Egész életünk kommunikáció

0
2582
(Fotó: Gönczy Tamás)

Márkus Etelka közel harminc évig volt a Román Televízió kolozsvári stúdiójának munkatársa, elsősorban egyházi műsorokat szerkesztett. Ezzel párhuzamosan, tíz éve a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának óraadó tanára. Szakmáról, régi emlékekről, meghatározó találkozásokról beszélgetünk, de szót kapnak a visszavonuláson túli hiánypótló tervek is.

Induljunk onnan, hogy lett a gyakorló matematikatanárból újságíró?

Moldvában tanítottam, a Szereten túl, Diószénen, ahova kihelyeztek. Ide még a gyűjtők se nagyon jártak… Eléggé élhetetlen helyzet alakult ki: a férjem Szamosújváron tanított, közben megszületett a kisfiam, őt édesanyám nevelte Székelyudvarhelyen. Sok keserűség gyűlt fel három év alatt, minden évben kérvényeket írtunk, hogy egy helységbe vagy közelebb helyezzenek, de persze mindig visszautasítottak. Közben a férjem Kolozsvárra került egyetemi oktatóként, és hogy együtt legyen végre a család, itt kezdtem én is munkát keresni. Hallottam, hogy a kolozsvári rádiónál szerkesztőket keresnek. Nagy határozottsággal mentem be a stúdióba, azzal az elszántsággal, hogy márpedig engem most nem fognak visszautasítani. Ennek szinte kereken harminc éve…

Milyen készségekre volt szükség ahhoz, hogy szerkesztő legyél? Egyfajta örökség vagy adottság?

Gyermekkoromban szavalóversenyekre jártam és verseket is írtam egészen addig, amíg a fiam is el nem kezdett írni, mert amikor láttam, hogy ő mennyire tehetséges, letettem a tollat. Azt hiszem, édesapámtól is örököltem valamit, ő rendkívüli pedagógus volt, szintén matematikus, viszont nála a matematika másodlagos volt. A diák – külön-külön minden diák – az első helyen. Nagyon humoros ember volt. Meghatározó szerepe volt az életemben.

A 25 éves szakmai évfordulón Sevecsek Renátával

Mit jelent számodra a kommunikáció a sajtós és magánéletedben? És hogy tanultál bele a szakmába?

Buda Béla mondta: egy dolgot nem lehet nem kommunikálni. És azt hiszem, ez az élet minden területére érvényes. A kommunikáció nem a tévé és a rádió: az egész életünk kommunikáció. A hétköznapjaimban is szeretek az emberekkel beszélgetni, a piacon vagy bárhol, nagyon kíváncsi természetű vagyok. Amikor nonverbális kommunikációt kezdtem tanítani, újabb és újabb tanulmányokat végeztem, és még jobban meggyőződtem arról, hogy mennyire sokatmondó az, amit nem szavakkal fejezünk ki. Persze ha szakmáról beszélünk, ott van az írott, a beszélt és a képes média, és ahogy így jönnek egymás után, úgy növekszik a nonverbális kommunikáció a szerepe. Szerintem a legfontosabb az, ha látom magam előtt azt, akinek kommunikálok, elképzelem a reakcióját, amit nem tudhatok százszázalékosan, de valamilyen szinten az ő helyébe képzelem magam, szinte virtuális párbeszéd alakul ki. Tudom azt, hogy az üzenetem hiteles kell legyen, és akkor jut el a nézőhöz, hallgatóhoz, ha az róla is szól, őt is megérinti. Ez pedig már emocionális folyamat. A rádiónál nagyon fontos a hang, a hangszín, mert az is egyfajta nonverbális kommunikáció: úgy megszólítani, hogy hiteles legyél, hogy érezze a hallgató, hogy jelen vagy és az övé vagy.

Igen jó mestereink voltak. Csép Sándor volt a főszerkesztő, aki nagyon szépen foglalkozott velünk, és engedte, hogy ellessük a szakmát. Ez nem egy megtanítható valami, rengeteg élettapasztalat, önismeret, emberismeret és empátia kell hozzá. Volt szerencsém egy ösztöndíjhoz is, amellyel egy kelet-európai újságírók számára szervezett képzésen vehettem részt.

Terepmunka

Később már te képeztél… Az egyetemen való tanítás egyfajta mentorkodást is jelentett?

Felelősséggel tartozunk azért, hogy ne tartsuk meg magunknak azt, amit tanultunk. Nagy ajándék az élettől az, hogy meghívtak tanítani. Nagyon szeretem a diákokat, mindegyiket külön-külön. Szerencse az is, hogy nálunk kicsi évfolyamok vannak, és így lehetőség adódik mindenkire külön ráfigyelni, mindenkinek az adottságait felfedezni, közben azt az utat is, amire talán „rá tudom terelni”, és a diák önbizalmát megerősíteni. Mindenkinél másról van szó, van, aki beképzelt, annak a szarvát kell letörni és egy kis alázatra nevelni, de olyan is van, hogy túlzottan alázatos. Igen, ez mentorkodás is egyben, legalábbis számomra azt jelenti. Remélem, hogy ők is úgy érezték, hogy jó mentor vagyok… Kinek mi az erőssége, segíteni, hogy azt felfedezze önmagában. Húszéves „gyerekekről” van szó, akiktől elvárjuk, hogy riportot, dokumentumfilmet készítsenek, ergo rendelkezzenek élettapasztalattal, és ez még nincs meg nekik. Hogyan készítsen ő másokról filmet, amikor még saját magát is keresi?! Én ezt a folyamatot próbáltam összesűríteni a saját módszereimmel, interaktívvá tenni az órát, szerepjátékokat bevezetni, megtanítani az interjúkészítést. Ezek interaktív órák, helyzeteket kreálunk. És ami a legfontosabb, hogy ki kell menni minél többet az életbe, a mély vízbe.

Milyen emlékeid vannak még a pályád kezdetéről?

Nem voltak ilyen szép gépeink, volt egy vágóasztal, olló, ragasztószalag és egy bőrtáskaféle hordozható magnó. Én a rádiónál nem értem meg azt, hogy digitálisan dolgozzunk. Mivel nem voltam sem történész, sem irodalmár, mihez kezd az ember – hát amihez ért. Kicsi gyerekem volt, így gyerekműsort kezdtem szerkeszteni, majd női magazinműsort. Evvel kapcsolatban szeretném egy élményemet elmesélni. Egy kisiskolás osztályt kerestem fel, velük készítettem egy adást. Mindenki megszólalt, mesét, verset mondott vagy énekelt. A tanító néni félrehívott. Mondta, hogy van egy kislány, aki nem tud járni iskolába, mert gyógyíthatatlan beteg, ő jár hozzá haza tanulni, nem tudnánk elmenni a kislányhoz és felvenni vele is egy mesét? Valahogy belevágnám a műsorba, és így a kislány, Évike is érezné, hogy még mindig ide tartozik. Dehogynem – és felkerestük Évikét. Elmondott egy mesét, és utána arra kért, hogy mondhasson el egy imádságot. Ez volt az egyetlen felvétel, amit magammal cipeltem és a fiókomban tartottam bárhányszor is irodát cseréltünk. Ezen a szalagon hangzik el: „Ó, édes Istenem”. Nemrég ismeretlen nő keresett meg. Mondta, hogy ő Évike anyukája, biztosan nem emlékszem már rá. Évike már a mennyországban van, és ennek van az évfordulója. És ők a mai napig milyen hálásak azért, hogy annak idején elmentem hozzájuk. Dehogyis nem emlékeztem. Elővettem a hajdani szalagot és digitalizáltam. Ez az egyik legszebb emlékem.

Kányádi Sándorral

Arra is kíváncsi vagyok, hogy mi miatt vagy a leghálásabb?

Nagyon kedves és életem meghatározó emléke Bajor Andor megismerése volt. Eleinte Kolozsváron nem voltak kapcsolataim, nem ismertem embereket, és Bajor Andor volt az, aki felkarolt minket, a szakma fiataljait. Útbaigazított, összehozott emberekkel, egyfajta mentorunk volt. A Főtéren, a Szent Mihály-templom udvarán volt a Vasárnap, Keresztény Szó szerkesztősége az óriási, vörös fotelekkel, ott egy ilyen klubféle élet zajlott Fodor Sándorral, és még néhányan tárgyalták a világ dolgait. És én, a kicsi, mehettem és hallgathattam őket. Időnként elküldött interjút készíteni, bemutatott fontos embereknek, többek között Domokos Gézának, és így kezdtem építeni a kapcsolatokat, mert anélkül nem lehet. Persze kellett valamire szakosodni, és ami nekem nagyon szimpatikus volt, az a szociális és a vallási terület. Próbáltam magam képezni ezeken a területeken. Így tanultam pszichológiát, pasztorálpszichológiát, szociálpolitikát, újságírást. A leghálásabb azért vagyok, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg. És itt nem a tisztségekre gondolok, soha nem voltam fejvadász. Nekem ugyanolyan nagy élmény volt megismerkedni a hegy tetején lakó házaspárral, akik körül már mindenki elköltözött… Csodálatos emberekkel hozott össze az élet, és ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon sokat tanulhattam tőlük. A mai napig mindenkihez úgy tudok odamenni, hogy kíváncsi vagyok az életére, hogy együtt akarok vele lenni. Ez talán a mesterségemnek vagy a hivatásomnak a legnagyobb ajándéka. Mert sokkal fontosabbnak tartom jól meghallgatni a másik embert, mint beszélni.

A Szociális Testvérek Társaságának kültagja vagy. Ez hogy jött az életedbe?

Amikor Salkaházi Sárát boldoggá avatták, megkerestek a szociális testvérek, pontosabban Gábor Csilla egyetemi tanár, hogy készítsünk egy filmet. Ebben a munkafolyamatban kezdtem kérdezgetni, érdeklődni a társaság működéséről. Egy idő után megkértem az akkori elöljárót, Fülöp Magdit, hogy fogadjon egy beszélgetésre. Ő azt hitte, a filmmel kapcsolatban, én pedig bejelentettem, hogy jelentkezem kültagnak. Kicsit csodálkozott is, de én ezt nagyon-nagyon komolyan vettem. Megtanultam Szent Benedek Reguláját, leutaztam Csíkba Fogarasi Edit testvérhez, mert ő felelt a kültagokért. Nála is jelentkeztem. Azért lógott ki picit ez a történet, mert általában kültag hív meg kültagot. Engem pedig nem hívtak… Hogy miért is jelentkeztem? Hát, ezek azok a dolgok, amikre nem lehet verbálisan választ adni.

Képernyőn

Mi ragadott meg Sára testvér személyéből?

Nagyon dinamikus, erős nőnek láttam, aki képes volt nagy döntéseket hozni, maga az, hogy belépett a szerzetesrendbe. Ez valahogy talált az én életemre, mert bizony kellett döntéseket hozni, mások számára szokatlan döntéseket. (Ez is az volt, hogy jelentkeztem a szociális testvéreknél.) Meghatározó volt a kültagság, és lelki hátteret adott. Eleve a Szociális Testvérek Társasága nekem nagyon szimpatikus volt, mert egyrészt tevékeny szerzetesrend, jól képzettek a testvérek, tudják, mit akarnak, mindenki profi azon a területen, ahol dolgozik, és megvan az egyensúly: az ora et labora. Egészen biztos, hogy más ember számára más lelkület a vonzó, nekem ez az út adatott. Nincsenek napi találkozásaink, a legnagyobb találkozó az a nyári, négynapos lelkigyakorlat, amikor az egész országból összegyűlünk a marosfői nyaralójukba. Megvan viszont az az állandó lelki egység, ami kicsit olyan, mint amikor rég nem láttál valakit, de a következő találkozásnál ott folytatod, ahol abbahagytad. Valahogy ilyen a mi kapcsolatunk.

A Máltai Szeretetszolgálat kolozsvári fiókszervezete is egy fontos és biztos pont az életedben…

Sajtósként ismerkedtem meg velük. Kolozsváron volt az országos főtitkárság, de a helyi fiókszervezet már megszűnt. Ezért nagy szeretettel fogadták önkéntes csoportunk belépését. Eleinte a Mária Szíve-plébánián tevékenykedtünk, megszerveztük a plébániai szeretetszolgálatot az idősek számára, mely a mai napig működik, de később lett saját székházunk, és az ifjúsági tevékenységekre tevődött át a hangsúly. Én konkrétan a sérült fiatalok szabadidejének megszervezésében láttam az űr Kolozsváron. Ebben az irányban kezdtük tevékenykedni, sikerült számukra terápiát is biztosítani, illetve az év legnagyobb eseménye a táborozás. Tehát efelé hajlott a szolgálat. Számomra nagyon sokat adott, én amúgy is mindig nagyon jól éreztem magam a sérültek között. Tíz évig vezettem önkéntesen a kolozsvári fiókszervezetet. Jelenleg tiszteletbeli elnöke vagyok.

Az önkéntesség évében, 2011-ben a Voluntexpón

Három évtized után visszavonultál a tévés szakmától. Hogyan tovább? Mik a terveid?

Hálás vagyok ezért a három évtizedért, de amikor az ember úgy érzi, hogy kiég és fizikailag is megterhelővé válik, akkor abba kell hagyni, és felemelt fővel visszavonulni. Tele vagyok tervekkel. Mivel tréneri diplomával is rendelkezem, ezért a médiatréninggel szeretném folytatni. Jó lenne megtanítani a közszereplőket, akár a papságot is arra, hogyan kell médiában szerepelni. Fedezzék fel képességeiket és ne vonakodjanak ettől, mert ez nagy lehetőség. Jelenleg Erdélyben nincsenek magyar médiatrénerek. Úgy gondolom, hogy a felgyűlt tudásomat ilyen módon átadhatom.

Üzeneted a szakmának?

Empátia, alázat és humor.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here