Nem voltam egy percig sem magamban

1
1493

Tamási Zsolt neve egybeforrt a marosvásárhelyi katolikus gimnázium megalapításával, majd az iskola körül gerjesztett, hatósági eszközökkel fenntartott botránnyal. Volt része bírósági eljárásban, hatósági felügyeletben, tiltásokban, megfigyelésben… Miközben ő egy ügyet szolgált, azt a tágabb közösséget, amelyet egykor szeminaristaként, most családosként, kutatóként, tanárként, hitoktatóként, akolitusként mindig is szolgálni kívánt.

Milyen volt a gyerekkorod? Milyen meghatározó élmények jutnak elsőként eszedbe?

Gyerekkoromban nagyon sokat ministráltunk, együtt a bátyámmal. Családomnak köszönhetően akkor fel se tűnt, hogy a kommunizmus a templomtól el akarja az embereket távolítani. Teljesen természetes volt, hogy a templom körül szerveződnek a napjaink. Ministrálás, hittanóra, házszentelés. Ami nagyon elevenen él bennem: volt idő családi tevékenységekre. Főleg télen társasjátékozás, römi, kártyázás, nem csak szűk családi körben. Elmentünk névnapozni a rokonokhoz, kántálni karácsonykor, újévet köszönteni. S a család mellett egy nagyon összetartó ministránsközösségünk is volt, összejártunk, együtt vettünk részt sok tevékenységen. Vakációkban nagyszüleimnél, falun jó szórakozás volt a mezei munka. Nem okozott senkinek különösebb problémát, legfeljebb egy kis ijedtséget, amikor a szénásszekérrel felborultunk, vagy amikor a nagy havazás miatt napokig falun ragadtunk. Gyerekként biztonságban éreztem magam.

Nagyon sokat olvastam. Amikor az ábécét tanultuk, s még minden betűt nem ismertem, úgy olvastam az újságot, hogy amelyik betűt nem ismertem, kihagytam. Kevés volt a könyv, de ami a kezembe került, azt elolvastam. Nagyon vártam, hogy megengedje Léstyán atya, hogy a templomban is felolvashassak. Mivel az ambót nem értem fel, erre sokáig várni kellett. Közben a minorita templomban Mezei atya engedte, hogy felolvassak, így sokáig inkább oda (is) jártam misére.

Nyolcadik osztály végén

Nagybátyád (dr. Marton József) hatására jelentkeztél a papnevelő intézetbe?

Kisiskolás koromtól papnak készültem. Mindig is szerettem az oltár körül lenni. Nem is készültem más pályára, máshová. Természetesen az is igaz, hogy nem ismeretlen helyre mentem. A családdal többször is voltunk Fehérváron nagybátyámnál, a kántoriskolás farsangi műsort megnézni, majd volt úgy is, hogy elvitt magához több napra. Akkor a legtöbbet a szobájában ültem, olvastam. Megmutatta a várost, a várat, a teológiát. Így találkoztam először a gyulafehérvári hangulattal, az ottani diákokkal, tanárokkal. Nagybátyám személyes példája is kiskorom óta hatással volt rám. Életünk, családunk része volt, nem volt nekem furcsa, hogy valakiből pap lehet. Ez inkább az itthoni tanáraimnak tűnt furcsának, a szokásostól eltérőnek. Amikor az 1989-as változás volt, s a kántoriskola már nem csak XI. osztálytól fogadta a diákokat, azonnal átfelvételiztem, s tizediktől ott folytattam a tanulmányaimat. Fel se merült, hogy másként döntsek. Érettségi után természetesen folytattam is a tanulmányaimat a teológián.

Milyen volt számodra a gyulafehérvári lét? Mikor és miért döntöttél úgy, hogy ez mégsem a te utad?

A gyulafehérvári hét évem (három év kisszeminárium, négy év teológia) számomra meghatározó időszak volt. A napirend, ami talán túl szigorúnak is tűnhet, életformává vált számomra. Mindennek megvolt a maga jól meghatározott ideje. Korai ébresztés, imaórák, tanórák, délutáni szabad idő, tanulási idő, szentmisék. Mindig csak egy dologra kellett figyelni, amit a napirend éppen előírt. Ez azóta is nagy segítség nekem, hiszen ha több mindennel is foglalkozom, könnyebben tudom beosztani a tennivalókat. Nagyon jó osztályközösségünk volt a kántoriskolában is, a teológián is. Ha valakinek csomagot küldtek otthonról, közösen fogyasztottuk el. Kollégiumi életforma volt, nagyon sok közös tevékenységgel. A szőlősben az őszi szüret, a tavaszi kapálás, a focibajnokságok, kirándulások, egy sor más tevékenység, ami összetartóvá tett minket. Megtanultunk egymáson segíteni, ha kellett, akár falazni is egymásnak. Sok év után is öröm találkozni a volt osztálytársakkal, egyértelműen közelinek érezzük egymást. Azóta is összetartozunk, még ha nem is egy irányba vezettek az útjaink.

Család

Igazi karakterek, nevelő pedagógusok formáltak minket. Úgy voltak a tanáraink, hogy nem felettesünknek, hanem társainknak éreztük őket. Bíztunk bennük, tudtuk, hogy számíthatunk rájuk.

Könyvtárosként sokat lehettem a könyvtárban, nagyon sokat olvastam. Érdekes módon nem annyira egyháztörténelmet, ez később lett fontos nekem. Mindenképp igyekeztem alaposan felkészülni, utánanézni mindennek, nem csak a vizsgajegyek miatt. Egész évben folyamatosan készültünk, olvastunk, ezért a vizsga csak egy-egy esemény volt, aminek sorra kellett kerülnie, s lehetett továbblépni.

A lelkigyakorlatok csendje, a beszélgetések, a kispapok lapjának a szerkesztése, a mikulási rendezvények (amikor tréfásan, de ki lehetett beszélni mindent a tanárokról, társainkról, ezért nem volt sértődés), a rorátés kolbászkeresések – megannyi sajátos emlék, amit máshol nem lehetett volna megélni.

Negyedéves voltam, amikor megismertem Csillát, a feleségemet. Fokozatosan rájöttem, hogy nem tudom vállalni a nőtlenséget. Elmentem szabadévre, pasztorális gyakorlatra. A Zsil-völgyébe, Petrozsényba, majd Brassóban teljesítettem szolgálatot. Az oltárszolgálatban, igehirdetéssel, hittanórákkal, ifjúsági órákkal, pásztorjáték-szervezéssel, hívekkel, beteglátogatással, elhagyott kisbabák kórházi látogatásával foglalkoztam, azt tehettem, amire mindig is készültem. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy nem tudom ezt megosztottan tenni. Biztos voltam benne, hogy már nem megyek vissza a szemináriumba, nem leszek diakónus. A szabadév után kiléptem a szemináriumból. De az oltárszolgálat mindig is fontos maradt. Amikor már nem voltam kispap, Petrozsényba látogatva Jitianu Liviu megkért, hogy segítsek az áldoztatásban, megható volt. Újra adhattam a legtöbbet adhatót. Évekkel később, itthon, Oláh Dénes plébánosunk egy alkalommal üzente, hogy nagyon sokan vannak a misén, ha tudok, menjek be segíteni áldoztatni. Ez utána egyre rendszeresebbé vált, megtisztelő, hogy újra végezhetem ezt az akolitusi szolgálatot.

Kolozsvár és teológia–történelem szak következett, majd doktori, tanítás, itt-ott. Mi vezetett az útkeresésben, mennyire volt tiszta számodra a cél?

Amikor a szemináriumot elhagytam, igazából nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék. Korábban nem volt más alternatívám, így csak belevágtam valamibe. Együtt Csillával felvételiztünk a kolozsvári teológia fakultásra, teológia–történelem szakra. Én bejutottam, Csillának akkor nem jött össze. Utána történelem–könyvtár szakon lett egyetemista. Így egy évig egyedül kezdtem el a kolozsvári egyetemista életet. Nagyon más volt, mint Fehérvár. A kurzusokon részt vettem, a szabad időt könyvtárban töltöttem. Így sikerült folyamatosan jól teljesítenem a vizsgákon, megtartani az ösztöndíjam. Amikor a Keresztény Szó az első dolgozatomat leközölte, fontossá vált, hogy egy-egy témában elmélyüljek, azt meg is írjam. Az előadásaim megjelentek, ezzel elkezdődött a kutatói tevékenységem. Azóta nagyon sok sikeres pályázaton és több mint száz szakmai közlésen vagyok túl. Szívesen adok elő konferenciákon, folyatom a kutatásokat szabadidőmben.

Kolozsvári diákéveim alatt véletlenül, de belecsöppentem a diák-érdekképviseletbe is. Kari diákképviselőként az egyetem szenátusába is bekerültem. Ott láttam először azt, hogy mit jelent az intézményszervezés. Bentlakás- és ösztöndíjszabályzatokat írtunk, fogadtattunk el az egyetem szenátusával, pénzügyi kérdésekre, intézményfinanszírozásra volt rálátásunk, részt vehettem az egyetem 2000-ben elfogadott chartája vitáján, belülről láttam azt a vitát, amikor az egyetem multikulturális jellegéről, az önálló tanszékekről volt szó.

Annak ellenére, hogy doktori tanulmányaim alatt három évig szeminarizálóként a kolozsvári fakultáson tanítottam, soha nem terveztem, hogy Kolozsváron maradjak. Marosvásárhelyen az egyetem elvégzése után tanár lettem egykori iskolámban, s a Sapientia indulásától kezdve, Tonk Sándor professzor felkérésére a vásárhelyi fakultáson elkezdtem az oktatást, óraadóként azóta is folyamatosan végzem. 2005-től így véglegesen hazaköltöztem. Itthon nagyon változatos az életem. Az iskolai és egyetemi tanítás mellett 2008-ban a hitoktatók koordinálását is elvállaltam. Ez új kihívás volt, a hitoktatók tevékenységeinek szervezése mellett fontossá vált, hogy szakmailag előre haladhassanak, címzetessé váljanak, a tanügyi fokozatokat megszerezhessék. A tanfelügyelőséggel egyre több kapcsolatom lett, ami később iskolaigazgatóként tovább bővült. Hitoktatói módszertanos tevékenységeim közül az egyik, számomra nagyon fontos tevékenység a főegyházmegyei kreativitásvetélkedő beindítása volt. Mindezekre a tapasztalatokra szükségem volt abban a munkában, amit a katolikus iskola újraindulása során tennem kell.

Marosvásárhelyen élsz, szép, szerető családban. Milyen vagy férjként, apaként? Hogy egyezteted össze a sok tevékenységedet a családi élettel?

Erről jobban tudna mesélni a feleségem, a gyerekeim. Igyekszem úgy osztani az időmet, hogy mindenre jusson. Amikor kutatni megyek külföldre, többnyire velem jön a családom. A vakációban a közös nyaralások természetesek. Amikor tehetjük, a gyerekeimmel elmegyünk lovagolni, a feleségemmel bekapcsolódtunk a Házas Hétvége mozgalomba.

Az elmúlt időszak embert próbáló volt számodra. Hogyan éltél akkor?

Az elején volt inkább sokkoló, hiszen váratlanul elvettek egy sor mindent. Nem mehettem be az iskolámba, nem tehettem azt, amit szerettem volna. Reggel nem kellett munkába menni, eleinte nagyon sok időt vesztegettem el azzal, hogy figyeltem a híreket. Nem volt könnyű megérteni, hogy egy nyomozási szakaszban, függetlenül attól, hogy mi az én véleményem, ki vagyok szolgáltatva sok mindennek. Annak, hogy a hatósági felügyeletet folyamatosan fenntartják, hogy a tiltásokat el kell fogadni, hogy rendszeresen jelentkezni kell a hatóságoknál, hogy nem hagyhatom el az országot, hogy a családi nyaralást nem tervezhetjük szabadon… Közben megtanultam nagyon sok mindent. Hogy tudjak elfogadni segítséget, hogy másoktól függjek. Hogy nem én tervezem a saját életem. Hogy észrevegyem, mennyi jó ember van, sokkal több, mint amit addig érzékeltem. Hogy mekkora hit van az emberekben, mennyire mélyen hisznek az ima erejében. Hogy van közösségi érzés, hogy van kiállás. Nem voltam egy percig sem magamban. A családom mellett folyamatosan éreztem mások bátorítását. A bizalmat, amit nehéz megfogalmazni. Így könnyű volt hallgatni, várni. Egyre biztosabb lettem abban, hogy van értelme annak, amit teszek. Hogy az akadályok csak azért vannak, hogy együtt legyőzzük őket.

Hogyan látod most ezek fényében a saját életcélodat, hivatásodat?

Számomra ez a helyzet megerősítést hozott. Biztosabbá lettem abban, hogy a helyemen vagyok. Lehettem volna pap, főállású egyetemi tanár vagy kutató, maradhattam volna hitoktató vagy történelemtanár, mehettem volna akár érdekképviseleti térre a diákképviselet után, de úgy érzem, ezek a lehetőségek és tapasztalatok arra voltak jók, hogy hatékonyabban tudjam végezni azt a munkát, amit a katolikus iskola szervezése, irányítása jelent.

Kérdezett: Bodó Márta

MEGOSZTÁS

1 HOZZÁSZÓLÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here