† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Mt 20,1-16a
Isten országáról beszél Jézus a hallgatóságának a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében. Az evangéliumi részletet hallgatva, azt olvasva rájövünk arra, hogy Isten országának logikája nagyon is eltér a miénktől, ahol legtöbb esetben az érdemek cserekereskedelme folyik. Isten mintha nem szűken mérne, mintha nem az érdemek határoznák meg, hogy az országában ki és hol foglal helyet, hanem csakis az ő saját jóságának bősége. Igen aktuális számunkra ez a példabeszéd, hiszen könnyen úrrá lehet rajtunk az érdemszerző, már-már követelőző, a „nekünk ez is jár” gondolkodás. Ehelyett az Úr arra hív bennünket, amit Thomas Merton így fogalmazott meg: „a misztikus élet egyik legnagyobb paradoxonja ez: az ember nem tud behatolni önmaga legmélyebb középpontjába, és nem tud ezen a középponton keresztül átlépni Istenbe, amíg nem tud teljesen kilépni önmagából, kiüresíteni önmagát, és az önzetlen szeretet tisztaságában odaadni magát másoknak. A misztikus élet egyik legveszedelmesebb öncsalása az, ha úgy próbáljuk megtalálni Istent, hogy elsáncoljuk magunkat a saját lelkünkbe, összeszorított foggal és erős akarattal kizárunk minden külső valóságot, elvágjuk magunkat a világtól és a többi embertől azzal, hogy bezárkózunk saját lelkivilágunkba, és magunkra csukjuk az ajtót, mint valami teknősbéka. A szemlélődő élet végső tökéletessége nem különálló egyéniségek paradicsoma, ahol mindenki a maga külön bejáratú istenlátomását nézegeti: hanem a szeretet tengere, amely keresztüláramlik az összes választottak, az angyalok és a szentek testén és lelkén. Szemlélődésük tökéletlen lenne, ha nem osztanák meg másokkal vagy csak keveseknek juttatnának belőle, s kizárnák azokat, akiknek gyöngébb az érzékük a szemlélődésre és az örömre, és minél inkább egyek vagyunk Istennel, annál szorosabban egyesülünk egymással.”
Mindannyian a krisztusi közösségre kaptuk a meghívást, ahol egyek vagyunk Krisztusban, hiszen küldetésünk az ő személyéhez kapcsolódik. A tanítványság gondolata különösen is aktuális számunkra kétezer év távlatából, hiszen Krisztus ügyét csakis együtt, egységben tudjuk szolgálni. Ellenben a széthúzás, a megoszlás, a megosztottság, a versengés és az irigykedés mételyét határozottan távol kell tartanunk magunktól, mert különben zsigereiben mérgezi meg küldetésünket és közösségeinket. Szépen fogalmaz XIV. Leó pápa: „egy olyan korban, amelyet túl gyakran jellemez a megosztottság és a csípős retorika, nagy szükség van a harmónia prófétáira, akik hidakat akarnak építeni… Legyetek a harmónia prófétái a megosztottság korában!”
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 38. számában.
