2017. október 24.

Ávilai Szent Teréz

Ávilában született 1515. március 28-án. Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született. Apja Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Beatriz de Ahumada volt.

Teréz kolostorba vonulása egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy „embereket megvidámítson, és nevetésre indítson”, mindhalálig megőrizte.

Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent – ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig „nagy áron”. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt. Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és saját kezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék.

 

Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része.

Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, mintaapácával vonultak vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.

Végleges megtérése után, belső élete gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: „Úgy támolygok, mint egy részeg.” Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.

Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie. Teréz mindenekelőtt „igen hűséges akart lenni a rendi regulához”, mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az ávilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Ávilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.

Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített.

Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását.

Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok – köztük egy húszéves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért –, egy könnyűvérű madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: „Ezek az indók sokban vannak nekem” – mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső életére.

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait – főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán – szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.

A „szegény, bűnbánó apáca”, ez a beteges, gyenge nő haláláig – az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között – tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét.

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Ávilában október 4-ről 5-re virradóan halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.

Forrás: http://www.katolikus.hu/szentek/1015.html

 

Dátum

2017. október 15., vasárnap - 2018. október 15., hétfő

Idő

All of the day
Kategóriák

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here