Egy nagyobb összefüggésnek vagyunk a kiteljesítői

0
389

Laczkó Vass Róbert színművész mostanság aktívan megnyilatkozik a katolikus egyház kérdéseiben is a közéleti témák mellett. Abból, amit, ahogy mond, világosan kitetszik, hogy otthon van az egyházban, érti, érzi a pulzusát. Ezért is kérdeztük őt munkájáról, hitvallásáról és arról, mi a személyes katolikus háttere.

A „megnyilatkozás” kicsit úgy hangzik, mintha fontos dolgokat mondanék, pedig egyszerűen csak véleményem van a világról, amit nem rejtek véka alá. Nem kapok úton-útfélen őszinteségi rohamot, de ha jó szándékkal kérdeznek valamiről, nem pedig takarózni akarnak azzal, amit esetleg mondanék – ilyen is előfordult már –, akkor nyilvánosan is vállalom a mondandómat. Ez érvényes közéleti megfontolásból is, különösen ha olyasmiről fogalmazok meg véleményt, ami közvetlenül befolyásolja az életemet, a környezetemet és a közösségem boldogulását. Nekem ez a közösség szűkebb értelemben az erdélyi magyarság, tágabb értelemben az összmagyarság – vagy éppen a katolikus egyház. A tanítás szerint is mi a hívők közössége vagyunk az egyház, ami felelősséggel jár. Például azzal, hogy fölvállaljuk egy olyan értékrend nyilvános képviseletét, amelyben hiszünk, amely szerint élni próbálunk, és amelynek a képviselete szekuláris megfontolásból nemcsak hogy nem „divat” ma, de sokszor valami szakállas maradiságot és begombolkozottságot jelent egyesek szemében. Jó esetben megmosolyognak és „dolmánykodással” vádolnak, nem egy alkalommal rosszmájú, köpönyegforgató vitákban is föl kellett vennem a kesztyűt, hogy az álláspontomat védeni tudjam. Hogy mi értelme van az ilyesminek, az mindig később derül ki. Én meggyőződéses vallásosságot, Papp Attila Zsolt költő barátom szavaival élve „szertartásosságra való hajlamot” – és igen: egy buzgóságában olykor elvékonyodó, de jófajta, meggyőződéses hitet örököltem Gyergyóremetéről. A családi anekdotatárban alapvetésnek számít, hogy a falualapító remetéről, Kendeffy Bonifácról nevezett utca 1. számú ingatlana – édesanyám szülőháza – olyannyira a templom tövében van, hogy a tornya, ha dőlne, az ő udvarukra dőlne. Vass János nagyapám tulipánszékei most is a szentély bútorzatához tartoznak, a szentségtartó faládikája pedig – ezt a néhai Orbán László esperes, négy évtizedig a falu plébánosa állítólag a jó öreg halotti virrasztásán is fölemlegette – szintén az ő keze munkája. Hogyan is tudná mellőzni a katolikusságát olyasvalaki, akinek a nagyapja szentségtartó ládikákat fabrikált?

Aktív szerzője vagy a Keresztény Szónak, olyannyira, hogy beszélgetéseink egy-egy szerkesztőségi üléssel érnek fel. Tele vagy ötletekkel, sokakkal szemben, akik csak ötletekkel vannak tele, te konkrét anyagokkal jössz, képeket válogatsz, adsz közlésre, szövegeket írsz, a romkat.ro-ra versvideókat készítesz. Mióta ismered, követed, érzed a magadénak a mi egyházi sajtónkat?

Több alkalommal írtam publicisztikát a pápaválasztások, szentté avatások vagy más, a Vatikánhoz köthető, közérdeklődésre számot tartó esemény kapcsán. Baráti körömben én vagyok a szolgálatos „pápaszakértő”. Szó sincs persze pápaszakértésről, ők sem gondolják komolyan, egyszerűen csak én tájékozódom ez irányban céltudatosan. De magánbeszélgetéseimből tudom, hogy komolyan képzett, jó szándékú emberek is mennyire tájékozatlanok a római katolikus egyház ügyes-bajos dolgaiban. Ez nagyon sok előítéletes viszonyulás okozója. Kevesen olvasnak egyházi sajtót, legfőképpen azok, akik egyébként helyükön kezelik ezeket a dolgokat. A szociális hálón azonban különösebb erőfeszítés nélkül is meglepően sok emberhez el lehet juttatni olyan információkat, amelyeket maguktól nem kutatnának föl. Talán ezért van az, hogy megtaláltuk egymást a Keresztény Szó havilap és a romkat.ro portál illetékeseivel. Előbbi az én szememben tudományos igénnyel szerkesztett, patinás havilap, az embernek reszket egy kicsit a keze, ha valamit a nyomtatott változatba szán, utóbbi olyan jelrendszerben létezik, amit okosan használva rendkívül hatékony módon lehet eljutni az emberekhez. Nekem időnként van olyan ajánlatom, amelynek csatornája lehet ez a lapcsalád, és ha ezt a szerkesztők is így gondolják, az nagyon megtisztelő.

Nemrég megleptünk téged a Keresztény Szó nívódíjával. Tényleg sikerült nekünk ezt titokban tartani? Valóban meglepődtél? Hogy élted meg a pillanatot, hogyan dolgoztad ezt be a mindennapjaidba? Tud egy ilyen végeredményben szimbolikus gesztus a te sokoldalú és sikeres pályádon valamit is jelenteni?

A meglepetés annyira jól sikerült, hogy néhány másodpercig dadogóra vettem a figurát. Nem vagyok rutinos a díjak átvételében, és nagyon el tudok érzékenyülni tőle. Kötelező körnek számít, hogy az ember ilyenkor szerénykedik, mintha meg se érdemelte volna, de azért az igazság mégiscsak az, hogy nagyon jólesik az elismerés. Eszembe nem jutottam volna magamnak, ha nekem kellett volna döntenem, ezért az értéke önmagán is túlmutat. Egy nívódíj azt jelenti, hogy az embernek sikerült megugrania azt a bizonyos lécet, amit leverni sem volna különösebb szégyen.

Visky András: Tanítványok – Jakab szerepében, rendező Tompa Gábor, Állami Magyar Színház, Kolozsvár, 2005.

Színész vagy, tanítóképzőt végeztél, tanítottál, énekelsz, műsoraid vannak, beszélgetéseket vezetsz, írsz, szépirodalmat közölsz, köteteid vannak, fotózol, utazol… Nem vezet ez szétforgácsoltsághoz? Nem szed szét ez a sokféleség?

Jól látod a dolgot: egyre gyakrabban fordul elő, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Ez fizikailag is megterhelő, néha megbetegíti az embert. Úgy szoktam mondani: szólnak odafentről, hogy pihenj egy kicsit, fiúka! Ha nem sikerül józan megfontolásból, majd sikerülni fog kényszerűség okán. Sok határidős tevékenységet folytatok, s bár sajtós bonmot-val élve a lapzárta a legjobb múzsa, nem mindig sikerül mindennek tisztességesen a végére járni. Sok minden érdekel, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik abból élnek, ami a hobbijuk is. Kell egyfajta hályogkovács-habitus ehhez a sokféleséghez, nem állítom, hogy nem remeg időnként a kezem. Ha valamire nagyon ráfázok, azt abba tudom hagyni, nem savanyodom bele semmibe. Van mondanivalóm a világról, amit színészként vagy énekesként nem biztos, hogy el tudok mondani, énekelni. Sőt: az sem biztos, hogy szavakkal le tudom írni. Pedig jó lenne valahogy megmutatni azt is, amit az ember jártában-keltében lát: egy-egy arcot, mozzanatot, élethelyzetet, amely leginkább vizuális kontextusban értelmezhető. Különösen érzékeny vagyok a spiritualitással összefüggő zsánerekre, ilyesmivel találkozhatnak a Keresztény Szóban is az olvasók.

Sok és sokféle alapállású, hátterű embert ismerhettél meg, hisz sokfelé jártál a világban: hogy látod, nagyot változott a világ az elmúlt húsz évben? Rosszfelé tartunk? Felületesebbek az emberek? Hitetlenebbek?

Mifelénk a transzcendeshez és a transzcendenssel összefüggésben értelmezhető értékrendhez való viszonyulásunk egyre inkább visszaszorul a magánszférába. Fogalmam sincs, miért berzenkedik egy-egy hitvallás miatt a szekuláris környezet, amely előszeretettel hivatkozik a toleranciára. Nekem az alapállással van bajom: a tolerancia, vagyis a türelem téves kontextus. Tűrni olyasmit szoktunk, amihez nehezen tudunk pozitív módon viszonyulni. Tűrjük a betegséget, egymás rigolyáit, a törvény szigorát, amelynek a kiskapuit bezzeg mások lelkifurdalás nélkül nyitogatják, ha úgy tartja kedvük. A türelem passzív álláspont. Ezzel szemben a tisztelet aktív: mások értékeinek az elismerésén alapul. Ha mindenhez, így a másik ember vagy közösség hitbuzgalmához és vallásos cselekményeihez is tisztelettel viszonyulunk, megváltozik a mi helyzetünk is: teszünk egy lépést a másik ember, közösség felé. Ady-centenárium van, ismerős a Krisztus-kereszt az erdőn című vers: ez éppen erről szól, megemelni a kalapot valami előtt, ami számomra nem abban a kontextusban érték, mint a másik ember számára, de az egymáshoz való viszonyulásunkban képezhet közös nevezőt. Végső soron – és ez nem szakszerű megállapítás, de szerintem jó helyen kapiskálok – ez a vallásközi párbeszéd és az ökumené alapja is.

Karácsony 1984-ben, a gyergyóremetei plébánián, pásztorjáték után. A képen Márkus András káplánnal, ma őrkői plébánossal

Milyen eszményekkel indultál egykor, mennyiben csalódtál, mennyiben alakultak az eszményeid? Mennyire és mitől tudsz pozitív világszemlélettel közlekedni, élni?

Nem könnyű felnőni. A jelek szerint nekem nem is sikerül. „Gyermek marad mindig, hősnek kissé gyönge, akárki meglátja: színész lesz belőle!” – énekli Földes László „Hobó” a Mesél az erdő című dalában. Nehezen megy a mókuskerék, pedig a környezetünk erre determinál. Be kell állni a sorba, ez elvárás és közösségi érdek egyben: ettől működik, hogy mindenki a helyén marad, hiszen fogaskerék az óraműben. Nekem azonban hiányoznak a helycserék, hogy ez is lehessek egy kicsit, meg az is. A színház erre magyarázat, az írás is, bizonyos értelemben a világjárás is, minden, ami kikapcsol, miközben egy másik világba kapcsol bele. Talán ezért foglalkozom annyiféle dologgal. Csalódás a mókuskerék, bár elismerem, hogy alapvető érdek is tud lenni, sőt: a mókuskereket is lehet felsőfokon taposni.

Versműsoraid vannak, a romkat-ra is verskalendáriumot készítesz, miközben ma az emberek szinte egy sort se tudnak kívülről, nem olvasnak, nem a kultúra értékeire vevők… Vagy mégis? Mégsem a pénz az egyetlen úr? Mitől teltházasok a versműsoraid?

Nem hiszem, hogy ne olvasnának, csak a lírától kerültek távolabb, ami baj, hiszen az anyák is rímekben gügyögnek a gyermekeiknek. A vers – végső soron a dalforma – annyira sűrített élmény, hogy minden szertartásosságban megtaláljuk. Az istenséghez van köze, mint az ógörög tragédiákban a kardalnak. Nagy felelősség a művelése. A jó költőket mindig is a papsággal egyrokon lelkeknek ismerték, akik valahogy összebogozzák az eget a földdel. Nem látom annyira sötétnek a helyzetet. Talán azért is teltházasak az előadóestjeink, mert a verseket a maguk természetes közegében, dalformában is megszólaltatjuk. A magyar ember szereti a költészetet, amennyiben az nem öncélú, magának való, hanem ismeri a közönségét és barátkozni akar vele nyelvében, eszközeiben és tematikájában egyaránt. Abban persze igazad van, hogy egyre kevesebben tudnak felidézni emlékezetből egy-egy bravúros verssort, netán egész költeményeket, de ebben a szülői nevelés, az intézményesített oktatás, a kultúrateremtő és -közvetítő közegek – vagyis mi – egyaránt ludasok vagyunk!

Mi a személyes viszonyod a hithez? Hogyan lehetne az egyháznak ma jól tenni a dolgát?

Ha tudnék enciklikákat írni, akkor mernék vállalkozni arra, hogy kimerítő választ adjak. Az én hitem egy olyan párbeszéden alapul Istennel, amiről a magam módján próbálok sajátos hangon megszólalni, mert kikívánkozik belőlem. Ezért írok „istenes” jellegű verseket is. Az egyház közösséget jelent és keretbe foglal. A világegyházról nincs tapasztalásom, a közösséghez tartozásról viszont igen: ebben nevelkedtem, ebben érzem jól magam, szegről-végről ismerem a szertartásait, és ezek a cselekmények az én szememben Istenre utalnak vissza. Emberi léptékben gondolkodunk, érzünk és érzékelünk, a fogalmaink is emberi léptékűek, másként nem is tud megjelenni előttünk a végtelen, mint foglalatban: kenyérben, borban, a megtestesült igében, szertartásokban és szeretetből fakadó jócselekedetekben. Akik ezt hasonlóan látják, azok egy közösséget alkotnak és megbíznak a pásztoraikban. Ez a pápalátogatás lényege is: a céltalanul bolyongó tömeg csak emberi massza, nem közösség. Aki viszont elfogadja, hogy a spirituális vezető Istent képviseli és őhozzá vezet, mert neki több talentuma van hozzá, az hitében is megerősödik egy ilyen találkozás alkalmával. Ami pedig a közösség által vallott értékek képviseletét jelenti, annak szerintem egyetlen igaz útja van: a küldetés. Nem ügyes-bajos dolgainkat intézgetjük a földön, ki-ki a tudománya szerint, hanem egy nagyobb összefüggésnek vagyunk a kiteljesítői.

Kérdezett: Bodó Márta

Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap hetilap február 17-i számában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here