Lelkes és izguló diákok, valamint kísérőtanáraik érkeztek április 17-én, pénteken a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumba, ahol kezdetét vette a három napon át tartó magyar nyelvű VIII. Országos Római Katolikus Hittanolimpia. A csíkszeredai intézményben több mint kétszáz diák és tanár gyűlt össze Erdély minden részéből, hogy összemérjék tudásukat, kapcsolatokat építsenek a találkozások során, és megújult erővel térjenek haza. Ferenczi Attila vallástanár, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium igazgatója osztja meg gondolatait a hittanolimpiáról.
A vallás tantárgyversenyhez fűződő szorosabb kapcsolatom legalább húszéves. Rendszeresen vettem részt mint felkészítő-, kísérő- és javítótanár, még igazgatóként is. Az évek során többféle szemléletváltási, kísérleti próbálkozás is volt a diákok korrekt versenyeztetését illetően, több-kevesebb sikerrel. Az első 10-15 évben gyakran okozott lelkiismereti dilemmát bennem, hogy méltányos-e versenyhelyzetbe hozni gyerekeket hitbéli és erkölcsi tudásukat mérlegelve, s azt jegybéli minősítéssel bélyegezni. Itt főleg azokra az évekre gondolok, amikor még egyházmegyei, majd főegyházmegyei szintű hittanversenyként, később hittan olimpia néven volt meghirdetve, de a fejlődése során (talán két évig tartó) torzuláshoz vezetett; ugyanis a kiváló helyezéseket elérő diákok továbbjuthattak az oktatási minisztérium által elismert és támogatott országos szakaszra, csakhogy az ökumenikus formában lett elképzelve, ami anomáliás helyzeteket teremtett. Például frusztrálta a protestáns felekezetű javító tanárokat, amikor értékelni kellett a katolikus diáknak az utolsó vacsora témaköréből készült kisesszéjét, aki kifejtette az eucharisztiát. Ehhez hasonló helyzetekben joggal merült fel a kérdés: melyik felekezetű diáknak értékesebb a dolgozata, azaz a hite?
Meggyőződésem, hogy nemcsak bennem, hanem a többi vallástanárban is akkor kezdett valamelyest normalizálódni a versennyel kapcsolatos érzelmi viszonyulás meg a szakmai hozzáállás, amikor az oktatási minisztérium a magyar nyelvű Országos Római Katolikus Hittanolimpia néven felvette azt a versenynaptárába. Ezáltal nemcsak a verseny, hanem maga a vallásoktatás teljesen egyenértékűvé vált a többi tantárggyal, és így, tantárgyjellegénél fogva már nemcsak méltányos, hanem jogos is a diákok specifikus tárgyi tudását megversenyeztetni.
De mit tudtak, illetve mit tudnak a diákok? Nyilvánvaló, hogy a mai diák a húsz évvel korábbi diákhoz képest kevesebb tárgyi tudással is nyugodtan versenyezhet. Hogy miért mondom? Annak idején a felkészüléshez (tárgyi tudáshoz) eléggé tág témakörök voltak megadva, konkrét szentírási részek megjelölése nélkül. Ez annyit jelentett, hogy a kisesszé vezérgondolataként ismeretlen szentírási idézet is szerepelhetett a tételben anélkül, hogy meg lettek volna adva elvárásoknak megfelelő szempontok (olykor a tanár számára is komoly fejtörést okozott). Ehhez hasonlóan a felkészítő- és javítótanárok között nézeteltérésekhez vezettek a kvíz feladatok fogalommagyarázatai, ugyanis nem volt egy leszögezett standard szövegminta, amit minden tanár alapul vehetett volna. Javítókulcs hiányában relativizált volt a diák teljesítménye a javítótanár szubjektív elvárásával szemben. Minden elismerésem a régebbi idők diákjainak!
Természetesen nem akarom kisebbíteni a mai kor diákjainak képességét, mert húsz év óta sok minden megváltozott. Előtérbe került a kompetenciaalapú tanítás, a digitalizáció, az információszerzés tág horizontja. A mai diák ugyanolyan kíváncsi, nyitott az újra, mint régen. De kérdem, a konkrétan meghatározott minimumon felül még meddig lesz képes hozni a többletet: a kreativitást, eredetiséget az esszéjében? Félelem van bennem, hogy elhisszük, kevesebb befektetett munkával elérhetjük ugyanazt, amit elmélyült tárgyi tudással értek el a régebbi generációk. Volt már olyan tapasztalatom, hogy a tantárgyversenyre való felkészülés során az egyik tanuló mesterséges intelligenciával íratta meg az általam felhagyott esszét. Megdöbbentő, hogy ez számára teljesen természetesnek tűnt. Ez további kérdéseket vet fel bennem: lesz-e még értelme a tárgyi tanulásba vetett erőfeszítésnek? Milyen tudásnak lesz hatalma? Lesz-e mai értelemben vett vallásverseny húsz év múlva?
Mindezektől eltekintve a versenyek mindig fontos találkozási pontok voltak. Olyan idő- és térbeli keretek, ahol a diákok között nem a versengés volt a fő tét, hanem egymás elfogadása, ismeretségek, barátságok köttetése. A tanárokat pedig a viták, a gondok, a szemléletváltási kísérletek nem eltávolították egymástól, hanem ellenkezőleg: együvé kovácsolta őket a közös munka, a magvetés (olykor haszontalannak tűnő) tapasztalata. Ma már illúziók nélkül készítem versenyre a gyerekeket, s annak örülök, hogy vannak, akik még szívesen szívják magukba a tárgyi tudást is.
Ferenczi Attila
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/17-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd).
