Argentínában született és nevelkedett a Fokoláre Mozgalom új társelnöke, Roberto Almada. Munkáscsaládba született, hatévesen, saját kérésére keresztelték meg, orvosi tanulmányokat folytatott. Nemrég választották társelnöknek az általa választott lelkiségi mozgalomban, ebből az alkalomból készült vele az az interjú (ITT olvashatják), amelynek néhány mondata megragadta a figyelmemet, és amelyek a mi egyházi, társadalmi helyzetünkben is megfontolandóak.
Eszmény, hogy Isten és felebarát, embertárs iránti szeretetben éljünk, harmonikus kapcsolatokban. Hiszen orvosilag is igazolt tény, hogy „az a személy, aki képes jó kapcsolatokat kialakítani és közösségben él, kevesebb mentális problémával küzd. Ahol közelség és kölcsönös támogatás van, ott kevesebb az öngyilkosság és a szívbetegség, ezt tudományosan is bizonyították.” A derűs és bizakodó lélek a testet is „jól tartja”, erre törekedni nem pusztán vak engedelmesség, keresztény kötelesség, hanem egészen egyszerűen saját érdekünket, jóllétünket szolgálja.
Ez nem jelenti a nehézségek eltagadását, elhazudását: hazugságon, eltitkoláson, képmutatáson nem épülhet egészséges ember, közösség, társadalom. „… magammal hoztam a sebeimet, családi problémáimat, de szerencsére tanultam pszichiátriát, ami segített az önismeretben és hogy javítsak bizonyos dolgokon”, vallja orvosi ismeretei és közösségi tapasztalatai alapján is Almeda. „Ha kevés a belső fejlődés, problémák adódhatnak a közösségi életben. (…) Önismereti munkára van (…) szükség, különben fennáll a veszély, hogy másokra vetítjük ki a saját problémáinkat. A rokonszenveink, ellenszenveink általában saját élettörténetünkkel és sebeinkkel függnek össze.”
Kisebb-nagyobb sebeket mindenki hordoz, karcolódunk, horzsolódunk, sebződünk. Ám ezeket nem szükséges évekig hordozni, újabb és újabb rétegeket ráhalmozni, a rossz tapasztalatokra bizalmatlanságot építeni, egy egykor volt sértésre egész életet, negativitást építeni. Mint ahogy az előítéletek sem segítenek. Sokszor, sokan úgy érvelnek: egyszer megbántott, többször nem adok rá neki alkalmat. Barátom, ismerősöm mondta róla, és bár nekem nincs személyes, ellenőrzött tapasztalatom, elítélem. Látom az arcán, akár ismeretlenül is, hogy a szeme se áll jól. Ilyen és hasonló „bölcs” mondások lassan leláncolnak a negativitásban, a világ rossznak látásában, keserű, savanyú, önkritikára, nevetésre képtelen ember leszek, és bizony szomorú szentek nincsenek, mint ahogyan reményvesztett, szeretetre és változásra képtelen keresztények sem. Aki már nem is törekszik, valójában Isten erejében sem hisz.
