Ki akar misszióba menni?

0
926

Jyothi Jampana szalvátor nővér a szegedi egyetemi lelkészség pasztorálasszisztense. Néhány héttel ezelőtt találkoztam vele Kolozsváron, a magyar katolikus egyetemi lelkészek konferenciáján. Többször is úgy alakult, hogy étkezések után együtt mosogattunk. Sokat mesélt Indiáról, a családjáról, és én nagy élvezettel hallgattam. Ott el is döntöttem: ha beleegyezik, megosztom a történetét…

Apukám szülei hinduk voltak, anyukám szülei pedig keresztények, katolikusok – kezdi Jyothi nővér. A falu nagy része hindu volt, de nem igazán voltak vallásosak, sehova sem tartoztak. Anyukám családján keresztül jutott a falunkba egy pap, nagyon sokat beszélgetett az emberekkel, akik nyitottak voltak…

Mindkét szülőm édesapja természetgyógyász volt, és nagyon jó barátok is. Nálunk akkoriban „megbeszélt” esküvők voltak és még mindig vannak, bár most már lassan változik, és „szerelmi házasságok” is köttetnek, a fiatalok választanak, de a családdal együtt. Megbeszélik, és a családdal együtt döntenek. Most már annyira nyitottak a családok, hogy engednek a fiataloknak. Számunkra Indiában nagyon-nagyon fontos a családi háttér, hogy a leendő házastárs honnan származik, milyenek a családtagok. Szóval egyszer így megbeszélték a nagytatáim: mi lenne, ha a te lányod és az én fiam összeházasodnának? Nem számított, hogy az egyik keresztény, a másik hindu, mert a nagyszüleink nagyon jó barátok voltak. Így házasodtak össze a szüleim. Apukám is megkeresztelkedett: nem gyakorolta a hindu vallását, és a pappal való találkozás megérintette. Összeházasodtak, megszülettünk, de minket nem kereszteltek meg azonnal, csak akkor, amikor az egész falu együtt megkeresztelkedett. Körülbelül 10 évig tartott az erre való felkészülés. Sokat járt a falunkba a plébános, szentmiséket tartott meg imákat nálunk, a ház előtt. Akkor még nem volt templomunk. Aztán apukám meg néhány barátja vállalták, hogy adományokat gyűjtenek a környező falvakból, és építenek egy templomot. Érdekes volt, hogy azok is szívesen adtak adományokat, akik más kasztokból valók voltak, így jött össze a templom építéséhez a szükséges anyagi rész. Istállóhoz hasonlít, azbeszt a teteje, de a célnak nagyon is megfelel.

Tehát egyszerre keresztelkedett meg az egész falu?

Igen. Akkor már épült a templomunk, de mivel nagy ünnepséget szerveztek, oda nem fértünk volna be. Így a mezőn építették fel a sátrakat, pálmalevelekkel, hosszú, nagy sátrakat. Sok pap jött és szerzetesnővérek, sokan készítették elő ezt az ünnepet, és akkor az egész falu egyszerre megkeresztelkedett. Ez 1977-ben volt, és rá egy évre meghalt apukám. Nagyon beteg lettem apukám halála után három hónapig, már-már én is halálomon voltam. Eljött hozzánk egy hindu gyógyító, aki megpróbált segíteni rajtam, de még rosszabbul lettem. Egyik éjszaka már úgy látták, meg fogok halni, anyukám az ágyam mellett térdelve imádkozott, és a Szűzanyát látta az ágyamnál. Azt mondta neki: ezt a kislányt neked adom, ha meggyógyítod. És képzeld el, reggelre a csodával határos módon életre keltem, és mondtam anyukámnak, vegye le rólam azt a kötést, amit a hindu gyógyító rám tett. Azonnal levágta, lezuhanyoztatott, tiszta ruhát adott rám. Kértem tőle a rózsafüzért, a nyakamba tette. Hétéves voltam, és kértem, hogy vigyem át a templomhoz, mert ott játszottak a gyerekek az udvaron. Esett az eső, leültem a bejáratnál és onnan néztem őket. A pap elvitt a plébániára, élt ott néhány gyerek, akik félárvák vagy nagyon szegények voltak. Tanított minket, és én is ott maradtam, egy szomszédos faluban, körülbelül 15 kilométerre a miénktől. Lassan-lassan teljesen felgyógyultam.

Hányan vagytok testvérek?

Hatan voltunk testvérek, három fiú és három lány. A nővérem tavaly májusban halt meg, az öcsém pedig 2008-ban, miután idejöttem, de el tudtam menni a temetésére. Szóval négyen maradtunk, nekik családjuk van, unokáik. A legkisebbek két 4 hónapos kisfiú. Szinte minden nap beszélünk, mindig vágyom felhívni, hogy lássam, halljam őket.

És mikor kezdtél el a szerzetesi életen gondolkodni?

Ötödik osztályban kerültem a kollégiumba, amelyet a Szent Anna kongregáció nővérei vezettek, ott tanultam náluk. A tanulás mellett önkéntes munkát vállalhattunk, én a sekrestyés szolgálatot választottam, takarítottunk, gyertyát öntöttünk. Nagyon megérintett ez a templom körüli szolgálat. Tizedik osztályos koromban fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék valamit tenni az emberekért. Azt hiszem, akkor született meg bennem a hivatás magja. Láttam magam körül azokat az embereket, akiknek valami miatt nem volt lehetőségük továbbtanulni. Vonzott az, hogy segítsem az otthoniakat, az öcséméket meg azokat, akiknek nincsenek lehetőségeik. Úgy éreztem, ha jól tanulok, akkor jó munkám lesz, jó fizetésem, és ezáltal tudom őket segíteni a továbbtanulásban.

Másfelől egyre jobban vonzott az, hogy önkéntesen szolgáljak, tehát olyan embereken segítsek, akik nem tudják viszonozni. Ez nagy örömet okozott nekem, mert éreztem, hogy mennyire jó az, ha nem pénzért vagy muszájból teszek valamit, hanem szabadon. Szerintem ez volt a hivatásom gyökere. Elkezdtem komolyan gondolkodni a szerzetesi életről meg a házasság útjáról is. Mindkettőt szerettem. Indiaiként csak ez a kettő volt az én tudatomban, más nem létezett. Az egyetemen egyre jobban előkészítettem magam az élethivatásomra, tudatosan tanultam, így mindig sikerültek a vizsgáim.

Szerettél iskolába járni…

Az idősebb nővérem és köztem 20 év a korkülönbség. Ő koraszülött gyermek volt, anyukámnak nagyon nehéz volt, mert a születése után nem tudott több gyermeket foganni. Gyógyszert szedett, majd abba hagyta és nagyon sokat imádkozott. 14 év múlva újra fogant, megszületett a bátyám, majd egymás után másfél-másfél év különbséggel születtünk mi, a kisebbek. Anyukám tanítónő volt, de otthon maradt velünk, és otthon tanított minket írni, beszélni angolul. Az első osztály tankönyvét már otthon megtanultam. Amikor iskolába mentek a bátyámék, én is mentem velük, de sok problémát okoztam az iskolában. Mindig elkészítettem a házi feladatokat, nem az volt a gond hanem, hogy soha nem hallottam a nevemet, soha nem szólítottak, és nem értettem, miért. Akkor még nem volt hivatalos nevem, mivel nem voltam megkeresztelve. Bébinek szólítottak, az volt a becenevem. Otthon sokat sírtam emiatt anyukámnak, mire ő bejött az iskolába, és beszélt a tanárral, hogy legyen már nekem is nevem, mert nagyon szomorú vagyok emiatt. A nővérem választotta nekem a Jyothi nevet, ami azt jelenti Krisztus, a világ világossága. A tanár úr nem engedte, hogy ezt a nevet adják, mert azt mondta, ez keresztény név és így nem fogok munkát kapni, állami munkát. Így ő másik nevet választott nekem: Papamma, ami kislánykát jelent. Nekem nem tetszett, de elfogadtam, és ez a hivatalos nevem. Nagyon jó tanuló voltam, a tanár úr pedig nagyon biztatta anyukámat, hogy taníttasson. Anyukám engedte, hogy aki akar, tanulhasson. A nővéremnek volt egy nagyon rossz élménye, nálunk még gyakorlatban volt akkoriban, hogy megüssék a gyerekeket, ha nem tanultak vagy nem viselkedtek jól. Egyszer a nővérem kis kezét nagyon megverték pálcával, vérzett, megdagadt. Anyukám nem küldte aztán iskolába, mert a nővérem nagyon félt, és nem akart többet iskolába menni, de mi továbbtanultunk.

Az egyetemi évek alatt elég nagy fordulatot vett az életed…

Otthon, Andhra Pradeshben jártam egyetemre, és emlékszem, jó sokat kellett gyalogolnom, mert nem volt busz, otthonról, a faluból jártam be. Édesanyám közben nagyon beteg lett, és meg is halt. Húszéves voltam, és „megharagudtam” Istenre, nagyjából egy hónapig nem is mentem misére. Aztán a bátyám segített nekem, nagyon sokat beszélgettünk, a lelkemre beszélt, így lassan megtaláltam a visszautat a hitemhez. A bátyám irányítgatott tovább. Elmondtam a testvéreimnek, hogy a szerzetességen gondolkodom. Ők ezt nem látták jónak, és nem akarták, hogy a falubeliek azt gondolják, a szüleim halála után engem elküldtek egy kolostorba. De megmagyaráztam nekik, hogy nem erről van szó, hanem egyszerűen másra vágyom, és úgy érzem, megérett a döntésem: szeretnék szerzetes lenni.

Hogy lettél végül szerzetes?

Úgy döntöttem, elmegyek a nővérekhez és megnézem, talál-e hozzám ez az életmód. Tudok-e így élni, hogy közben önmagam maradhassak. Ha nem talál, visszajövök, nem erőltetem. Másfél hónapig ott voltam, és nagyon tetszett az az élet. Mindenki azt csinálta, amihez értett. Úgy éreztem: Ez az! A nővérek azzal küldtek haza, hogy levélben értesítenek majd a továbbiakról. Harmadik napon meg is jött a levél, hogy felvettek.

Mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy mikor lesz egység az emberek között. Hogy ne legyen megkülönböztetés az emberek, a kasztok között. Szerintem ezért kerestem azt, hogy mindenkinek segítsek, és abban a rendben megtaláltam ezt a lelkületet, a nővérek mindenkit szolgáltak, nem hagytak ki senkit. Időközben azt tanultam a rendről, hogy mindenhol jelen van a világon a szalvátor család. Már a noviciátusban megkérdezték, ki szeretne misszióba menni, és hárman fel is tettük akkor a kezünket.

Mikor érkeztél misszióba Magyarországra? Tudtál egyáltalán azelőtt erről a kis országról?

2004-ben látogatásra jött Indiába a novicmesternőm Rómából, és elmondta, régóta gondolkodtak azon, hogy engem küldjenek Magyarországra. Persze tudtam, hol van Magyarország a világtérképen, és amolyan lelki kötődés is volt, hisz a nővérekért nagyon sokat imádkoztunk, mert nagyon sokat szenvedtek annak idején a kommunizmus alatt, amikor szétoszlatták a rendeket. Imádkoztunk értük, olvastunk róluk, hogy mi, hogy történt, így szimpátiával a szívemben gondoltam rájuk. A három nap gondolkodási idő alatt senkinek nem beszélhettem erről, sokat imádkoztam, szentségimádásra mentem, aztán jött is egy komoly megerősítő gondolat: azért választottam ezt a rendet, mert benne volt a misszió lehetősége. Akkor milyen választ is keresek tovább? Menni kell Vele, ahova megy… Később megtudtam, hogy két osztrák nővér, akik 17 évig voltak Indiában, kért engem ide, Magyarországra. 2006. október 7-én érkeztem Budapestre, így volt lehetőségem készülni, lelkigyakorlatoztam, elvégeztem egy tanácsadás-képzést, megcsináltam a jogosítványomat, a vízumra is nagyon sokat kellett várnom, de kellett ez az idő, hogy felkészüljek.

Hogy fogadtak itt az emberek: otthon érzed magad? Mit szeretsz leginkább a szolgálatodban Szegeden?

Az idő alatt, amíg otthon voltam és jönni készültem, az emberek Szegeden már tudták, hogy lesz közösség, és kezdtek imádkozni mindhármunkért itt a plébánián. Mi persze nem tudtunk erről, hogy ők imádkoztak értünk. Máig is megvan ez a jó érzés, hogy vártak, és hogy bárhova megyek a világon, a nővérek közé szalvátor családba megyek, és nem kell félni, mi lesz.

Otthon érzem magam, nagyon jó a közösség, jó a munkahely. Először a hittanórákat bízták rám és kreatív foglalkozásokat. Majd jöttek a lelki beszélgetések, lelkigyakorlatok. Számomra fontos, hogy jelen legyek az emberek között, hogy ott legyek számukra, meghallgassam őket és segítsek… Személyes lelki beszélgetéseket, csoportfoglalkozásokat tartok. Magyar és külföldi egyetemistákat készítek fel szentségfelvételre (katekézis). A legnagyobb öröm az a szolgálatomban, ha a lelki beszélgetések után valaki boldogan távozik tőlem, és később visszajön velem beszélgetni. Örülök annak, ha látom, hogy valami pozitív változás történt az életében, és az illető boldogan tudja folytatni a mindennapjait.

Mi volt a legjobb élményed a magyar nyelv tanulásában?

Az volt a legjobb, amikor észrevettem, hogy ki tudom mondani szavakkal azt, amiket gondolok, hogy ki tudom fejezni azt, amit érzek, és hogy értem, amit mások mondanak. A Bosnyák téri templomban volt egy atya, aki azóta már meghalt, de egy alkalommal, amikor mondta a prédikációt, és nagyon mély gondolatokat, azon vettem észre magam, hogy értem, amit mond. Olvasni már tudtam korábban, de ez, hogy értettem is, amit hallok, mintha még inkább kinyitotta volna az érzékszerveimet. Nagy öröm volt ez számomra. Előtte is nagyon segítőkészek voltak az emberek, amikor kézzel-lábbal mutogatva kommunikáltam, és megértettük egymást. Aztán bevallották, hogy alig értették, amit mondtam, de a nonverbális kommunikáció elég erős volt. Észrevettem, hogy nem a nyelv a legfontosabb a kommunikációban, hanem az, hogy mennyire vagyok nyitott, alázatos. Soha nem lehetek magyar anyanyelvű, de a legfontosabb számomra, hogy ott legyek az emberek között, szeretetközösségben legyek velük. Most a külföldieknek segítek – egyetemistáknak, doktorandusz hallgatóknak –, idegenként tapasztaltam, hogy mennyire jólesik, ha szóba állnak az emberrel, és ez motivál, hogy segítsek másoknak. Ez nagyszerű dolog.

Mi tetszik leginkább a magyarokban? És mi az, amit a legnehezebb neked elfogadni bennünk?

A magyarok nagyon jó emberek. Kedvesek, segítőkészek, zeneszeretők, szorgalmasak és érzékenyek. Tisztelik a kultúrájukat, hagyományaikat, a népzenét, a táncot, nemzeti ünnepeiket. Az emberek vallásosak, és óvják a magyarságukat. Szeretnek főzni és szeretnek enni is, például hagyományos közös tevékenység a disznóvágás.

Sokszor elégedetlenek, reménytelennek érzik az életüket, bár nem mindenki, de a többség igen. Azt nehezen tudom megérteni vagy elfogadni, ha egy fiatal az idősekre vagy a szüleire nem hallgat, és nem kér tanácsot vagy segítséget, akkor sem, ha problémával küzd. Szerintem ez azért van, mert ebben a társadalomban az individualizmus nagymértékben uralkodik. Emiatt is nehéz a családi összetartás és az együttműködés. A fiatalok nehezen hiszik el, hogy egy felnőtt embernek van tapasztalata az életről. Azt gondolom, hogy egy kút mélységét az tudja elmondani, aki volt a kút legmélyén.

A hivatások évében mivel bátorítanád a hivatásukat kereső fiatalokat?

Azzal, hogy elsősorban imádkozzanak, és kérjenek Istentől útmutatást, hogy Ő milyen útra tereli őket. A hivatáskeresésben kihagyhatatlan a lelki gondozás. Keressenek egy jó hívő közösséget, jó lelki vezetőt, akivel tudnak beszélni a kérdéseikről, kétségeikről, aggodalmaikról. Tegyenek fel sok kérdést a hivatásról, az életről. Hallgassák meg nagyszüleiket, szüleiket, hogy ők mit mondanak a saját tapasztalataikról.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here