EVANGÉLIUM
Abban az időben:
Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.
Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.«
A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«”
Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.
Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,1-8)
Sokunk számára ismerős a róka és a savanyú szőlő története. A róka éhes, a szőlő kívánatos. Odamegy a szőlőtőkéhez, viszont a fürtök olyan magasan vannak, hogy minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul: nem jut hozzá az áhított gyümölcshöz. Haragjában, csalódottságában elkezdi ócsárolni a szőlőt: nem is kell már neki, mert még nem érett, savanyú.
A mese sokunkról szól. Vágyakkal tele emberek vagyunk, akaratunk állandóan a lehetőségeink határait feszegeti. Be nem teljesült életet élünk. Ha nem érjük el, amit célként tűztünk magunk elé, frusztráltak, idegesek, zsörtölődő, megkövesedett lelkű emberek leszünk. Irigység és harag, cinizmus és rosszindulat lesz úrrá a lelkünkön. Akaratunkat nyírbáljuk, a jó célra vetítjük ki rossz szájízünket. Savanyú lesz a szőlő, ellenséggé válnak embertársaink körülöttünk, feladjuk a harcot, mert – úgy vigasztaljuk magunkat – mi igazából nem is vágytunk arra, amit korábban célul tűztünk ki. A megkapom/nem kapom meg játékában veszítünk. Ha lehetne, lelkünk legrejtettebb zugaiból is kitépnénk a vágyainkat.
Jézus példabeszéde az özvegyasszonyról és az igazságtalan bíróról egy másik utat mutat. A példabeszéd vége megtévesztő. Ott azt olvassuk, hogy az özvegyasszony rátartisága miatt a bíró végül igazságot szolgáltat neki. Viszont Jézus maga más címet ad a történetnek: ő arról beszél, hogy sosem szabad abbahagyni az imát. Ennyi a példabeszéd lényege.
Az imába merülő ember elvárásokkal ejti ki a szavakat. Isten meghallgat. Isten jön és igazságot tesz. Isten beteljesíti a vágyaimat, Isten mindenhatóvá tesz engem is. Sokszor azonban nem így történik. Isten úgy viselkedik, mintha ő lenne az igazságtalan bíró. Nem hallgat meg. Ilyenkor két lehetőség van előttünk: haragosan hátat fordítani Istennek vagy folytatni az imát. Jézus ez utóbbit tanácsolja.
Az ima célja (ha van neki ilyesmi) nem az, hogy mágikusan elérjük azt, amit önerőből nem tudunk megvalósítani. Az ima kisegít a nehéz helyzetekből – mert nem engedi lankadni a vágyainkat. Tisztítja bennünk az akarat irányát, tisztítja bennünk létezésünk mozgását. Az ima Isten elé visz bennünket, akivel szemben a vágyaink nem alakulhatnak át frusztrációvá. Aki előtt megálljt parancsolhatunk a haragnak és az erőszaknak.
Az ima nem eltékozolt idő. Az imában a vágyaink uralják az időt. Amikor sokan azzal hárítják el az imát, hogy nincs idejük a pörgő világban ezzel foglalkozni, csupán annyit mondanak: nincs idejük vágyakozni. Nekik cselekedni kell. Nincs idejük szembenézni őszinte, legmélyebb vágyaikkal, mert talán már nem is hisznek bennük. Az ima átadja helyét a félelemnek. Istenhez vezető híd helyett valami irracionális érzés kerít hatalmába, amelynek nincs a túloldalon szilárd pontja. A jövendőtől való félelem vakvágányra vezet.
Istennel való kapcsolatunk azonban vágyakozás. Soha meg nem szűnő törekvés, hogy hasonlók legyünk ahhoz, aki saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap október 20-i számában.
