2020. március 10., kedd

0
364

EVANGÉLIUM
Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz;
„Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket.
Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
(Mt 23,1-12)

Tükörkép: fontos, hogy ne legyen torz. Ha a fentebbi sorokkal szembenézünk, elpirulunk. Hányszor megtettük, sőt követeltük. Válni valakivé, téve ezt úgy, hogy belülről rothadunk kicicomázottságunk rejtekében. Tartani magunk, – valakinek, valaminek, valahová – gerincünk erőssége, nem eső-mosta váll-lepel, mi a nap heve nyomán összegyűrött, kidobott…

Jánossi Imre zetelaki segédlelkész

MEGOSZTÁS