A temesvári egyházmegye elődje, a csanádi püspökség megalapításának 1000 éves jubileumára való lelki felkészülés jegyében április 13–16. között egyházmegyés papok, teológus hallgatók, a püspökség alkalmazottai és plébániai munkatársak csoportja olaszországi zarándoklaton vett részt a temesvári püspökség szervezésében, Pál József Csaba megyés püspök vezetésével.
A zarándokok Temesvárról indultak Velencébe és Muránó szigetére, Szent Gellért, a csanádi egyházmegye első püspöke és vértanúja szülőhelyére, majd Páduán keresztül eljutottak Loppianóba, a Fokoláre Mozgalom városkájába, keresve a történelmi gyökerek és a ma élő hit kapcsolatát.
A zarándoklat élményeiről és lelki tapasztalatairól Pál József Csaba megyés püspököt kérdezte az egyházmegye sajtóirodája.
Püspök úr, milyen csoporttal indultak útnak Temesvárról?
Harminckilencen voltunk: több pap az egyházmegye különböző plébániájáról, négy teológushallgató, egy állandó diakónus a feleségével, a püspökség munkatársai, hitoktatók és plébániai munkatársak.
Egy nap utazás után az első állomás Velence és Muránó volt. Hogyan telt ez a látogatás?
Felkerestük a Santa Maria e Donato-bazilikát, ahol Szent Gellért ereklyéit őrzik, és szentmisét mutattunk be. Mély élmény volt látni a szarkofágot, amelyben a szent ereklyéinek nagy része található, és elgondolkodni azon az óriási áldozaton, amelyet hozott: elhagyta a virágzó, keresztény Velencét, és Isten akaratát követve egy számára ismeretlen, pogány vidéken hirdeti az evangéliumot és lesz később egyházmegyénk első püspöke. Fontos volt számunkra, hogy visszatérjünk kereszténységünk és egyházmegyénk gyökereihez, és így jobban megértsük Szent Gellértet. Különösen megérintett, amikor a kis hajóval elindultunk a vízen Muránó szigete felé – és az ember belegondol, hogy Szent Gellért számára ez a vízi út természetes volt, ahogy az is, hogy körülötte mindenki keresztény, virágzik a hit… Innen indult el a Szentföld felé, majd végül egy olyan helyre érkezett, amelyet nem ő választott, ahol azonban Isten akaratát teljesítve valami nagyon szépet hozott létre. Muránón jobban megértettük, mit jelenthetett számára elhagyni ezt a helyet, és alkalmazkodni Isten akaratához.
Az Ad limina látogatásunkkor Ferenc pápát megkérdeztük a gyökerekről és a hagyományról. A szentatya azt válaszolta: egy fa nem létezhet gyökerek nélkül. A gyökerek fontosak, de a fa nem nézi őket állandóan; általuk szívja fel a táplálékot, hogy gyümölcsöt hozzon. Számomra nagyon szép volt, hogy amikor a nap végén megosztottuk egymással muránói élményeinket, élő gyümölcsöket láttam: mindannyian tanultunk valamit Szent Gellérttől – a kitartását, a lelkesedését, a bátorságát a szenvedések közepette. Ezután találkoztunk Francesco Moraglia velencei pátriárkával, aki nagy szeretettel fogadott bennünket. Kiemelte, hogy az Egyház a szentek példája által újul meg. Nekünk újra Krisztusra kell tekintenünk, mert az az Egyház, amely nem képes megújulni, nem tud jövőt építeni. Segítségével és egy önkéntes idegenvezetővel a Szent Márk-bazilikát is megtekinthettük, ami a rengeteg turista miatt nem volt egyszerű. A pátriárka elmondta: Velencét évente közel 30 millió turista keresi fel.
A következő állomás Pádua volt. Milyen élményeket szereztek ott?
A Szent Antal-bazilikában leginkább a nép imája, hite és ragaszkodása érintett meg. Nem spekulatív, filozófiailag felépített hit volt ez, hanem belülről fakadó – és ez engem is magával ragadott. Hosszú ideig álltam Szent Antal sírjánál, imádságba mélyedve. Nem terveztem előre, csak megálltam, és nem tudtam továbbmenni, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
Szent Antal mindössze harminchat évet élt, ebből talán tízet Páduában – és mégis, ma szinte csak miatta ismerik a várost. Az emberek talán azért ragaszkodnak hozzá ennyire, mert ott élt egy szent, aki életét Istennek adta. Egyik szeminaristánk meg is jegyezte, milyen nagy kegyelem, hogy egyetlen nap alatt négy szentet kerestünk fel: Szent Gellértet, Szent Donátot (a szent Doanát templomban van Szent Gellért szarkofágja), Szent Márkot és Szent Antalt.
A zarándoklat utolsó állomása Loppiano volt, a Fokoláre Mozgalom városkája. Ott kikkel találkoztak?
Loppiano a mozgalom első és legnagyobb városkája. A világon huszonhárom ilyen „kisváros” létezik, de ez a legelső és legerősebb. Találkoztunk a mozgalom tagjainak képviselőivel. A Gen Verde együttes tagjai nagy szeretettel fogadtak, énekeltek nekünk, tanúságot tettek életükről, hitükről, az egységről. A Sophia Egyetem egyik képviselője bemutatta az intézmény szellemiségét és munkáját. Családok is érkeztek, akik saját életükről és a családközpont jelentőségéről beszéltek. Papok és egy szeminarista is megosztották tapasztalataikat. A Maria Theotokos templomban szentmisét mutattunk be a helyi közösséggel. Gyönyörű volt megélni ezt az egységet: ők is énekeltek, mi is énekeltünk, és az egyetemes könyörgésbe minket is belefoglaltak.
Megkérdeztem az egyik Gen Verde tagot, mit tesznek, ha feszültség, nézeteltérés támad közöttük. Azt válaszolta: először a lelkem mélyére kell mennem és Isten segítségével ott kell rendet teremtenem, hogy újra úgy tudjam szeretni a másikat, hogy életemet is kész legyek adni érte. Aztán következik, hogy bocsánatot kérek és újra kezdünk. A hazafelé vezető úton három élmény maradt a legerősebben a szívünkben: Szent Gellért élete és hitének forrása, továbbá, hogy mintegy elkísérhettük őt Muránótól Csanádig; a páduai hit tanúsága és Loppiano élő közössége, a hit mai gyümölcsei. Ezen a zarándoklaton nem a fáradtságot éreztük elsősorban, hanem azt az örömet, hogy megerősödtünk hitünkben és reményünkben.
