Lesz-e bátorságunk ajtót nyitni neki, és szeretet-alabástromedényeink tartalmát rápazarolni?

0
698
Virágvasárnap, 2018 • Fotó: Nagyváradi Egyházmegye/Facebook-oldal

A húsvéti ünnepet megelőző napok eseményei tele vannak feszültségekkel, drámai pillanatokkal, néha felháborítónak tűnő kijelentésekkel. Virágvasárnap Jézus dicsőséges bevonulását ünnepeljük Jeruzsálembe, holott szemei előtt a keresztre feszítés borzalmai lebegnek; nagyszombaton teste a sírban nyugszik, de húsvétkor már a feltámadt Krisztussal találkoznak az asszonyok. Az események olyannyira ismerősek, hogy minden részletük fölött talán nem is időzünk el eleget, esetleg elsiklik figyelmünk egy-egy jelenet fölött.

Jézus utolsó jeruzsálemi tartózkodása idején, két nappal a húsvéti előkészületek előtt Simon házában vendégeskedik Betániában; a B év virágvasárnapi evangéliumi része Márk 14. fejezetében ezt a jelenetet örökíti meg. Márk beszámolója szerint Simon… „leprás” volt (Mk 14,3). Jézus tehát jeruzsálemi tartózkodásakor, földi élete utolsó napjainak egyikét egy leprásnál tölti?! Döbbenetes… ezt ma egy világjárvány akárhányadik hullámában hallani…

Feszültséggel és ellentmondással teli ez a vendégeskedés, mint az egész nagyhét. Valahogy olyan, mint a mi idei húsvétunk is… Kétely és aggódás, valami rejtett, vagy színlelt nyugalom, de valójában mindenki szívében mélységes aggodalom lakozik. Egymás utáni vágyakozás, ugyanakkor távolságtartás, erőltetett közvetlenség, de mégis tisztes tartózkodás egymástól.

Simon házában is ilyen lehetett a hangulat, kicsiny világa betániai otthonában csendes, nyugodt a húsvéti készület idejében. A leprás talán a legmegvetettebb ember volt akkoriban, kiabálnia kellett, ha ember közeledett feléje, nehogy megfertőzzön bárkit is. Sőt még gyógyulása után is sokan kételkedve, elővigyázatosságból inkább távolságtartóan viszonyultak hozzá… Micsoda párhuzam fedezhető fel a Jézus korabeli fertőzés és a mai világjárvány között…

Simon évekig karanténban volt, a város falain kívül lakhatott csak, távol mindenkitől, szeretteitől, idegenektől egyaránt. Jézus ismerősként érkezett Simon házába, igaz még mindig csak úgy titokban. Simon még mindig bőrén viseli a lepra mély sebhelyeit, talán visszataszító a látvány is, talán sajog is időjárás-változás esetén. Csodás gyógyulása és a karanténból való kiszabadulása után most mégis boldog szerény otthonában; sok vagyona nincs, de legalább van tető a feje fölött, asztala az étkezéshez, és néhány ember – korábbi leprája ellenére – meglátogatja. Jézus pedig… ismerve a fertőzés lehetőségét, de ismerve Simon lelki békétlenségét, aggodalmát, szorongását az emberek kételyei és távolságtartása miatt, mégis (!) ennek a Simonnak a házában lel kis nyugalomra Jeruzsálem utcaemberének ide-oda hajló dicsőítése vagy éppenséggel szitkozódása közepette.

Mintha még nem lenne eléggé feszült a hangulat, mikor talán végre kicsit megnyugodhat az asztaltársaság, Simon házának ajtaja kinyílik. Egy idegen, névtelen asszony lép be rajta, feltöri a kezében tartogatott alabástromedényt, és annak drága nárduszolaj-tartalmát Jézus fejére önti. Néma csend, megdöbbenés, félelem, újból felzaklatott érzéshullámok öntik el az amúgy is nyugtalan szíveket.

És megint az ellentmondásokkal teli feszültség: félelem, meglepetésszerű riadalom, de mégis ünnep, pazarló, túláradó szeretet. Jézus egy leprás házában tartózkodik többedmagával, idegen asszony drága illatszert önt fejére minden járványügyi előírást megszegve ezzel. Mégis ez az illat mintha tompítaná a pattanásig feszült hangulatot, mintha ez az egész házat körbelebegő illatáradat a túlcsorduló szeretet jelképe lenne. A szeretet illata betölti, kitölti a két méter távolságot az emberek között – vagy legyen ez a távolság akárhány méter, és legyen akármilyen feszült a hangulat.

Ez a túlcsorduló szeretet-illat kiárad a leprás Simon házának ajtaján és ablakán Betánia és Jeruzsálem utcáin végig, a tér és idő korlátain túl talán egészen hozzánk is elér. Simon karantén-otthonát ez az illat tölti be, amikor Jézus már ismét Jeruzsálem utcáit járja, fején a nárduszolaj illatos kenetével, jelezve elítélőinek és keresztre feszítőinek, hogy az emberi szeretet és együttérzés mégsem halt ki egészen. (Simon pedig az összetört alabástromedény szélén maradt olajjal megkenegeti behegedt sebeit, melynek sajgó emlékei még mindig annyira fájóak. Féltve őrzött terveinket nekünk is néha össze kell törnünk, hogy a bennünk rejlő túlcsorduló szeretetünket szétpazaroljuk környezetünkben.)

A betániai jelenet kevésbe ismert a nagyheti történetekből, még kevésbé talán a leprából kigyógyult Simon személye. Így amikor járványügyi előírások kereszttüze alatt aggodalommal készülünk megünnepelni húsvét ünnepét, védőmaszkokkal és egymástól távolságtartóan, tekintsünk a mellettünk levő üres helyekre a padokban. Jézus mellénk ül az üresen hagyott helyekre. Ez a legnagyobb vigasztalás számunkra ebben a megpróbáltatásokkal teli időben! Sőt, még tovább megy: otthonainkban látogat meg minket – bennünket egészségeseket, megfertőzötteket, vagy éppenséggel már meggyógyultakat. Lesz-e bátorságunk ajtót nyitni neki… és szeretet-alabástromedényeink tartalmát rápazarolni?

Kovács F. Zsolt homíliája – elhangzott a virágvasárnapi főpásztori szentmisén a nagyváradi székesegyházban.