Anyaszentegyházunk a polgári év első napját a Boldogságos Szűznek szenteli, és úgy ünnepli őt, mint Isten anyját. Tulajdonképpen ez Mária minden nagyságának alapja, a mariológia kiindulópontja. Emiatt van, hogy Mária a kereszténységben nemcsak a tisztelet tárgya, hanem a teológiáé is, vagyis része az Istenről szóló tudománynak. Mária isteni anyasága a létező legökumenikusabb címe is egyben. Nemcsak azért, mert egy ökumenikus zsinat határozta meg, hanem azért is, mert ezt a címet fogadja el – legalábbis elviekben – minden keresztény felekezet.
Olyan cím ez, ami csodálattal töltötte el az egyház liturgiáját. Magáévá téve az ószövetségi választott nép elragadtatott csodálkozását, amikor Salamon király templomszentelési imája közben a felhő leszállt, és Isten dicsősége betöltötte a templomot (vö. 1Kir 8,27), az egyház így kiált fel egy régi karácsonyi responzóriumban: „Az, amit az egek sem képesek befogadni, a te méhedbe szállt, és emberré lett”.
Az evangélium azt mondja Máriáról, hogy „gyermeket fogan, és fiút szül, akit a Magasságos Fiának, Szentnek és Isten Fiának fognak hívni” (vö. Lk 1,31–32,35). Az evangéliumokból tehát kiderül, hogy Mária egy fiú anyja, akiről azt tudni, hogy Isten Fia. Az evangéliumok ugyanakkor így hívják őt: Jézus anyja, az ő anyja, az anya, az Úr anyja.
Szükség volt tehát az egyház hitének Szentlélektől vezetett fejlődésére ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. És ebben segítettek az eretnekségek és a velük folytatott hitviták. Az első lépés ezen a téren az volt, amikor a niceai zsinaton kimondták, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Nem a szóban forgó zsinattól kezdett az lenni, korábban is igaz volt rá a kijelentés, csak az egyház ekkor kényszerült hittételként megfogalmazni és ünnepélyesen kimondani meggyőződését, hitét. Az efezusi zsinat leszögezte, hogy Jézusban az isteni és emberi természetet egyetlen személy fogja egységbe, és mivel ez a személy Isten, azért anyja, Mária, Isten anyjának mondható.
Az ünnep szentleckéjében azt olvassuk, hogy „amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, alávetette magát a mózesi törvénynek, hogy felszabadítson minket a törvény szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük”. Miről beszél ez, ha nem Isten végtelen alázatáról? Isten azt akarta, hogy Fiának legyen anyja. Isten csendesen jelenvalóvá válik egy asszony méhében. Az ember öröktől fogva valahol fent a magasban kereste Istent. És ő leszállt egy asszony méhébe. Ez azért hihető, mert őrültségnek hallszik, azért bizonyos, mert lehetetlennek látszik, éppen azért isteni, mert nem emberektől való. Ez nem más, mint hideg zuhany az emberi gőgnek és bátorítás az alázatnak. Isten leszáll magának az anyagnak a szívébe, mert az anya, a „mater” szó a „materia” szóból ered a kifejezés legnemesebb értelmében, amely konkrétságot, valóságot és mértéket jelöl. Isten, aki egy asszony méhében testté lesz, ugyanaz, aki jelenvalóvá válik a világ anyagának szívében, az Eukarisztiában. Ugyanaz a működés, ugyanaz a stílus. Igaza van Szent Iréneusznak, amikor azt mondja, hogy „aki nem érti Istennek Máriától való születését, nem értheti meg az Eukarisztiát sem”.
Az evangéliumi szakasz a pásztorok jászolnál tett látogatásáról számol be. Ott olvassuk, hogy „elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a gyermekről… Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk”.
Bár újév napja a maga sajátos fáradságaival nemigen alkalmas arra, hogy Máriát kövessük, de ha egy más napon mégiscsak kezünkbe vesszük ezt az elmélkedést, akkor jó lenne nekünk is elgondolkodnunk azon, hogy az Istenanya a kereszt tövében az Istenember akaratából az én és egyházam, sőt népem anyjává is lett. Bármikor és bármiben bizalommal fordulhatok hozzá. Sőt a most kezdődő polgári évet is az ő pártfogásába ajánlhatom és kérhetem, segítsen az alázatos Isten, alázatos, jóra törekvő gyermekévé és az ő igenjét életté váltó kereszténnyé válnom.
Oláh Dénes
(A szerző főesperes-plébános Marosvásárhelyen, az írás megjelent a Vasárnap 2017. január 1-jei számában.)
