Tizenhárom éve július közepén jöttem a Vasárnaphoz helyettesíteni, épp akkor, amikor most elköszönök majd tőle. Ez alatt a tizenhárom év alatt, ha kevés is, de akadt mégis lapzárta, amikor összeszorult a gyomrom és gombóc volt a torkomban. Az egyik ilyen alkalom volt, amikor a mindig türelmes Fábián Róbert kollégámnál eljött a pont, hogy beadja a felmondását. Fájt, hogy ment, és hagyták menni, mert kezdőként Bodó Márta mellett ő volt a mentorom, az állandó kollégám, vele dolgoztam együtt a legtöbbet, összekötött a sok lapszám, amit ketten készítettünk, amikor együtt izgultunk – én még kezdőként –, hogy minden rendben van-e. A következő ilyen alkalom volt, amikor a szülési szabadságom után első alkalommal dolgoztam teljesen egyedül az üres, csendes szerkesztőségben. Addig a lapzárta a pezsgést jelentette a rengeteg munka mellett hétfőnként. Majd követte és felül is írta az, amikor néhai kolleganőnk, barátunk, Anikó nekrológját javítottam…
Most ismét érzékenyebb szemekkel nézem a billentyűzetet, mert pár napja szóltak: ideje elköszönnöm az Olvasóktól. Nem szoktuk ezt nagybetűvel írni, most mégis megteszem, mert mindenkire gondolok, külön-külön, aki hétről hétre követett, olvasott minket. Az olvasók mellett a szerzők is eszembe jutottak, akikkel ennyi év alatt tartottam a kapcsolatot. Volt, akivel hétről hétre, volt, akivel egy-, avagy többhavonta, van, akihez arcot is tudok kötni. Sokuktól jött a két írás mellé egy-egy kedves mondat, érdeklődés is. Tőlük kicsit nehéz elköszönni a szívemhez nőttek az évek során, akárcsak maga a lap. Kezdetben a gyerek- és ifi oldal, majd később az életmód, egészségsarok, a lelkiségi forrás, és a többi rovat, amit szerkesztettem.
Nem mindig látszott, hogy milyen munka mögött vagyok ott, hisz sosem az volt a fontos, ott legyen a nevem és az arcom, akkor sem, ha az egyre modernebb világunkban látszani kell és hangos kell lenni. Részben ezért sem vállaltam el néhány éve a felelős szerkesztői kinevezést. Az olvasó úgy sem láthatja, hogy éjfélkor még anyagot szerkesztek, reggel már a gép előtt ülök, s lehet, csak este állok fel a székről egy-egy hosszabb nap után. Este 8 órakor is ugyanolyan lelkesen keresem a tévedéseket, elírásokat, mint reggel, sőt, a kollégáim tudják, még lelkesebben.
Az olvasók (és nem csak) nem tudhatják, hány óra munka van egy anyagban, összeállításban, cikkben, ahol még talán a nevünk sincs ott, hányszor javítottuk, szépítettük, olvastuk át. De én épp ezt szeretem, szerettem a munkámban. Szépet alkotni, kibontakozni úgy, hogy nem rajtam van a hangsúly. Sokkal inkább a kérdésen: ha én kellene elmondjam, miért érdemes megvenni az adott lapszámot, mit mondanék róla?
Szíve-lelkem a Vasárnap, mondtam 2011-ben egy interjúban, s most is ezzel köszönök el a kedves Olvasóktól, ez azóta sem változott.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026. június 21-ei lapszámában.
