Néha olyan dolgok történnek velünk, amelyekről egykor azt gondoljuk, soha nem fogják éppen a mi életünk részét képezni. Ilyen eseményben volt részem az elmúlt időszakban, mely sokkal több volt egy egyszerű történésnél.
Körülbelül nyolc évvel ezelőtt egy sebész azt javasolta nekem, műttessem ki az epehólyagomat, hisz a kövek és lerakódások – ha nem is azonnal – ámde később komoly problémákat okozhatnak. Sohasem hanyagoltam az egészségemet, akár egy fogszuvasodás vagy egyéb panaszok beálltakor azonnal intézkedtem, az epegondok esetében azonban nem éreztem indíttatást semmiféle beavatkozást illetően. Teltek-múltak az évek, különösebb egészségügyi gondjaim nem voltak ebben az időszakban, csupán egy-egy mégcsak igazi epekrízisnek sem csúfolható enyhe fájdalommal egybekötött kényelmetlenség ütötte fel a fejét néhanapján.
Történt aztán, hogy Jasmine lányunk születésnapi buliját megelőző éjjel olyan erősségű fájdalom vett erőt rajtam, hogy azt sem tudtam, hova legyek: fel-alá járkáltam a lakásban, azon hüledezvén, hogy az erős fájdalomcsillapító sem teszi meg a máskor jól bevált hatását. Amikor azt mondjuk, nincs időnk az Úrra, olyankor megtörténik, hogy éppen éjjel „van időnk” Rá, amikor különböző okokból ébren vagyunk, s abszolút semmi kifogásunk sincs a Vele való beszélgetésre. Az én esetemben sem történt ez másképp, s közben a Jóisten – mintegy felkészítőként, felvezetőként – azt a forgatókönyvet játszotta le az elmémben, miszerint reggel szépen bemegyek a sürgősségire, s mialatt zajlik az ünnepség, addig engem megműtenek. „Micsoda?! Hogy, hogy … engem megműtsenek? Soha!!” Ezt kiabáltam volna régebben, de valahogy most a borzadalmi szintem sokkalta alacsonyabb volt, mint amire magam is számítottam.
Természetesen a bulit lefújtuk – kellemes meglepetésemre Jasmine ezt sokkal érettebben fogdta, mint ahogy azt egy tizenötéves kisasszonytól egyáltalán elvárni lehet – s kedvesemmel bementünk a sürgősségi osztályra, ahol közölték velem mindazt, amire a Jóisten az álmomban (és nem csak!) már felkészített. Nem az iszonyat, nem a kétségbeesés, nem a reményvesztettség vett erőt rajtam, hanem emberileg megmagyarázhatatlan módon a megnyugvás, a bizalom: a hit.
Teltek-múltak az órák, én pedig nyugodtan fogadtam a kivizsgálásokat, a kezeléseket, végül pedig a hírt, hogy innen ugyan ma nincs hazamenetel, ebből bizony műtét lesz. Emberi gyarló fejemmel annyit kérdeztem csak, hogy „de muszáj?”, mire a válasz az volt, hogy „örüljön neki, hogy idáig is túlélte az epéje ezen állapotát, s nem jött elő epeúti elzáródás, perforáció, jobb esetben sárgaság… megpróbáljuk laparoszkóposan kezelésbe venni – amire a gyulladást nézve igen kicsi az esély –, ha pedig nem sikerül, akkor pedig vágással.”
Nos, ismét volt időm gondolkodni, főleg azután, hogy megtudtam, nem aznap műtenek – erre is kitérek majd, kiemelvén a Jóisten végtelen szeretetét –, hanem egy későbbi időpontban, valószínűleg két napon belül. Rögtön eszembe jutott, hogy ez a kellemetlen eset előfordulhatott volna Međugorjéban, akár a Križevacon – hiszen erőkifejtéskor az epém úgymond kínlódott, olyankor mindig rosszullétet véltem megélni –, ahol sokkal nehezebb lett volna azonnali orvosi ellátásban részesülni, ott ilyenféle gondról azonban szó sem volt, szilárd meggyőződésem szerint a Szűzanya gondoskodó szeretetének ajándékaként. Aztán belegondoltam, mintegy korholtam magam, miért nem vetettem alá magam ezen műtétnek akár nyolc évvel ezelőtt, amikor mondjuk meg is lett volna a választási lehetőségem, hogy pontosabban mikor történjen, ki végezze stb. Kórházi ágyamon meg is kaptam a választ: nyolc vagy akár öt évvel ezelőtt nem volt lelki erőm – nyilván az ember sose érzi magát ilyesmire „felkészülve” – egy ilyen jellegű beavatkozásra, s itt elsősorban a lelki vonatkozásra gondolok… Világéletemben halálfélelem kerített hatalmába, valahányszor csak orvosi beavatkozásokra, műtétekre gondoltam. Ennek is a végére jártam, s megállapítottam, hogy azért éreztem így, mert életem ezen pontjáig nem tudtam… nem mertem magam teljes mértékben a Jóistennek számunkra oly sokszor érthetetlen, mégis oly tökéletes tervére hagyatkozni, bármennyire is hittem, hogy mindeddig azt tettem. Tudtam, hogy innentől kezdve nincs emberi kontroll, nincs irányítás, nincs alkudozás, hanem csakis és kizárólag a Jóisten gondviselésére való hagyatkozás.
Hitemnek mindezen hosszú évtizedeken átívelő érlelődése, valamint a Jóisten szeretettől átitatott imádságos közössége meghozta gyümölcsét: sikerült teljes szívemből az Úrra bíznom életemet, bizonyos lévén afelől, hogy Nála jobban senki sem tudja, mire van szükségem, s mit, hogyan és melyik pillanatban kell intézni. Az is az Ő szerető gondviselésének műve, hogy éppen a műtét előtti héten szereztem tudomást egy olyan rendellenességemről, amelyet az altatás szempontjából volt életbevágóan fontos az altatóorvossal közölni.
Drága jó keresztanyám a műtétet megelőző éjjel megálmodta, hogy be fog következni, holott szinte sohasem emlékszik az álmaira: úgy festett ez az álom, hogy a műtőasztalon fekszem, s az orvosok kezét szeráfok szárnyai borítják be, mintegy annak biztosítékaként, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik majd velem és körülöttem – ezt természetesen csak utólag mesélte el nekem. Amint a történet elején említettem, a műtét nem a beutalás napján történt, merthogy az allergia elleni gyógyszeres kezelésemből kifolyólag nem tudtak letesztelni az altató-, ill. különböző gyógyszerekre, hanem éppen a nagyobbik lányom születésének napján. S mivelhogy minden Isten tökéletes tervének része, ezalatt a pár nap alatt csökkent a gyulladás, így sikerült elkerülni a nyitott műtétet.
A mai kor egyik káros hatása engem is utolért, ugyanis szeretek mindent pontosan elvégezni, rendben hagyni, s néha elsuhannak mellettem azok a pillanatok, amelyekből meríthetnék, mintegy siettetni próbálom az Úr tervét, hadd hozza már kicsit előbbre, „haladjunk”, s mindenre jusson idő… Az ember legtöbbször fájdalmában, félelmében, magányában fakad sírva, én pedig már a műtét utáni pár órában tettem ezt: mint említettem, valamennyi negatív érzés szertefoszlott, s úgy éreztem, a szívem szétreped a Jóisten megtartó kegyelme iránt érzett hálától. Alig tudtam a zokogást abbahagyni, de végül sikerült, nehogy kárt tegyek magamban a műtétet követő közvetlen időszakban. Ebben a rohanó világban az idő megállt, teltek ugyan az órák és a napok, de én úgy éreztem, hogy a megváltó Istenemmel vagyok, Aki leállította számomra az időt, hogy pihenhessek, felépülhessek, átértékelhessek mindent. Ilyen érzésem utoljára gyerekkoromban volt, amikor felhőtlenül, önfeledten jásztadoztam, nem érezvén az idő nyomását, megvolt az úgymond „mindenre van idő” felszabadító érzése.
Vannak élethelyzetek, amikor a szavak elakadnak, és a világ színei elhalványulnak a megpróbáltatások súlya alatt. Mégis, épp ezekben a mélységekben tapasztaltam meg a hit igazi csodáját. Köszönöm mindenkinek azt a mérhetetlen szeretetet, amit az egyéni felajánlásokon, a névtelenül elmondott fohászokon és a közösségi imákon keresztül öntött rám. Amikor a saját hitem megingott volna, a ti imáitok tartottak meg. Éreztem a közösség valóságos, hordozó erejét: tudtam, hogy nem vagyok egyedül a keresztemmel, mert Krisztus ott áll mellettem – és a ti kezeiteken keresztül ölel át. Mindvégig velem volt az Úr, megtapasztalván azt, hogy csakis a Golgota után vár ránk a Tábor-hegyi ragyogás. „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,34–40)
Mennyei Atyám, gondviselő Istenem! Hálás szívvel állok Eléd, hogy köszönetet mondjak végtelen szeretetedért és jóságodért. Köszönöm, hogy jelen voltál a műtőben, hogy Te irányítottad az orvosok, az ápolók és a gyógyító stáb kezét, és sikeresen átsegítettél ezen a nehéz próbatételen. Uram, köszönöm a Te megtartó, gondviselő jelenlétedet: mikor félelem és bizonytalanság vett körül, a Te békességed őrizte meg a szívemet. Megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, mert Te mindig mellettem állsz, és karjaidban hordozol. Béke és öröm urakodott rajtam, megtapasztalván szeretteim gyógyító jelenlétét, s érezvén hittestvéreim imáinak hatását, hálásan megköszönve mindenkinek, aki gondolt rám, imáiban hordozott, s minden igazán lényeges szempontból velem volt, s kitartott mellettem, nemcsak a magasztos, ünnepi pillanatokban, hanem azokban is, amelyekben lehetősége adatott önzetlenül adni mindazon ajándékokból, amelyekkel a Jóisten elhalmozta őt.
Különösen hálás vagyok családtagjaimért, a hitközösségért és a barátokért, akik hűségesen imádkoztak értem és látogattak engem. Köszönöm, hogy meghallgattad közbenjáró imáikat, és megmutattad a közösségi ima erejét. Köszönöm a szobatársamat, az őrangyalhoz hasonlítható jóságos nagyapát, aki egyszerű jelenlétével és megnyugtató figyelmével szebbé és elviselhetőbbé tette ottlétemet. Áldd meg mindazokat, akik szívükön viselték a sorsomat, és akik szeretettel hordoztak engem a terheikben! Kérlek, kísérd végig a felépülésemet is. Adj teljes testi-lelki gyógyulást, türelmet az előttem álló napokhoz, és új erőt a mindennapokhoz. Segíts, hogy a megmentett életemet mindig a Te dicsőségedre és embertársaim szolgálatára élhessem. Ámen.
Csákay Zoltán
