A Babeș-Bolyai Tudományegtetem Római Katolikus Teológia Kara alapításának 30. évfordulójára készül. Az ünnepségeket május 28–30. között tartják, kiállítás, konferencia, találkozási alkalmak szerepelnek a programban. A hallgatók az évfordulóra tanáraik bemutatásával készülnek. Nóda Mózes és Holló László után Zamfir Korinna portréja következik.
Vannak emberek, akik nem hangos jelenléttel, hanem kitartó munkával válnak intézménnyé. Nem szobrot emelnek maguknak, hanem közösséget, szemléletet, szakmai kultúrát építenek. Zamfir Korinna neve a kolozsvári Római Katolikus Teológiai oktatás világában ilyen név. Generációk nőttek fel előadásain, szemináriumain és néha kérlelhetetlen pontosságán.
Életútja sokszínű mozaik, amelyben egyszerre van jelen Kolozsvár, a vegyes családi háttér, az orvosi pálya, a hit útkeresése, a tudományos érdeklődés és az a belső következetesség, amely végül a teológia felé vezette.
Kolozsvár, ahol a hitnek több nyelve van
„Kolozsvári vagyok. Kolozsváron születtem, és itt éltem le az életem legnagyobb részét” – mondja egyszerű természetességgel. A mondat mögött azonban több rejlik, mint földrajzi adat. Kolozsvár számára nem csupán város, hanem identitásforma: nyelvi, kulturális, vallási sokszínűség.
Családja is ezt a világot tükrözte. Édesanyja katolikus, édesapja ortodox volt, nagymamája református. Két nyelv, több hagyomány, egymás mellett élő vallási tapasztalatok határozták meg gyermekkorát. „Otthon tudtuk, hogy kivel kell magyarul, és kivel románul beszélni.”
Gyermekkori emlékei között természetesen megfér egymás mellett az ortodox templomban gyújtott gyertya és a református ének, amelyet a nagymama főzés közben dúdolt. Nem ideológia volt ez, hanem mindennapi valóság. Talán innen ered későbbi nyitottsága is az ökumené iránt.
Nem tartozott azok közé, akik már kisgyermekként egyházi közegben nőttek fel. A vallásos elmélyülés inkább kamaszkorában érkezett. „Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtünk hittanra járni. Ez nagyon meghatározó volt az életemben.”
Egyfajta késői belépés volt ez. Kortársai közül sokan már elsőáldozók voltak, ő pedig még csak akkor kezdte felfedezni az egyház világát. „Kilógtam a sorból” – jegyzi meg mosolyogva.
A találkozás azonban mélyre ment. Ifjúsági hittanórák, beszélgetések, Szentírás-olvasás, közösségi élmények követték egymást. Különösen nagy hatással volt rá Szeréna testvér, akit úgy emleget, mint aki bizonyos értelemben az első egyetemi lelkész volt Kolozsváron, még jóval azelőtt, hogy ezt így nevezték volna. Csintalan László és Szakács Lajos hittanóráin született meg benne az érdeklődés a teológia iránt.
„Nem csak imádkoztunk, hanem gondolkodtunk is, tanultunk is.” Ebben a mondatban mintha egész későbbi pályája előre jelezné önmagát.
Neurológia, teológia és a nyomok logikája
Első hivatásként nem a teológiát választotta. Bejutott az orvosi egyetemre, elvégezte a képzést, majd neurológiára szakosodott. A rendszerváltás után azonban közben teológiát is kezdett tanulni levelező tagozaton.
„Sokan voltunk így akkoriban. Nem azért tanultuk, mert ebből akartunk megélni, hanem mert érdekelt.”
Két világ futott egymás mellett: az ideggyógyászat gyakorlati, sokszor kimerítő közege, és a teológia szellemi tere. Sokak szemében ez éles váltásnak tűnhet, Zamfir Korinna tanárnő azonban összeköti a kettőt és egy könnyebben érthető harmadikat is csatol hozzá, a detektívregényeket.
„Mi köze az exegézisnek a neurológiához, és mi köze ennek az egésznek a detektívregényekhez vagy filmekhez, amiket szeretek? Ami közös, hogy bizonyos jelekből kideríthetjük a mögöttes történést. Rekonstruálni tudjuk, a történés hogyanját és bizonyos jelekből kikövetkeztethetjük, mi volt előtte.”
A fordulat éve – „Soha nem bántam meg, hogy váltottam.”
A végső váltás mögött nem csupán lelkesedés állt, hanem nagyon is földi tapasztalatok. Tanársegédi állásra pályázott a neurológiai klinikán, de többször is azt érezte: nem őt akarják. „Valahogy az értésemre adták, hogy mást akarnak.”
Eközben a teológiai kar éppen formálódott Kolozsváron. 1998 őszén már ott kezdett tanítani. Eleinte ökumenizmust szeretett volna tanítani, mivel közel érezte magát a vegyes család ajándéka miatt és számára teljesen magától értetődő volt a másság. „Ez a mindennapi tapasztalataimhoz tartozott, abszolút meghatározott. Számomra teljesen magától értetődő a másság, és az, hogy más felekezetű emberek vesznek körül.”
A szentírástudomány nem volt ennyire evidens. A szűkség hozta, hogy exegézist kellett tanítani, de idővel ez lett számára a legfontosabb. „Az exegézis, amit legszívesebben tanítok, és ez függ össze a már említett detektív-munkával is.”
Visszatekintve nincs benne keserűség. „Soha nem bántam meg, hogy váltottam.”
Együtt nőni az intézménnyel
„Együtt fejlődtem és együtt is öregedtem a karral” – mondja nevetve.
Részt vett tudományos konferenciák elindításában, a kari folyóirat alapításában, nemzetközi kapcsolatok kiépítésében, Erasmus-programok koordinálásában. Nem csupán oktatott, hanem intézményt formált.
Az ilyen munka ritkán látványos. Az idő múlása mutatja igazán ki milyen hatással és mit is formált valójában.
Nőként egy olyan területen, amelyet a férfiakénak tekintenek
A teológiai felsőoktatás sokáig alapvetően férfiak terepe volt. Zamfir Korinna tanárnő kezdetben nem is érzékelte ezt problémaként. Később azonban kívülállók részéről érkeztek megjegyzések, finom és kevésbé finom leértékelések.
„Nőként bizonyítanod kellett, hogy megállod a helyed.”
Mondata mögött hosszú tapasztalat húzódik. Tudományos konferenciákon meglepett tekintetek, félmondatok, leereszkedő attitűdök.
Mégsem a sértettség hangján beszél. Inkább tárgyilagosan, mint aki már régen túl van azon, hogy bizonyítania kelljen.
A tanár öröme: a diák sikere
Amikor a tanításról kérdezem, hangja élénkebb lesz. Látszik, hogy itt otthon van.
„Meghatározó pillanatok voltak azok, amikor egy-egy diáknak sikere volt.”
Emlékszik hallgatókra, akik tudományos versenyeket nyertek, később doktoráltak, vezető szerepbe kerültek. Ilyen Lukács Ottilia is, aki jelenleg a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektora. Egy tanár számára ezek a csendes győzelmek. Nem a saját neve kerül reflektorfénybe, hanem azoké, akiket útnak indított.
Időkapszula
Zárásként egy belső időkapszulát nyitunk ki. Mit üzenne a 20 évvel későbbi önmagának? – tettük fel a kérdést.
„Magamnak azt: Ha csak egy vagy két ember szemléletét, gondolkodásmódját meg tudtad határozni, akkor nem éltél hiába.”
A diákoknak pedig csak annyit mondana: „merjenek kérdezni! Ne féljenek a kérdésektől, és ne kész válaszokat akarjanak. A hívő embernek is lehetnek kérdései, sőt, kell, hogy legyenek. Merjenek rákérdezni, hogy miért hisszük azt, amit hiszünk.”
Tankó Anna Tamara
Fotó: Stroia Andrea
