztúron arra készülünk, hogy a feltámadt Jézus szobrát nem az oltáron, hanem a templom bejáratánál helyezzük el, hogy ezekben a nehéz és kevésbé örömteli napokban közelebb kerüljön a templomba rövid imádságra betérő hívekhez, eszembe jutott a számomra legkedvesebb ábrázolása a Feltámadottnak, szülőfalum templomának szobra. Mindamellett, hogy felidéződött bennem, hogy hány és hány nagypénteken tisztítottuk meg az ünnepre, ragasztottuk újra karját, drótoztuk újra kezében a zászlót, belém hasított egy korábbi felismerés is: ennek a szobornak van egy hasonmása.

A hasonmás, Bara Imbrus bácsi – így ismerték a faluban – által több évtizede adományként vagy megrendelésre (nem tudom, de nekem nem is számít!) faragott szobor a temető főkapujának szoborfülkéjében hirdeti: nagypénteken nem véget ért, hanem elkezdődött valami. Az egyszerű domokosi fafaragó munkája, akárcsak a tarhavasi kápolnában is, egész évben, fagyban és napsütésben hirdeti húsvét hajnalának örömét. A pár éve még kopott szimbólum alatt egykor bádoglemezből kivágott betűkkel, pár éve pedig felújítva, régi pompájában tündökölve, este kivilágítva, körülötte fehérre meszelt falra festett nagy betűkkel hirdeti hitünk alapját: Feltámadunk!

Őseim megéreztek valamit abból, amit Krisztus meghagyott apostolainak: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” (Mt 28, 20b). A feltámadt Krisztus szobra egész évben, az élet és halál határát egymástól elválasztó kapuban, „elevennek” és Benne elhunytnak is hirdeti, hogy a halállal csak egy szakasza zárult le életünknek, húsvét hajnalának fénye örökké felragyog. Nem olcsó vigaszként, hanem szilárd meggyőződésként.

Eleimmel együtt én is hiszem és vallom: Feltámadunk!

Bőjte Csongor