Lelkes és izguló diákok, valamint kísérőtanáraik érkeztek április 17-én, pénteken a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumba, ahol kezdetét vette a három napon át tartó magyar nyelvű VIII. Országos Római Katolikus Hittanolimpia. Bálint Johanna, a Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum 12. osztályos diákja, díjazott versenyző idézi fel az elmúlt nyolc évet, amióta részt vett a megmérettetésen.
„Ahol Isten vezeti az embert, oda ő maga is megadja az erőt az úthoz” – Szent Ágoston gondolata ez, amely számomra egyre inkább valósággá vált az évek során, ahogy végigjártam egy különleges, nyolc éven át tartó utat.
Van valami különös a vasárnapok csendjében. A templom harangja, a padsorok ismerős illata, a közösen mondott imák ritmusa. Mindez olyan biztos pont, amelyhez újra és újra visszatér az ember. Számomra ez a csendes, mégis erőt adó világ nemcsak a templomban, hanem egy különleges megmérettetésben is életre kelt: a magyar nyelvű Országos Római Katolikus Hittanolimpián.
Az első alkalommal, amikor ötödik osztályosként elindultam, még inkább a kíváncsiság vezetett. Új élmény volt, egy kis izgalom, egy lehetőség arra, hogy kipróbáljam magam. Akkor még nem tudtam, hogy ez a döntés nyolc éven át elkísér majd. Attól az évtől kezdve minden alkalommal részt vettem a versenyen – kivéve azt a két évet, amikor a Covid-járvány miatt ez lehetetlenné vált.
Az évek során sokféle tapasztalat formált. Voltak sikerek, amelyek szárnyakat adtak, és voltak csendesebb évek, amikor nem sikerült díjat szereznem. Mégis, soha nem merült fel bennem, hogy talán jövőre nem indulok. Mert a hittanolimpia számomra több volt, mint verseny: találkozás volt a hitemmel, önmagammal és egy közösséggel, amely minden évben visszavárt. Mindig jutott idő közös élményekre is: kirándulásokra, fürdőzésre, amelyek oldották a feszültséget és közelebb hoztak egymáshoz. Egy-egy koncert vagy múzeum felfedezése különleges színt adott ezeknek a napoknak. Meglátogattunk templomokat is, ahol csendben elmélyülhettünk, és más szemmel nézhettünk vissza a történtekre. Megismerhettük a helyi érdekességeket, nevezetességeket. Így azok a napok nemcsak szellemi, hanem közösségi és lelki utazássá is váltak számomra.
Ezek az évek megtanítottak kitartani, hinni és újrakezdeni. Megtanítottak arra, hogy az eredmények fontosak, de az út, amely odáig vezet, még fontosabb. És talán éppen ezért vált igazán különlegessé az idei alkalom, mert rájöttem, hogy számomra ez a fajta találkozás véget ér, de nem üres tarisznyával tekinthetek ki, hanem sok-sok kinccsel feltöltődve.
Idén Csíkszereda volt kijelölve az esemény megrendezésére. A verseny napján érezhető volt – mint mindig – az izgalom, ugyanakkor valami nyugodt bizonyosság is eltöltött. A feladatok komoly felkészülést igényeltek: nemcsak a tananyag ismeretét, hanem annak mélyebb átgondolását is. Ahogy haladtam a kérdésekkel, egyre inkább azt éreztem, hogy nem csak az adott pillanat számít, hanem az elmúlt évek minden tapasztalata ott van mögöttem.
A csíkszeredai napok sem csak a versenyről szóltak. A közös beszélgetések, a nevetések, az új ismeretségek mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez az alkalom több legyen egy egyszerű megmérettetésnél. Jó volt megtapasztalni, hogy bár különböző helyekről érkeztünk, mégis ugyanaz a hit és érdeklődés köt össze bennünket.
Ez az év méltó lezárása lett ennek a nyolcéves útnak. Az utolsó versenyemen kiválóra értékelték a dolgozatom, és első helyezést értem el. Ez az eredmény mindannak a gyümölcse lett, amit az elmúlt években tanultam és átéltem.
Egy Márai Sándor-gondolat jut eszembe, amikor nosztalgiával tekintek vissza: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek… Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban… Igen, az utaknak értelmük van…”
Ma már úgy tekintek vissza erre az útra, mint egy lelki zarándoklatra. Egy útra, amely nem volt mindig könnyű, de mindig értelmet adott a lépéseknek. És ahogyan a vasárnapok csendje újra és újra feltölt, úgy hiszem, hogy ezek az élmények is elkísérnek majd tovább, csendesen, de biztosan, egész életemben.
És ha egyszer majd új utakra hív az élet, szeretném, ha ezek az élmények csendes kapaszkodóként kísérnének tovább, emlékeztetve arra, hogy minden kezdet és minden cél mögött ott áll a Gondviselés. Hálával tekintek vissza erre a nyolc évre és bizalommal előre, arra, amit még készít számomra az Isten.
Bálint Johanna
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/17-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (Összeállította: Szász István Szilárd).
