Napjainkban feltehetően már nagyon kevesen emlékeznek egy mind egyháztörténeti, mind Erdély magyar vonatkozású történelme szempontjából fontos, nemzeti nyelvű oktatását meghatározóan befolyásoló eseményére: 1925-ben, száz éve alakult a romániai piarista provincia.
Az 1918-ban véget ért első világháború után, annak lezárását rögzítő, a történelmi Magyarország felosztását előirányzó, 1920. június 4-én életbe lépett a győztes antanthatalmak békeszerződésnek nevezett diktátuma – a versailles-i Nagy-Trianon palotában írták alá –, amely jelentősen megcsonkította Magyarország területét és lakosságát.
Ennek következtében Erdélyben csak hat férfi szerzetesrend közössége folytathatta áldásos szolgálatát. A kegyes tanítórend (a piaristák) az ifjúság valláserkölcsös és tudományos képzését, nevelését a Romániához csatolt területen négy rendházában – Kolozsvár, Máramarossziget, Nagykároly, Temesvár – biztosította.
Mivel a diktátum elszakította ezeket a magyar rendtartománytól, előbb 1921-ben annak viceprovinciájává, majd a római Apostoli Szentszék dekrétuma jóváhagyásával 100 esztendeje, 1925-ben önálló romániai rendtartománnyá szerveződtek. A négy említett rendház nyolc oktatási intézményt tartott fenn: Kolozsváron főgimnáziumot és a Kalazantinum Hittudományi és Tanárképző Intézetet a piarista papnövendékek számára; Máramarosszigeten főgimnáziumot és rendi novíciátust; Nagykárolyban főgimnáziumot, fiú és leány elemi iskolát; míg Temesváron főgimnáziumot és konviktust.
Az erdélyi magyar egyházak önvédelmi célből alakított testülete, a Felekezetközi Tanács 1921. július 22-én hozott határozata alapján Patay József egyháztörténész, hittan–történelem szakos tanár kollégájával és rendtársával, a tudós Biró Vencellel közösen – mindketten Kolozsváron tanítottak – megírta az Egyetemes történet a középiskolák 6–7. osztálya részére című tankönyvet. Victor Motogna egyetemi tanár kifogásokat megfogalmazó hivatalos bírálata következtében az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsa 1922. szeptember 22-én felkérte a szerzőket, hogy dolgozzák át a kifogásolt részeket, különös tekintettel a román nép eredetének bemutatására és a Világháború című fejezetre. Ezt a gazdag kultúrával rendelkező történelem szakos piarista paptanár, Denderle József végezte el. A tankönyv 1940-ig volt használatban és hozzájárult a magyar iskolák diákjai történelemszemléletének és ismeretanyagának bővüléséhez.
1925-ben az említett kényszerítő történelmi okok miatt önállósult romániai piarista provincia Temesváron ülésező első káptalanja Patay Józsefet választotta a rendtartomány főnökévé. Ő meggyőződéssel vallotta: „aki az Erdély területét borító kulturális fövenyt vizsgálgatja, a fövenyben a kegyes tanítórend lábnyomaival lépten-nyomon találkozik.”
Amint Biró Vencel Az erdélyi rendházak a román uralom éveiben című tanulmányában ismertette: „az érintkezés megtagadása, helyi intézkedések szükségessége, az állami követelmény, a rendi utánpótlás kérdése mind az életlehetőség keresése mellett szóltak. A rend e házakkal összekötött templomokban, iskolákban és konviktusokban századokra visszamenőleg erősített vallásos meggyőződést, tudományt terjesztett és nevelt jellemes ifjakat. Most is úgy érezte, hogy az új vallási és nemzetiségi környezetben vallása és magyarsága iránt kettőzött kötelezettséggel tartozik.
Az államfordulatot követő első éveket a fennmaradás-keresés, berendezkedés-próbálgatás, új tanügyi és kormányzati rendszerhez való alkalmazkodás, iskola-elvesztés, változatos és sokszor izgalmas eseményei töltik ki. A háborgó tavon hányódás érzése lett úrrá a lelkeken. De a piaristák munkakörükben maradtak és abban szívósan és eredményesen kitartottak.”
Ebben a helyzetben semmiképpen nem volt tehát indokolt például, hogy a román állam egyoldalú intézkedésével a rendet az iskolákból kitegye. Eljárása azzal a politikai elgondolással függött össze, hogy a román határszéleket kultúrzónáknak minősítette és az ezen övezet mentén talált magyar iskolákat rendszeresen megszűntette vagy azokat román iskolákká alakította át.
Ennek a politikának két rendi iskola esett áldozatul. A nagykárolyi iskola elvételével azonban a rendtagok további működése nem szűnt meg, csak kisebb térre korlátozódott. Ugyanis a gróf Károlyi család alapítványából megmaradt a plébániatemplom, ezzel együtt a város katolikus híveinek gondozása, a katolikus tanulóifjúság hitoktatása, valamint a vallásos egyesületek vezetése.
A piaristák által felépített, 1909-ben elkészült és 1912-ben felszentelt temesvári új iskola és a rendház, valamint a kettőt összekötő templom is a rend tulajdonát képezte. Ez a tanintézmény mindig a piarista rend egyik legnépesebb iskolája volt. Hasonlóképpen a rendházban elhelyezett konviktus is nagy keresettségnek örvendett. Azonban a megváltozott helyzetben a létszám rohamosan apadt, az állam tanügyi vezetőiben megfogalmazódott sajátos elv következtében tért hódított ugyanis az a felfogás, hogy a szerzetesek minden országban az állam nyelvén működnek, tehát itt is románul tanítsanak. Ez az elmélet helytálló olyan országban, ahol a szerzetes tanárok az államalkotó nemzetből kerülnek ki, de nem vonatkoztatható az erdélyi és bánsági területre, ahol a katolikusok kisebbségi nemzetekhez tartoznak. A román közoktatási minisztérium olyan rendeletet adott ki, hogy a szerzetesek és szerzetesnők által vezetett iskolák az 1923–1924-es tanévben az első osztályban csak az állam nyelvén kezdhetik meg a tanítást. A következő osztályokban a román nyelvű tanítást fokozatosan fogják bevezetni. A rendelet megengedte, hogy a vallástant és az anyanyelvet a kisebbségi tanulók anyanyelvén adják elő.
Számos, a helyzetet megvilágosítani igyekvő megbeszélés, tárgyalás következtében ez az előírás a gyakorlatban úgy módosult, hogy a szerzetesek által vezetett iskolák tanítási nyelvének megállapításában a tulajdonjog lett irányadó. Vagyis olyan szerzetesi iskolákban, amelyekben az egyházközség vagy a püspökség a tulajdonos, ott megmaradt a magyar tanítási nyelv. Ennek következtében a temesvári iskola mint rendi tulajdon a román tanítási nyelv bevezetésére kényszerült. Azonban a piaristák ismételten megpróbálták a magyar tanítási nyelv jóváhagyatását úgy, hogy a temesvári püspökséggel együttműködve magyar és német tagozat létesítésével próbálkoztak. Ez a sok utánajárás és az állami hatósággal történt számtalan tanácskozás után sem járt sikerrel.
A rendtagok azonban ilyen körülmények között sem hagyták cserben az iskolát, abban a tudatban, hogy így is a magyarságot tudják szolgálni, megtartva a tanulókat nemzettudatukban. Például a vallástanítást segítő Mária kongregáció működési nyelve szintén magyar maradt.
Majd a római Apostoli Szentszék és a román állam (királyság) közötti, 1927-ben megkötött konkordátum kimondta ugyan, hogy az iskolák tannyelvét a fenntartó hatóság állapítja meg, de ugyanakkor annak függeléke azt is tartalmazta, hogy a megállapodásnak visszaható ereje nincsen. Azaz, ahol a román tanítási nyelvet az állam rendeletére előzőleg már bevezették, az már nem változtatható meg. Ez sajnos vonatkozott a temesvári iskolára is.
Ami a zágoni Mikes Kelemenről elnevezett kolozsvári piarista főgimnáziumot illeti, mivel az az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdona volt, annak tannyelve a magyar maradt, a román nemzeti tantárgyak tanításának kivételével. Az iskola tanulóinak vallásos lelki életét jelentő templom és a nevelőintézet szintén a rend gondozásában maradt.
Mind egyháztörténeti, mind rendtörténeti szempontból nagy fontosságú volt, hogy az 1922–1923-as tanévben Kolozsváron megalakult a rend teológiai intézete, a Kalazantinum. A teológusok ugyanakkor beíratkoztak a kolozsvári román egyetem hallgatói közé is, hogy ott tanári oklevelet szerezzenek.
Tehát a négy piarista rendházból, azaz Temesváron az iskolából és konviktusból; Nagykárolyban a plébániából; Kolozsváron a rendtagok által ellátott iskolából és internátusból (a Báthory–Apor szeminárium, más néven Szent József Fiúnevelő) és Máramarosszigeten az újoncnevelőből, valamint a rendházakhoz tartozó vagy a rend által ellátott templomokból tevődött össze a romániai rendtartomány.
Végezetül hangsúlyozom, hogy a romániai piarista rendtartomány jelentősége főleg hivatásának odaadó gyakorlásában mutatkozott meg: az ifjúság vallásos-erkölcsi oktatásában és nevelésében, amivel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyarságnak. Ennek jövőjét célozta az is, hogy a rend már a megalapítás első éveiben gondoskodott az utánpótlás lehetőségeiről. Mivel a magyar provinciából csak eleinte helyezhettek át rendtagokat, Both Ferenc történész, irodalomtörténész, a Romániában kialakított új erdélyi rendtartomány vezetője az Apostoli Szentszék engedélyével az 1922–1923-as tanévre megnyitotta az újoncnevelőt. Ezek helyéül az egészséges levegőjű máramarosszigeti rendházat szemelte ki, amelyet így eredményesen felhasználtak. A szép és tágas kerttel rendelkező és kellő nagyságú rendház 1935-ig szolgálta a noviciusok (rendi növendékek) nevelését. Attól fogva az intézmény a jobb anyagiakkal rendelkező nagykárolyi rendházba került át. Évről évre többen jelentkeztek a középiskola felsőbb osztályait végzett diákok soraiból. A növendékekre mind a középiskolában, mind az egyetemen egyaránt nehéz feladat várt. Egyrészt az állam nyelvét kellett minél előbb és minél tökéletesebben elsajátítaniuk, tanulmányaikat románul folytatniuk, másrészt pedig az átmeneti tantervek, az új szellemű rendszerek nehezedtek rájuk.
Jelenleg a romániai provincia államosított iskolaépületeiben Kolozsváron a Báthory István Elméleti Líceum; Máramarosszigeten a Dragoș Vodă román tannyelvű líceum; Nagykárolyban a Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceum, míg Temesváron a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum működik.
A 100 éve alakult romániai piarista rendtartomány viszonylag kicsinek tűnhetett, hiszen a négy rendház közösségében a rendi növendékekkel együtt csaknem 60 tag élt, azonban mind létszámban, mind a működési lehetőségek maximális kihasználásában is számos külföldi provinciát felülmúlt.
Fodor György piarista konfráter
