A címben szereplő idézet Márton Áron püspöktől származik, akinek munkásságát a szociális testvérek a nehéz időkben saját életüket, testi épségüket is kockára téve segítették. Elkísérték őt emberi törékenységében is, amikor nemcsak a börtönévek utáni felépülésben voltak támaszai, hanem a betegség hónapjaiban, élete utolsó szakaszában is gondoskodtak róla. HOMA ILDIKÓ SSS, a Szociális Testvérek Társaságának erdélyi kerületi elöljárójaként a kerület tagjait Gyulafehérvárra invitálta, hogy az érseki székhelyen, amely a testvérek egykori szolgálati helye is volt, a közösség mai tagjai a régiek hitéből táplálkozzanak, és ma is feltalálható emlékek között időzve találkozzanak azzal a szellemiséggel, amely a Társaságot az egyházmegye szolgálatában annyira meghatározó szerepbe emelte.
A múlthoz is fel kell nőni
Folyamatosan foglalkoztat, hogy miként lehet nosztalgia nélkül, de a múlt történéseiből erőt merítve reménnyel élni a mában. Szociális testvéri életem elején, még fiatal jelöltként, nehéz volt ráhangolódnom a régi idők történeteire, az idős testvérek által képviselt múltbeliségre. Az eltelt évek vezetői szolgálata alatt több, számomra eddig ismeretlen testvér élettörténetéből inspirálódva tartottam kerületi közösségi lelki napjainkat, keresve, hogy miként lehetünk mi is, ma élők, az ő hűségüknek és bátorságuknak hordozói.
Nagy öröm volt számunkra készülni és részt venni a tavalyi, Csíkszentdomokoson szervezett konferencián, amelynek témája Márton Áron és a szociális testvérek volt, és lelkesen vártuk a Márton Áron-emlékév meghirdetését. Ennek a lelki útnak a részeként zarándokoltunk el idén június 19–21. között Gyulafehérvárra.
A kert és a filagória – csend és meghatódottság
Zarándoklatunk első állomása „Kegyelmes atyánk” kedves helye: a kert és a filagória. Az archívumunkban láttam először azt a kertben készült képet, amelyen Márton Áron püspök, munkatársak, köztük testvéreink is, valamint a kutyusok láthatóak. Végighaladva a kerti ösvényen és megállva a kis kerti házikó előtt, hálatelt szívvel gondoltam Kacsó Júlia testvérre is, aki ezen az ösvényen többször is kísérhette a püspök urat. Az ő teológiai szakdolgozatából idézek, amelyet Marton József tanár úr biztatására írt meg 1995-ben: „Egy ideig a Püspök úr (…) a Székesegyházban a fájdalmas Szűz oltáránál misézett hétköznapokon. Volt egy hűséges sánta kis kutyája – Mókus –, amelyik a szentmise alatt szeretett elbújni az oltár alatt, hacsak tehette. Ezt a kis kutyát egész kicsi kölyök korában hozta egyik bérmaútja alkalmával egy plébániáról. Megsajnálta, mert sánta volt. Elnevezte Mókusnak. Nagyon ragaszkodott gazdájához. Mindenhova kísérte, ha engedték volna. A Püspök úr letartóztatása előtti elutazásakor bezárták a nagy ebédlőbe. Olyan jelenetet rendezett, hogy majdnem kitörte az ablakot is, a függönyt letépte az ablakról.”
A filagóriába sok ima és sok reflexió született. „Tavasztól őszig, ha szép idő volt, a Püspök úr a kertben tartózkodott, délelőtt és délutáni munka idejében is” – olvassuk Júlia testvér dolgozatában. Mi is végigsétáltuk az utat a szobájától a kerti lakig. Örültem, hogy novíciáink is velünk zarándokoltak, hiszen lelki örökségünk gazdagságából most ők is részesedhettek.
Temetői séta az érseki székvárosban
Szombaton a temetőben felkerestük testvéreink sírhelyét, és minden sírnál élet- vagy hivatástörténetük egy-egy részletének felolvasásával is emlékeztünk rájuk, imádkoztunk lelki üdvükért. Szim Lídia testvérünk – kerületünk volt elöljárója – sírja előtt nem tudtam nem emlékezni letartóztatásának történetére. Visszaemlékezéséből idézek: „Két katonaautó állt a villa előtt és az állambiztonsági őrség. Az elsőbe ült az őrnagy az autóvezető mellett. A hátsó ülésen fegyveres őr velünk. A másodikban az őrség. Már pirkadt a hajnal, amikor a Szt. Mihály templom előtt haladtunk el. Megérkeztünk a kolozsvári Securitate börtönébe. Leszállunk, egy öreg börtönőr fekete szemüveggel visz a dohos és piszkos magánzárkába. Az őr suttogva mondja: betegségben segítek, csak szóljon… A toalett előcsarnokába kísér a jó börtönőr. Egy hosszú asztalon WC-papír csomók. Döbbenten észleltem, hogy nagyrészt csupa feldarabolt Biblia lapok. Egyet kiemelek. Magamra maradva olvasom a kezemben lévőt: »A fényt nem lehet börtönbe zárni, világossága előbb-utóbb kiárad«. Szememre visszakerült a fekete szemüveg…”
Dewald Christin testvér sírját a többi ferences nővér sírjával együtt lerombolták, döbbenten álltunk a romhalmaz előtt. 12 évig volt börtönben, és vállalta a szenvedést egyházáért. Márton Áron püspök szellemisége, aki minden ember és nép tiszteletére buzdított, ismerhető fel Christin testvér börtönéveiről szóló írásában is: „Számomra ez a tétlenségre ítélt időszak nem volt különösebb nehézség. Úgy véltem, itt az »apostoli munkám«: megosztani a szemlélődő életet a rabokkal. Hálát adtam a jó Istennek, hogy részt vehettem annyi ember hasonló sorsában, s talán ezen együttlét annyi szenvedő embertársammal – némiképpen erkölcsi támaszt jelentett – szerzetesnőkkel való együttlétük. Az egyházi személynek puszta jelenléte is Istenre irányította a gondolatokat és némi erősítést is adott a kemény életre. Nagyon megéltük az ökumené szellemét, esténként ortodox, protestáns, zsidó, jehovista, görög és római katolikusok együtt imádkoztuk a Miatyánkot.”
Názádt Erzsébet testvérről keveset tudunk, de az irattárunkban található naplóiból egy nagyon szép lélek tárulkozik fel előttünk. Bálint Lajos püspök atyának szolgálatában töltött több évet, a háztartását vezette Csíkszentdomokoson, majd kinevezése után titkári, fordítói munkával segítette. Naplójában írja: „A legszörnyűbb szenvedés is elveszíti az élét, ha Isten akaratán megnyugodva, zúgolódás nélkül fogadjuk. (…) Nem elég csak szájjal mondani, kicsit meghatódni, hogy az Isten milyen irgalmas, hanem akaratot vinni abba, az erős fogadásba.”
Czimbalmos Juliánna testvérre Incze Dénes néhai plébános 1994-ben a Vasárnapban megjelent cikkével emlékezem: „Isten után neki köszönhette Márton Áron egészségének a helyreállítását. Nővértársával akkor vállalta el a püspöki konyha vezetését, amikor csont és bőrre lesoványodva kiengedték főpásztorunkat a börtönből és szobafogságra ítélték lakosztályában. Áron püspök akkoriban többek között súlyos, vérző gyomorfekélyben szenvedett. Nagy gondot okozott a kalóriás, de egyben diétikus táplálkozása. És Juliánna testvér hosszú éveken keresztül okosságával, remek, sokszor grammra mért főztjével talpra állította a beteg főpásztort. De nemcsak ezt tette. Társával vezette a püspök háztartását. Mosást, takarítást, a kis kerti park gondozását, a magánkápolna szolgálatát vállalta. S azokban a veszélyes időkben megnyugtató volt, hogy biztos és jó kezekben van Márton Áron lakosztályának minden kulcsa.”
Imádság és kulturális kontextus
Szombaton szentmisén vettünk részt az érseki kápolnában, amelyet Veres Stelian érsekségi gazdasági igazgató mutatott be, és akinek szívből köszönjük a vendégfogadást és a zarándoklat megszervezésében nyújtott segítségét.
A gyulafehérvári temetőben található még Künle Ilona testvérünk sírja is, akinek élete tükrözi azt, amit életrajzának befejezésében ír: „Gyakran kövek hullanak / Elejébe útadnak, Önmaguktól estek / Később értetted csak / Célja volt a torlasznak: / Kövekből lépcsők lettek.”
A szombat délutánunk egy kulturális-történelmi alámerítkezés volt Jakubinyi György nyugalmazott érsek társaságában. Sok érdekes dolgot tudtunk meg a római és zsidó nép történetéből. És ismét meggyőződhettünk, hogy a kereszténység kulturális és történeti kontextusának ismerete nélkül a hit könnyen elszakadhat saját forrásaitól, és babonás hiedelemmé silányulhat.
Elkísérni egymást – életünk utolsó időszakában is
Márton Áron püspök lakosztályának meglátogatása ismét eszembe jutatta Júlia testvér dolgozatának sorait. Szemléltem a vaságyat, és szemem előtt lezajlott mindaz, ami kiolvasható Júlia testvér naplójából a püspök atya utolsó napjairól. Milyen fontos az, ahogyan elkísérjük egymást életünk utolsó időszakában! „Vasárnap szept. 28-án csendesebb volt. A titkár úr a szentáldozásban részesítette reggel. Utoljára. Napközben gyakran ismétlődő fájdalmait csendes türelemmel viselte. Vasárnap este Lidia testvér jött Őt meglátogatni. Látva állapotát, kérte, hogy maradhasson mellette egész éjszaka. (…) Szeptember 29-én reggel a hétórai szentmise alatt Juliánna testvér maradt mellette. Már nagyon gyengén volt. Szentmise után bejött hozzá a házi papság, és Huber József tanár úr is, aki ekkor Jakab püspök urat helyettesítette római szinódusi távolléte alatt. Olyan megnyugtató hangon szólt a püspök úrhoz: »Kegyelmes atyám, mind itt vagyunk, ne féljen.« A Püspök úr távolba szegezett tekintete egyre homályosult, lélegzete egyre ritkult, míg 3/4 9 órakor egészen megszűnt. Ő haza tért. Ekkor harangoztak másodikat az ünnepi szentmisére a Székesegyház Szent Mihály napi búcsú ünnepén.”
Együtt haladni a kötelességteljesítésben is
Vasárnap reggel megtekintettük a Márton Áron-emlékév alkalmából az érseki palota kiállítótermében berendezett kiállítást. Különleges élmény, mindenkinek ajánlom! Márton Áron szavai hihetetlenül aktuálisak ma is, két gondolatot jegyeztem fel magamnak: az együtt haladást – mindannyiunknak együtt kell haladni, bármilyen nemzetiségűek, színűek, neműek lennénk; valamint a kötelességteljesítést – ne várjunk csodát, hanem teljesítsük elsősorban hétköznapi kötelességeinket.
Az írás teljes terjedelmében a Vasárnap hetilap 2026/27. számában jelent meg.
