A szabadságra vezető lemondás

0
809
Fotó: pixabay.com

Evangélium – nagyböjt 1. vasárnapja

Abban az időben:
A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van:
Angyalainak megparancsolta:
A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!”
Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki. (Mt 4,1–11)

 

Elmélkedés

Nagyböjti időnk elején máris útkereszteződésnél találjuk magunkat. Két egymással ellentétes jelenet tárul elénk: az első emberpár paradicsomi állapota, amikor jólétükben elfordulnak Istentől, a másik jelenet a sivatag kietlenségében megjelenő Jézus, aki a gonosz csábítása ellenére is hűséges marad az Atyához. Mindkettőben az emberiség kerül próbatételre, amely döntő mértékben meghatározza a konkrét személy előrehaladását a jóban vagy elbukását a rosszban.

Mi is ez a próbatétel? Miben áll az ember megkísértése?

A kísértés főszereplője mindig az ember, aki szabad és értelmes személyként képes dönteni a jó vagy a rossz mellett. A nagyböjti idő azt a célt szolgálja, hogy értelmet adjunk a lemondásnak éppen egy olyan korszakban, amikor szinte fulladásig tömik belénk a jóllakottsági érzés számtalan művileg előállított termékét – mindvégig azonban a telítettség érzése nélkül. Saját éhségérzete által válik megalázottá az ember…

Tévedés lenne azt gondolni, hogy nagyböjti önmegtartóztatásunkkal a körülöttünk levő világra kellene nemet mondanunk. Az első emberpár bűnbeesése után a világot Isten nem kárhoztatta el. A földi valóság önmagában jó, mert jó a Teremtője. Isten maga az, aki teremtményeit felügyeli. Valamiről lemondani a megvetés érzésével semmiképpen sem lehet keresztény magatartás.

Az ember külső magatartásával belső lelki világáról tesz tanúságot. Egy szóban, egy gesztusban, egy viselkedésben a bensőnket tárjuk fel mások előtt. Két ember kölcsönös szeretete külső cselekvésekben nyilvánul meg. Az ember Istenbe vetett hite is mindig külső formákat is ölt. Nemcsak egy elméleti, megfoghatatlan istenségben hiszünk, hanem a világot és az embert teremtő Atyában. Ennek a hitünknek külső megnyilvánulási formája elsősorban a keresztségünk és keresztény életvitelünk.

A nagyböjti önmegtartóztató életmóddal tulajdonképpen arról a hitünkről teszünk tanúságot, hogy életünk végső soron Isten ajándéka és nem saját cselekvéseink terméke. Az ételről, italról vagy más dologról való lemondásunk a teremtő Istenbe vetett hitünknek külső megnyilvánulási formája. Ahol nincsenek ilyen külső megnyilvánulási formák, ott a belső is üres. Ha nem vagyunk képesek a földi dolgok fölé emelkedni egy lépéssel, akkor a Teremtő helyett csak kiszolgálót látunk meg Istenben, akinek kötelessége lenne a mindennapi kenyeret leszállítani az embernek.

Az ember belső, lelki életének legmarkánsabb megnyilvánulása a szeretet. Aki szeret, az külső formában is kifejezi szeretetét; akinek nincsenek szeretetmegnyilvánulásai, abban szeretet sincs. Ilyen összefüggésben mit akar jelenteni számunkra a nagyböjt, a lemondás? A böjtölés, a lemondás segít bennünket megőrizni belső szabadságunkat. Csak amiről le tudunk mondani, annak nem vagyunk a rabságában; amiről az ember nem képes lemondani, annak a rabja. Aki mindent birtokolni akar, az nem szabad ember, hanem birtokvágyának a rabja. A böjtöléssel az egyház egy olyan talajra állítja az embert, ahol megállapíthatja, mennyire tud távolságot tartani a földi dolgoktól. A böjtölés tehát nem arról szól, hogy lemondunk valamiről, ami ízlik nekünk, hanem lemondásunk saját önszeretetünkre irányul; nem akarunk saját magunk istenei lenni.

A megpróbáltatás nem más, mint a tűrési határok feltérképezése. A megpróbáltatás egyedül az embernek lehet jellemzője; Isten határait felismerni önmagában is ellentmondás. Nem kellene azonban engednünk, hogy mások fedezzék fel határainkat, és ezzel saját határainkat használják fel fegyverül ellenünk.

Kovács F. Zsolt

(A szerző A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója, írása a Vasárnap 2017. március 5-ei számában jelent meg.)