Életalakító találkozások a feltámadottal

0
885
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”
Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. (Jn 20,19–31)

Filozófiát és rádiótechnikát tanult, de úgy érezte, közelebb áll szívéhez a filozófia. A leningrádi születésű Tatjana Goritschewa szent meggyőződése az volt, hogy igaz, amit a többiek mondanak: Isten nem létezik, Jézus is csak egy istenített galileai férfi, akárcsak Buddha vagy Szókratész, az élet célja pedig nem más, mint „okosabbnak, rátermettebbnek, erősebbnek lenni, mint mások…”, mert érvényesülni, jövőt építeni kell, és aki nem eléggé talpraesett, azon átgázolnak. Tény, hogy már ismert filozófiatanár volt, amikor Jézussal többször is találkozott. Akkor döbbent rá – írja naplójában –, „hogy soha senki nem mondta nekem, mi a legfőbb dolog az életben: nem az, hogy másokat utolérjünk, legyőzzünk, hanem hogy szeressük embertársainkat”. Belső vívódása folytatódott, mígnem egy napon, a Miatyánk imádkozása közben megtörtént vele az újjászületés, és amint maga mondja: „nem az én nevetséges értelmemmel, hanem egész lényemmel éreztem, hogy ő létezik”. És ez megváltoztatta életét.

Charles de Foucauld-ról mondják, hogy fiatalkorában bement egy templomba, ahol egy idős papot látott. Bátran odament hozzá és bevallotta: „Atyám, nincs hitem, nem tudok hinni”. A pap rámutatott a gyóntatószékre és csak annyit mondott: „Jöjjön, gyónja meg a bűneit”. „De atyám, én nem gyónni jöttem. Csak annyit akartam mondani, ha már találkoztunk, hogy elvesztettem a hitemet.” A fiatal katonatiszt engedett a pap biztatásának, és bevallotta bűneit, gyengeségeit. E tisztulás után így ír naplójában: „Nem tehetek mást, mint hogy egészen Istenért éljek. Isten végtelenül nagy…” Charles de Foucauld Marokkó első kutatója volt, a tuaregszótár megszerkesztője, a Francia Földrajzi Társaság kitüntettje, a Jézus Kis Testvérei szerzetesrend alapítója, és pap, aki sokakat vezetett Istenhez úgy, ahogy az idős atya tette vele.

„Ha Jézus feltámadása csupán egy holttest életre keltésének csodáját jelentené, végső soron semmi közünk nem volna hozzá. Akkor nem volna fontosabb, mint amennyire a klinikai halottak újraélesztése az orvosok hozzáértése révén fontos. A világ mint olyan, illetve saját egzisztenciánk, életünk ettől még semmit sem változott volna. Egy újra életre keltett holttest csodája annyit jelentene, hogy Jézus feltámadása megfelelt a naimi ifjú, Jairus leánya vagy Lázár feltámasztásának. Hosszabb-rövidebb idő elteltével visszatértek eddigi életükbe, hogy aztán valamikor később végleg meghaljanak” – írja XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus-trilógia második kötetében.

Jézus feltámadása több, mint a halálból való ideiglenes visszatérés, több, mint egy kétezer évvel ezelőtti pontszerű esemény. A feltámadott bejárva az évszázadokat és a világ különböző részeit ugyanúgy, mint egykor Palesztina poros útjait, szíveket keres, gyógyít, hív, felszabadít. Minden évszázadban lesznek Tamások, Péterek, Mária Magdolnák vagy névtelen szeretett tanítványok, akiknek megjelenik a feltámadt Úr, akiknek megadja a belső békét, Szentlelkét, a bűnök elengedésének és megtartásának hatalmát. „A tanítványok megörültek, hogy látták az Urat” – írja Szent János. És evangéliuma e felejthetetlen találkozások öröméből született. Jó lenne visszatekinteni a múltba, és felidézni a feltámadottal való személyes találkozás örömét: talán az elsőáldozás, bérmálás, egy mély gyónás, szentmise, zarándoklat vagy egy kedves személlyel való találkozás mögött ott volt az Úr…

Román János

(A szerző nagybányai esperes és a Szentháromság-egyházközség plébánosa, írása a Vasárnap 2017. április 23-ai számában jelent meg.)