Az gondolom, teljesen világos mindannyiunk számára, hogy a farsangnak a vallási hagyományokhoz nem sok köze van. Ha nagyon törekszünk keresztény (szöveg)környezetbe helyezni, akkor annyit mondhatunk róla: a vízkereszt és hamvazószerda közé eső időszak neve ez. S bár vallási, hitéleti szempontból nem hangsúlyos ez az időszak (mármint maga a farsang, nem az idejére eső jeles napok), mégis megkerülhetetlenül része volt az emberek életének. Mezőgazdasági szempontból a „holt időre” esik, ekkor „csak” a kender, len, gyapjú feldolgozására fektettek hangsúlyt, vagyis ekkor volt ideje a fonóknak, az ismerkedéseknek, a házasságkötéseknek. A farsangi alakoskodásoknak kiterjedt hagyománya van Erdélyben is. Akár belátjuk, akár nem – s tán szakavatott folkloristák nem köveznek meg, ha felületesen ennyit mondok –, a farsangnak leginkább termékenységvarázsló tulajdonsága lehetett egykor. A tél eltemetése (amely némiképp sikamlós jelenetekből épül föl, de a termékennyé válásra utal), a csúnya, riasztó maszkokkal, hangos zajokkal való végleges elijesztése még több (ámde egyre kevesebb) helyen fordul elő. A tavasz pedig mi másról is szól, mint az élet erőteljes igenléséről…
A kedves olvasónak biztosan feltűnt, hogy múlt időben beszélek a farsangi szokások kapcsán. A népi vallásosság (én kívülállóként és szigorúan szakmaiatlan szempontból ennek részeként tartom számon a farsangi hagyománykört) ugyanis megkopott. Amikor farsangi buliba megyünk, akkor vagy kész jelmezt veszünk föl, vagy magunk rakunk össze valamit, ami jópofa, ötletes. Alakoskodunk, más bőrébe bújunk kicsit. Azt még érezzük, hogy itt és most történhet jószerével bármi, lehetek én pap pár órára, esetleg apáca, medve vagy bohóc. Az a régi vonás viszont már nincs meg (sajnos vagy szerencsére, ezt döntse el ki-ki), hogy történhet bármi, mert fordított világ van, ki lehet mondani elhallgatott, titkos gondolatokat, meg lehet tenni egyébként tilos dolgokat. A tél eltemetése, a termékeny időszakra való előkészülés viszont már nem része életünknek, farsangi hangulatunknak. Talán ha ellátogatunk Torockóra vagy más, a farsangtemetéséről híres településre, akkor még valamit megérzünk ebből a fontos mozzanatból. Nem bajként rovom föl ezt, hiszem a természet és az élet rendje, hogy alakul a világ, módosul a szempontunk, ahogy életünkre, annak terére, tagoltságára, az időre és a társadalomra tekintünk. Nem farsangkor házasodunk, mert már nem fontos, hogy tavasszal-nyáron még munkaképes legyen az ifjú asszony. Nem temetjük a telet, mert ipari és szolgáltató társadalomban élünk, (szinte) mindegy, milyen az időjárás. Kicsit alakoskodunk, vicceskedünk, aztán jön a nagyböjt, majd a húsvét, az igazi öröm ünnepe. De nem kellene elfelednünk a farsang mélységes üzenetét sem, amely az ember profán, ámde a természettel szoros kapcsolatban lévő fizikai részének lüktetését visszhangozza. Amint a léleknek szüksége van hitre, a feltámadó, megújuló kegyelemre, ugyanúgy a testnek is szüksége van a megfeszített munka után lazításra, önfeledtségre, lazább munkás, szórakozással egybekötött időszakra, hogy a (képletes vagy valóságos) tavaszának előkészítse a talajt, s tudjon ereje teljében munkához látni. Ebben segíthet a farsangunkkal való barátkozás.
Megjelent a Vasárnap február 26-ai számában.
Dénes Gabriella
