Bízzanak a magukban lévő isteni életben!

0
429

„Beszélj nekünk a szerzőről” – hangzott el Joyce Rupp Határtalan együttérzés és a Fényszikrák kötetei magyar fordításának hat, eddigi bemutatója majdnem mindegyikén. Akkor meséltem a hallgatóságnak az első e-mail-váltásunkról, amikor egy hirtelen ötlet alapján írtam egy rövid levelet kifejezve hálámat azért a segítségért és ihletért, amit könyvei jelentettek számomra, és rákérdezve, hogy mit szólna ahhoz, ha megpróbálnám magyarra fordítani írásai némelyikét. Őszintén szólva, választ remélni is alig mertem, de alig 15 percen belül ott volt üzenete: örülne neki… Következtek az egyeztetések különböző szinteken, és néhány hónap múlva olvasóink kézbe vehették az első magyar Joyce Rupp-könyveket.
A könyvbemutatók résztvevőit beavattam levelezésünk hangulatába, és megosztottam velük azt is, hogy mi érintett meg engem leginkább Joyce írásaiban, imáiban, elmélkedéseiben, illetve azok stílusában.

Amikor azonban a közelmúltban megadatott a rendkívüli lehetőség, hogy találkozzunk és személyesen beszélgessünk az Egyesült Államok-beli Nebraska Szent Benedek lelkigyakorlatos házban a Határtalan együttérzés lelkigyakorlaton és animátorképző műhelyen, mindenekelőtt arra kértem, ezúttal ő meséljen magáról olvasóinknak.

Kezdjük hát az elején: Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az északnyugati Iowában egy majoron nőhettem fel. Számos írásom Föld-alapú, nagyon sok mondanivalót találok a természeti metaforákban. Ott lakva megtanultam értékelni az egyedüllétet is, mivel sok időt töltöttem önmagamban, a kertben és a mezőn dolgozva. Amikor főiskolába mentem, szándékosan világi intézményt választottam, hogy egy szerzetesi közösségbe való belépésen még gondolkodnom se kelljen, mert az nem lelkesített. Döbbenetes volt, amikor az első főiskolai évemben egyik tanárnőm, aki világi volt, félévkor behívott beszélgetni. Azt hittem, bukom meg, nagyon meg voltam ijedve. Amint leültünk beszélgetni, elkezdett a családomról kérdezni, ami még izgatottabbá tett. A beszélgetés során elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam neki, hogy a szervita nővérekhez jártam középiskolába, és szeretettem őket, csodálatos nővérek voltak. Erre ő meg kérdezte: „Ezt fogod tenni, amikor végzel a főiskolával?” Én majdnem lefordultam a székemről: Isten beszél általa, vagy mi történik? Aztán azt gondoltam, meg kell próbálnom, de biztosan nem fogok maradni. A következő évben csatlakoztam a közösséghez, és immár több mint ötven éve nem hagytam el azt.

Bámulatos, ahogyan alakult a küldetésem. Kezdetben azt hittem, tanítani fogok középiskolában, de ehelyett elemibe küldtek, gyerekeket tanítani. Öt évvel később aztán hívott a tartományfőnöknő és azt mondta: „Két választásod van: taníthatsz egy lányközépiskolában, vagy hivatásgondozói és lelkigyakorlatos munkát végezhetsz főiskolások körében.” Igazából egyiket sem akartam, nem voltam felkészülve rá. Mivel azonban egyáltalán nem akartam lányközépiskolában tanítani, a másik lehetőséget választottam. Így kezdtem el a lelkigyakorlatos munkát a fiatalok körében, képzés nélkül. Teológiai képzésem volt valamennyi, de az sem sok. Kezdtem képződni, és néhány év múlva a tartományfőnöknő megkérdezte, hogy vezetnék-e lelkigyakorlatot saját nővéreinknek, ami igazi kihívás volt. Lassan bontakozott ki az egész, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre több lelkiségi szolgálatot végzek és kezdek belenőni. Az igazi változás számomra akkor jött el, amikor hat éven át öt falusi plébánián dolgoztam; ott kezdtem ráérezni arra, hogy mit tapasztalnak a világiak a lelkiség terén. Az emberek sokszor mondják: „Olyan, mintha jártál volna a konyhámban, mintha nekem írtad volna ezt.” Én pedig nem teszek mást, csak hallgatok az emberek életére és hiszem, hogy a lelkiségnek és a teológiának valóban kapcsolódnia kell az emberek életéhez. Elolvasom a nehéz anyagot, és megpróbálok úgy írni róla, hogy összekapcsoljam a teológiát vagy lelkiséget az emberek mindennapi, valós életével.

A falusi plébániákról a nagyvárosba mentem, és négy éven át felnőttképzésben dolgoztam. Utána meg elkezdtem lelkigyakorlatos szolgálatot végezni szerte az országban és nemzetközi szinten is. Körülbelül negyvenéves voltam ekkor. Úgy éreztem, hogy hazaérkeztem ahhoz, amire hivatott vagyok. Szeretek írni, úgy érzem, a hivatásom. Fiatalkoromban azonban nem gondoltam volna, hogy író leszek, és nem is akartam soha azzá lenni.

Hogyan jelent meg az írás az életedben?

Középiskolában Paula nővér, az angoltanárnőm rövid történeteket íratott velünk. Mindig adott egy kis indítót. Én úgy éreztem, hogy amit én írtam, elég szerény volt, de mindig elbűvölt, amit mások írtak. Azt hiszem, ráéreztem akkor az írás ízére. A húszas éveimben, talán magányosságomból adódóan és az élet értelmét keresve, elkezdtem verseket írni. Első közlésem is egy vers, nem esszé volt. Igazából azonban akkor kezdett kifejlődni az írásom, amikor a falusi plébániákon dolgozva, minden hónapban írtam egy hírlevelet a katekétáknak. Egyszer aztán valaki azt mondta: „Ki kellene adatnod őket.” Amire én csak annyit válaszoltam: „Viccelsz.” Nem hittem az írásomban, és bár ott volt a 4-5 évnyi havi hírlevél, folyton azt mondtam: nem, nincs időm kézirattá összerakni őket. Egy napon aztán a titkárnő azt mondta: „Én begépelem őket neked.” Nem volt többé mentségem. Begépelte a kéziratot és beadtam a kiadóhoz, aki visszaküldte, de azt mondta: „Szeretnénk, ha átírnád a hírleveleket rovattá a hitoktatói folyóiratunk számára.” Így kezdtem el folyóiratban való publikálást. Később meg újra összeraktam a hírleveleket könyvformátumba, és ezúttal elfogadták. Hát nem érdekes? Ez volt az első könyvem, a Fresh Bread (Friss kenyér).

Teljesen ugyanazt fogadták el másodszorra?

Igen, minden szerkesztés nélkül… Ugyanez történt a második könyvemmel. Amikor megírtam a Praying our Goodbyes (Búcsúzásaink átimádkozása) könyvemet és beküldtem a kiadónak, azt mondták, sok minden meg kell változtatni, át kell írni. Éreztem, nem szükséges elvégeznem azt a sok szerkesztői munkát, átalakítást, javaslatok bedolgozását. Tudtam, hogy jó a könyv. Nyugodni hagytam vagy hat hónapig, majd beküldtem újra; a kiadó azt hitte, átszerkesztettem, és nagyszerűnek találta. Nem tudom, mit gondolsz róla, de ez történt…

Talán a kiadónak volt szüksége időre…

Igen, talán. A búcsúzásról addig csak mint halálról, veszteségről írtak, és lehet, hogy először nem értette az új megközelítést.

Érdekes az is, hogy a metodistáknál kezdtem el publikálni, az Upper Room (Felső terem) kiadónál. Elbűvöl utunk bizonytalansága. Gondoltuk volna, hogy oda jutunk, ahol vagyunk? Hát nem bámulatos? Számomra mindenképpen az. Annak idején a majorban, traktort vezetve, szénát takarva, soha nem álmodtam volna arról, hogy könyveket fogok írni és lelkigyakorlatokat tartani.

Örülök, hogy újra említed ezt, hiszen kezdettől megérintett az, ahogyan írásaid, miközben nagyon mélyreható lelkiséget sugároznak, „két lábbal a földön állók”, a szó legnemesebb értelmében. Talán igaz ez minden mély, hiteles lelkiségre…

Köszönöm. Nagyon szeretem ez az ötvöződést, és nagyon elköteleződtem az emberek lelki növekedése mellett. És ők akarnak növekedni, akarják látni életük értelmét.

Ihletet adónak éreztem azt a sok módot is, ahogyan nevezd Istent. Nagyon ritkán hívod őt egyszerűen Istennek, és gyakran használod a Holy One – az Egy Szent nevet, aminek az „ízét”, hogy őszinte legyek, nem volt könnyű visszaadni a magyar fordításban. Tudom, nagyon személyes kérdés, de mégis felteszem: ki számodra az Egy Szent?

Azt hiszem, a jelentése mindenki számára más és állandóan változik. Számomra nagyon fontos a Szent Bölcsesség. A Biblia bölcsességi irodalma szerint ő nagyon távol és ugyanakkor nagyon közel van. Az Egy Szent számomra a bennünk lakozó Jelenlét, az isteni bennünk lévő birodalma, amiről Jézus beszélt. Én nagyon hiszek a bennünk lakozó isteniben. De azt is hiszem, hogy ő a szeretet áradása a világmindenségben. Ez számomra valóban az Egy Szent jelenléte: Bölcsesség és a Nagy Szeretet… Mi mindannyian ebben az Egy, Nagy Szeretetben létezünk. Ez az Egy Szent személyes és ugyanakkor személyen túli. Nagyon közel van hozzám, és ugyanakkor hatalmas. De egészen biztosan közölhető, nagyon kapcsolatban lévő. Eltávolodtam az Isten név használatától, mert ma sokak számára fenyegető képek társulnak hozzá. Sokak számára nagyon férfias és autoriter, míg az Egy Szent más – nem tudom megmagyarázni –: szentséges (sacred) talán?

A bölcsességi irodalmat akkor fedeztem fel, amikor először írtam a Szófiáról egy női kiadványnak. A Szófiával való kapcsolatom nagyon személyessé vált, és soha nem veszítettem el ezt. De amikor másokkal együtt imádkozom, nagyon szívesen használom azokat a neveket, amelyeket ők adnak Istennek. Szeretem Isten sok nevét, mert rámutatnak létezése minőségeire, tulajdonságaira, és ez közelebb hozza őket hozzánk.

Gondolom, Szófiától és az Egy Szenttől kapod a rengeteg ihletet… Hogyan történik ez?

Tudod, én magam is csodálkozom az ihleten… Huszonéves koromtól hűséges voltam az imához, meditációhoz, de kezdetben még általában kötelességből imádkoztam, része volt a szerzetesi életnek. Egyszer aztán egy őslakos amerikai, ferences szerzetesnő jött hozzánk előadást tartani. Azt kérte, írjuk le, mennyi időt töltünk táplálkozással naponta. Őrültnek tűnt az ötlet, de leírtam. Aztán azt kérdezte: „Mennyi időt töltötök imában?” Majd így folytatta: „Az én kihívásom számotokra az, hogy legalább annyi időt töltsetek imában, mint étkezéssel.” Kegyelmi pillanat volt ez számomra, és eldöntöttem, hogy hűséges leszek ehhez a kéréshez. Majdnem mindig van egy óra imám reggel. Szeretem, hogy kettő legyen, ez télen általában sikerül, de nyáron kevésbé. A meditáció nagy ihletforrás számomra. Időt szánok a napi olvasmányokra, valamint naplót vezetek és sokat olvasok… Soha nem írok ima előtt… Amikor a Fragments of Your Ancient Name (Ősi neved töredékei) könyvet írtam, összegyűjtöttem mindezeket a neveket, majd azon töprengtem, mit is írhatok ezekről a nevekről. De az imaidőm végén csak úgy jött az ihlet, és tudtam, hogy ez nem csak tőlem van. Vannak részek, amelyekre nem is emlékszem, hogy én írtam volna. Nagyon szerencsésnek, áldottnak érzem magam. Tudom, hogy minden írás több, mint csupán én. Még mindig sok ötletem van, hogy miről írhatnék. És amikor elkezdek írni egy könyvet – mint például ahogy most is úgy gondolom, hogy az öregségről fogok írni, de ez akár öt évbe is telhet –, elkezdek gyűjteni, az agyamban is, de szövegeket is, amelyeket beteszek egy mappába, és olykor előadásokat tartok a témáról, aztán, amikor már túl sok az anyag, akkor beteszem egy mappába a jegyzeteket és áttérek valami másra. Majdnem mindennel ezt tettem: A Cup of My Life (Életem bögréje) az Open the Door (Nyisd ki az ajtót), a Praying Our Goodbyes (Búcsúzásaink átimádkozása), és ezt teszem az öregségről készülő anyaggal is. Gondolom, ezzel így van minden író. Sohasem küszködöm azzal, hogy miről írjak, inkább így fohászkodom: Adj időt, hogy leírjam, ami az elmémben van.

Úgy tűnik, általában te magad választod témáidat…

Legtöbbször igen, de néha másként van. Például a Fényszikrák könyvet soha nem írtam volna meg, ha Robert Wicks nem kért volna rá. Ő akkor egy sorozatot szerkesztett és rám írt, hogy hozzá tudnék-e járulni. Bármiről írhattam, de a terjedelem adott volt. Abban az időben az életközép lelkiségét kutattam, így jött az ötlet, hogy írhatnék egy könyvet csak a liminalitás teréről, ami az emberi életút része, és ezt is tettem. Felkérés nélkül azonban nem írtam volna meg a könyvet. Most viszont két okból is hálás vagyok azért, hogy megtettem: az egyik, hogy ez egy nagyon kicsi könyv, és amikor az emberek depressziós állapotban vannak, nem tudnak hosszú értekezéseket olvasni, másrészt pedig reményt ad az embereknek.

A másik olyan könyv, ami nem az én ötletem volt az az Anchors for the Soul (Horgonyok a léleknek – a könyv magyar nyelven várhatóan ez év novemberében fog megjelenni – a fordító megjegyzése). A szerkesztő felhívott és azt mondta: „Van egy ötletem, gondolkodj el róla! Szeretném, ha írásaidból kiválasztanál minden napra egy darabkát.” Éppen akkor írtam a Határtalan együttérzést és haladni akartam azzal, így azt mondtam: nem érek rá ezzel foglalkozni… „Rendben – válaszolta –, lehet, hogy megkérem a munkatársakat, hogy tegyék meg.” Gondolkodtam rajta, aztán két hét múlva felhívtam, mondván: „Nem akarom, hogy más válassza ki, hogy mi legyen abban a könyvben, inkább megteszem én.” És örülök, hogy így lett, és olyan lett, amilyen.

A többi könyvem azonban mind az én választásom alapján születtek. Csak úgy jöttek. Elkezdtem olvasni egy bizonyos területről, vagy sokan jöttek egy bizonyos téma körüli kérdésekkel… Ez történt most például az öregedéssel kapcsolatosan is: meghívtak, hogy beszéljek az öregség lelkiségéről egy egyetemi konferencián. Addig sohasem foglalkoztam az öregedéssel, kivéve az édesanyámról szóló könyv megírását (Fly While You Still Have Wings – Repülj, míg vannak szárnyaid. Magyar fordítása előkészületben – fordító megj.). De aztán belejöttem a témába, és tetszettek az előadások a konferencián… Valahogy így jönnek a témák…

Mi táplálja lelkedet a napi elmélkedés, az Egy Szenttel való kapcsolat mellett?

Egészen biztosan a napi sétáim. Nagyon szeretek egyedül sétálni. Havonta kétszer-háromszor sétálok valaki mással és jókat beszélgetünk, de az nagyon különböző. Szeretek teljesen jelen lenni a természetben, rá figyelni. És nagyon jó ötleteket kapok séta közben, anélkül, hogy szándékosan erre gondolnék. Igazán szeretem a jó filmeket, az inspiráló beszélgetéseket barátokkal, kollégákkal, szeretem tudni, mit gondolnak és mit olvasnak az emberek, és kedvelem, amikor tágítják a határaimat. Az írás is táplál. Mások azt gondolják, hogy az munka, de én nagyon szeretem. Nagyon élvezem a zenét, szinte mindenfajtát, nagyon gazdagítónak tartom. És nagyon szeretek olvasni, olvasni, olvasni. Téli időszakban ez igen jó, mert olyankor kevesebbet utazom, és ott vannak a hosszú, sötét esték. Hét óra körül arra gondolok: nagyszerű, leülhetek és olvasóestém lehet. Nem tévézem sokat, és alig facebookozom, mert ez rengeteg időt felemészt, és nem olyan lényeges számomra. Sokak számára jó dolog, de én előnyben részesítem az olvasást.

Írásaidra visszatérve: értékelem, hogy mindig a leírtak átimádkozására és gyakorlására is hívod olvasóidat, arra, hogy beépítsék életükbe az olvasottakat. Ez életalakítóvá teszi a könyveket, nem csak érdekes olvasmánnyá, amit hamar elfelejtünk.

Jó adni néhány tippet az olvasóknak arra, hogyan gyakoroljanak. Biztosan nem mindenki olvassa el ezeket, de vannak, akik vágynak egy kis segítségre. Majdnem olyan, mint amikor egy lelki kísérő azt mondja: „Milyen lenne megpróbálni ezt vagy elgondolkodni azon?” Szeretem ezt tenni, élvezetes része ez a könyvírásnak.

Nagyon kedvelem írásaidban a példák sokaságát. Bátor és alázatos gesztusnak tartom, hogy személyes példákat is adsz, nem csak a kísérői tapasztalatodból vetteket, amelyek szintén szépek. És feltűnt az is, hogy sokszor, amikor azt akarod bemutatni, hogyan jó tenni valamit, valaki más életéből veszed a példát, de ha a csapdákra, gondokra akarod felhívni a figyelmet, akkor többnyire saját élettörténetedből merítesz. Csodálom a bátorságod, hogy ilyen sebezhetővé teszed magad, és ennyire őszinte vagy olyan emberekkel, akiket sohasem láttál.

Köszönöm. Tudod, most már egyáltalán nem esik nehezemre ezt tenni. Az elején nehéz volt, de azért kezdtem el, mert fáj nekem, amikor az emberek nem tartják magukat méltónak, és felnéznek a beszélőre, azt gondolva: sohasem leszek olyan, mint ez a személy. Utálom, amikor embereket piedesztálra helyeznek. Nem akarom, hogy ezt tegyék velem. Csak arra vágyom, hogy tudják: nem vagyunk nagyon különbözőek belül; és ha tudják, hogy én is kínlódom egy bizonyos területen, vagy én is hibázok, jobban érzik magukat, és felismerik a fejlődési lehetőséget. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Gondolnak, amit gondolnak… Teljesen természetes részem ez most, de szándékosan kellett törekednem rá korábban, amikor elkezdtem nyilvánosan beszélni. Talán azért, mert magam is bizonytalan voltam és ebből adódóan óvatos. Sokat tanultam ezen a téren Henri Nouwentől és Thomas Mertontól. Utóbbi küzdelmeire mutatott rá, míg Nouwen inkább a sebezhetőségét, belső nehézségeit mutatta meg. Ez sokat segít, mert „engedélyt ad” arra, hogy hasonlóan cselekedjünk. De nagyon finom határvonal, hiszen azt sem szeretem, amikor valaki csak önmagáról beszél. Nouwen csak annyit beszélt magáról, ami éppen elég volt.

Érdekes volt, amit mondtál arról, ahogyan továbblépsz egy könyv megírása után. Úgy érzékelem, hogy az együttérzéssel ez másként van, hiszen a Határtalan együttérzés mozgalommá nőtte ki magát…

Igazad van: Amikor befejezek egy könyvet, nem térek vissza hozzá, nem olvasom újra, és akár el is felejthetem, mi van benne. Van úgy, hogy valaki megkérdezi: megmondaná, melyik oldalon van ez és ez? Nekem pedig fogalmam sincs, sokszor csodálkozom magamban: írtam én ilyet? Az együttérzés azonban más, mert úgy látom, nagyon lényeges az élethez manapság. Úgy érzem, nem tudok nem az együttérzésre összpontosítani. Több, mint tanítás: az emberek meghívása személyes átalakulásra, együttérzővé válásra. Remélem, hogy az általunk képzett Határtalan együttérzés animátorokon keresztül ez tovább terjed, én pedig tudok segíteni nekik abban, hogy elvigyék az üzenetet. Úgy érzem, megtaláltam, hogy mire vagyok hivatva most: együttérzésre hívni az embereket.

Az együttérzés közösségünk karizmája is, szimbólumunk pedig Mária a kereszt lábánál és a Pieta. Igazán azonban akkor kezdtem megérteni az együttérzést, amikor magiszteri képzésem során buddhizmust is tanultam, és láttam, milyen együttérző a buddhizmus. Kitágult az együttérzésről alkotott értelmezésem és lelkesedni kezdtem. Rádöbbentem, hogy mi nem igazán gondolkodunk az együttérzésről. Így aztán elindítottuk az Együttérzés központot, és nagyon akartam, hogy így is nevezzük, ne csak lelkiségi központnak. A karizmánk leírásában is kifejezettebbé tettük az együttérzést.

Milyen a Határtalan együttérzés fogadtatása?

Jó visszajelzéseket kaptam a könyvre, és a lelkigyakorlatról is sokan mondják, hogy átalakította az életüket, másként távoznak onnan. Az egyetlen tényező, amit sajnálok, de el kell fogadnom úgy, ahogy van, az, hogy kicsi a részt vevő férfiak aránya. Lehet, hogy azt gondolják az emberek, hogy az együttérzés lágy, gyenge, nőknek való. Lehet, hogy ha egy férfi tartaná a lelkigyakorlatot, több férfi jönne. Etnikai szempontból is nagyobb változatosságra vágyom. Legtöbbször többségben vannak a fehérek, de van, ahol, például Kaliforniában, nagyobb a sokszínűség. Ezek a területek, ahol változást szeretnék, de általában meg vagyok elégedve azzal, ahogy fejlődött. A lelkigyakorlatokra sohasem fogadunk több mint ötven személyt, mert fontosnak tartjuk, hogy a résztvevők megismerjék egymást, és az nem lenne lehetséges nagyobb létszám esetén.

Úgy tudom, van a programnak egy folytatólagos változata is.

Igen: az együttérzés körei. Mindig biztatjuk a résztvevőket, hogy hazamenve találkozzanak havonta. Ezeken az alkalmakon meditációval kezdenek, aztán hármas csoportokban beszélgetnek a következő kérdésről: „Hogyan tapasztaltam vagy nem tapasztaltam együttérzést az elmúlt hónapban?”, majd nagyobb csoportban tanulmányoznak egy-egy anyagot az együttérzésről. Nagyszerű ez, mert fókuszban tartja az együttérzést, a bizalmas megosztás pedig közel hozza az embereket egymáshoz.

Holisztikusan közelíted meg a témát, használva tudományt, művészetet, pszichológiát, orvostudományt és a különböző vallási hagyományok kincseit is, így a könyv és a program nem csupán kereszténynek szól. Sikerül-e elérni az egyházhoz nem tartozókat is?

Igen, mindig vannak a résztvevők között olyanok, akiknek nincs közük az egyházhoz. És nagyon örülök annak, hogy bármit is tartok, mindig jönnek más vallásúak és vallás nélküliek is. A programok kiírásába is mindig belefoglaljuk, hogy nyitottak bármely vallású vagy semmilyen valláshoz nem tartozók számára is. Sajnos itt, az Egyesült Államokban, de úgy hiszem, Európában is egyre kevesebb a templomba járó, de ennek ellenére az emberek keresik az élet értelmét, a kapcsolódást, a lelkiséget, csak a struktúrát nem akarják valami miatt.

A Határtalan együttérzés könyvben kifejezetten törekedtem arra, hogy érződjék rajta: a keresztény hagyományból született, mert míg a buddhizmusban rengeteg írás szól az együttérzésről, keresztény könyvet a témáról csak egy maroknyit találtam. Most már több van… Akarom, hogy az emberek tudják, hogy a kereszténység nagyon együttérző hagyomány alapján áll, és rá szeretnék mutatni az evangéliumok gyönyörű, együttérzésről szóló szövegeire. Természetesen használtam más forrásokat is, de egyensúlyra törekedtem.

Hogyan foglalnád össze az együttérzésről szóló üzenetedet? Mit szeretnél, hogy magával vigyen mindenki, aki olvassa a könyvet vagy részt vesz a lelkigyakorlaton?

Szeretném, ha minden résztvevő és olvasó kevésbé ítélkezővé válna, mert ez átalakítaná a világot, hiszen mihelyt kevésbé ítélkezünk, szívélyesebbekké válunk, és mihelyt szívélyesebbek leszünk, mélyebben megéljük a kapcsolódásunkat. Valószínűleg saját életemet vetítem ki itt, mert nekem bizony keményen kellett dolgoznom azon, hogy kevésbé ítélkező legyek. Sokszor nagyon nehéz nem ítélkezni, különösen a kegyetlen emberek fölött és bizonyos helyzetekben – például amikor valakik embereket ölnek –, nehéz azt mondani: ne ítélkezz! De mégis úgy gondolom, ez az út.

Valószínűleg ezek a kegyetlen emberek maguk is rettenetes helyzeteken mentek át, és az tette őket ilyen kegyetlenné….

Igen, ezt próbáltam én is mondani azoknak, akik azt kérdezték: „Hogyan lehetek nem ítélkező olyanokkal szemben, akik népemet ölik?” Mindenekelőtt azt válaszoltam: „Nem tudom…” De aztán elmeséltem, hogy saját államfőnkkel szemben én is gyakran dühöt érzek, de aztán mélyebbre megyek és próbálom elképzelni őt kisfiúként; tudom, nagyon nehéz gyerekkora volt, és talán most mindent megtesz, hogy megkapja azt a figyelmet, amiben kiskorában nem volt része, így aztán egész élete önmagáról szól. Ha így nézek rá, továbbra sem tudok egyetérteni azzal, amiket tesz, de meg tudom érteni őt. Azonban az is igaz, hogy én nem vagyok abban a helyzetben, amiben azok szenvednek, akiknek a népét a szó szoros értelmében gyilkolják…

Egy, az interneten megjelent információ szerint könyveidet hét nyelvre fordították le. Azóta azonban valószínűleg nemcsak magyarul, hanem más, újabb nyelveken is megjelentek írásaid. Milyen érzés ismeretlen nyelveken viszontlátni őket?

Furcsa az, hogy míg például a spanyolt értem és a német könyvben ki tudom következtetni, hogy mit ír, amikor a lengyelt, koreait, pakisztánit vagy akár a magyart is nézem, fogalmam sincs, mit ír. De nagyszerű, hogy történik…

Mit üzensz erdélyi olvasóinknak?

Nehéz, mert sohasem voltam magyar nyelvterületen. De ha találkoznék velük, ha előadást vagy lelkigyakorlatot tartanék, valami hasonlót tennék, mint itt. Mindenekelőtt azt kérném, hogy bízzanak az önmagukban lévő isteni életben, belső erőben és szívósságban. Elmondanám nekik a történetet az arany Buddháról, és arra kérném őket, hogy higgyenek a bennük lévő „aranyban”, mert úgy gondolom, hogy ha tudunk hinni saját jóságunkban, sok mindennel szembe tudunk nézni az életben. Aztán beszélnék nekik az egységünkről, arról, hogy sokkal több mindenben hasonlítunk, mint különbözünk.

Köszönjük! Azt hiszem, nagy szükségünk van erre az üzenetre.

Én is köszönöm, értékelem, hogy eljöttél, és azt, hogy lefordítottad a könyveket, hogy hiszel üzenetükben.

Az arany Buddha története

1957-ben egy kolostor szerzetesei új helyre akartak szállítani egy agyag Buddha-szobrot. A rendházat a Bangkokot átszelő főútvonal építése miatt el kellett költöztetni. Amikor a daru emelni kezdte a hatalmas bálványt, a szobor saját iszonyatos terhétől megrepedt. Ráadásul eleredt az eső, ezért a kolostor feje, aki aggódott a szent Buddha épsége miatt, úgy határozott, hogy eresszék vissza a szobrot, és takarják le egy nagy ponyvával, nehogy a csapadék kárt tegyen benne.
Estefelé a főbonc kiment, hogy ellenőrizze a Buddhát. Zseblámpájával a ponyva alá világított, hogy nem nedvesedett-e át a védőhuzat. Ahogy a fénykéve a repedésre esett, mintha valami megcsillant volna. A szerzetes különösnek találta a dolgot, és ahogy jobban szemügyre vette a csillogást, arra gondolt, hátha rejtőzik valami az agyag alatt. Vésőt és kalapácsot hozott a kolostorból, és kezdte lefejteni az agyagot. Ahogy újabb és újabb cserepek váltak le, a ragyogás mind jobban erősödött. Sokórás megfeszített munka után a szerzetes előtt állt a csodálatos tömör arany Buddha.
Történészek feltételezése szerint a felfedezés előtt több évszázaddal a burmai hadsereg Sziám, a mai Thaiföld lerohanására készült. A sziámi szerzetesek, tudván, hogy hazájukat hamarosan idegen katonák özönlik el, agyagréteggel födték be a becses arany Buddhát, nehogy a megszállók zsákmányává váljon. Úgy tűnik, hogy a burmaiak mind egy szálig kardélre hányták a boncokat, s így az arany Buddha létezése egészen addig a sorsdöntő 1957-es napig titok maradt.

Jack Canfield (Forrás: Erőleves a léleknek )

Az interjú megjelent a Keresztény Szó 2019 augusztusi lapszámában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here