Oly távol, és mégis közel

0
1542
Minden egyes alkalommal megküzdöttem, hogy kamera elé állok…

A plébániánk udvarán együtt imádkoztunk a hívekkel március 18-án a reggeli szentmisén. Másnap már igazán embert próbáló időszak következett. A vallásos életünk a mindennapos „kerékvágásból” kitérve lelki szeretetközösséggé alakult. A Szentlélek leleményes útmutatása érzékeltette, hogy a számomra idegen, élőben közvetített szentmisék, ájtatosságok híveinknek és a más felekezetű keresztényeknek biztos fogódzót nyújtottak.

Az élőben közvetített szentmisék, imádságok mellett a karantén ideje alatt a híveink egy részével üzenetben, telefonbeszélgetésben osztottuk meg egymással gondolatatainkat. Minden alkalommal a nyílt szívű beszélgetéseink végkicsengése a hiányérzet volt, akár kimondtuk, akár elcsukló hangon köszöntünk el egymástól. A híveknek hiányzott a közösségi istenélmény, a szentmise, az együttlét öröme, az együtt imádkozott ájtatosságok, a templom, nekem meg tagadhatatlanul ők.

A vallásos élet gyökereibe hatolt a járvány időszaka. A plébániai élő közvetítésekbe való bekapcsolódás jó lehetőség volt, mégis hiányérzetet hagy maga után az otthoni templomokból követett élő adás. A szentmiséken a hívek bekapcsolódása, a közösségi imaalkalmak találkozói, a korcsoportokat átfogó összejövetelek és a plébániai zsongás kimondhatatlanul hiányoztak. Nagyböjt 4. vasárnapjára a nyilvántartásból kiírtam városunk katolikusainak a családneveit egy lapra, és könnyes szemekkel kiraktam a padokra. Mintha a járvány elején vigaszt kerestem volna ezáltal is. A szentmise kezdetéig még nyugtatott a lelkes munka, de a szentmise kezdetével, amikor a kamerába néztem, szívszorító érzés kerített hatalmába. Főleg azért, mert nem láttam senkit, és még azt sem tudtam, hogy kik azok, akik ténylegesen bekapcsolódnak. Hiányzott a híveink mosolya, tekintete.

A közvetítési lehetőséggel a mai napig sem tudok megbarátkozni. Minden egyes alkalommal megküzdöttem, hogy kamera elé állok…, de a hívekért, hogy saját templomu(n)kból közvetített szentmisén imádkozhassunk együtt, rászántam magam.

A jelenlétet semmi más nem pótolja. A hívek, barátok, ismerősök visszajelzéseit bátorításként éltem meg, hogy Isten igéjét most, így kell közvetítenünk addig, amíg személyesen nem jöhetnek el a szentmisékre, az ájtatosságokra. A hívek részéről sok bátorítást, lelkesítést kaptam. A húsvéti liturgiák zárt ajtók mögötti ünneplése megdöbbentő volt számomra. Úgy éltem meg, hogy híveinkkel közösen olyan látás- és gondolkodásmódot kell létesítenünk, amelyek reménnyel vannak tele és útbaigazítanak az aggodalommal, bizonytalansággal teli élethelyzetben.

A vallásos élet fordulópontja a Jézus Krisztus által alapított közösségben, az egyházban, bennünk történik. A járvány napjaiban imádságainkban merjük magunkat a jó Istenre, a jó Isten gondviselésére bízni, merjünk az ő szeretetéből táplálkozni, élni, megújulni. Oly nagy lehetőség van a kezünkben, a mi Teremtőnk annyira szeret minket, hogy mindent meg akar adni nekünk, ami a lelkünk javára válik. Mégis sokszor milyen nehezen tudjuk magunkat a jó Istenre bízni.

Egy koronavírusos hívőnk temetése után főpásztorunk, Kovács Gergely érsek atya váratlanul felhívott, jó volt megélni azt, hogy a jó pásztornak gondja van övéire. Nemcsak hogy jólesett, hanem bátorítást, lelkesítést kaptam. E telefonbeszélgetés után fogalmazódott meg bennem, hogy merjek nyitottabb lenni a hívek felé, a fizikai bezártság ellenére is. Így indult el például az is, hogy a napi déli Úrangyala imádkozásokba több mint hatvan család is bekapcsolódott. Naponta újabb videófelvételeket tettünk közzé más-más családokkal.

A virágzó fák, az élvezetes madárcsicsergés, a tündöklő napfény által új fénybe öltöztetett világ is a megújulást, az élet lendületét érzékeltetik. Vallásos életünk is új lendületet kell kapjon! Az emberekkel való beszélgetések, szentgyónások meghittebbek. A családi otthonokban a még több közös imádság, a közvetített szentmisékbe való bekapcsolódás, a lelki szentáldozás erősítette a családokat. Mégis idegen körülmények közt ünnepeltük a feledhetetlen szentmiséket, a szent háromnapot. A nem várt élethelyzetben a liturgikus ünneplések hívek nélkül hiányosak voltak. A megszokott szokatlan lett!

Az eddigi elképzelhetetlen valóra vált. Többen elmondták, hogy még most is nagy a kísértés, és még néhány család megküzd azért, hogy személyesen a templomudvarban bemutatott szentmisén valóságosan bekapcsolódjon az ünneplés közösségi lehetőségébe. Ne szokjunk bele a közvetített liturgiákba, ne kényelmesedjünk el, nézzünk szembe hatásaival, következményeivel.

Napjainkban a megállás, az elővigyázatosság magával hozza az eredményes továbblépést. A bezártságból, a kényelmes élő közvetítésből ki kell lépnünk az élhető, lelket felemelő, vallásos liturgiáink közös ünneplésébe! Reményteli szívvel vártam, hogy közösségben élhessük meg hitünket. Érezzük meg most így pünkösd után, hogy a mi húsvéti hitünknek szárnya van! Mihamarabb fel kell ismernünk vallásos életünkben a Szentlélek eljövetelének a lendületét, a pulzusát. Adja Isten, hogy így legyen!

Főcze Imre, P. Bonaventura OFM, dévai plébános