Vannak helyzetek, amikor a szó embere sem tud megszólalni. Nehéz egy értelmetlennek látszó halált feldolgozni, nincs mivel vigasztalni egy gyermekét elvesztő anyát, egy háborús övezetben élő embercsoport szenvedését, ártatlanul meghurcoltak igazságért sóvárgását tehetetlenül nézni.
Úgy tűnik, egyre több ilyen esettel szembesülünk, egyre több az indulat, szándékos bántás, egyre ritkábban és egyre kevesebben tudnak árnyalatokban gondolkodni, konfliktusnövelés helyett kívül és magukban békét, kiengesztelődést keresni és találni. Sérelmeket dédelgetünk, bosszút forralunk hónapokon, éveken át. Elrontjuk magunkban, magunk körül az isteni harmóniát, vélt igazunk várából nem hallgatjuk meg a másik szempontjait, harcolunk sebkötözés nélkül. Hatalmat fitogtatunk, bár minden hatalom forrása egy, és semmi nem a miénk, vagyon, pozíció egy pillanat alatt kártyavárként dől, eloszlik a végső megmérettetésen, mint a buborék.
Bár naponta szembesülünk az emberi cselekedetek fájdalmas következményeivel, egy zaklatás nyomán öngyilkosságig elkeseredő fiatalokkal, a környezeti stressz megbetegítő erejével, nem javítunk, nem javulunk. A magunk haragját mindig indokoltnak és jogosnak tartjuk, dédelgetjük addig, míg az beláthatatlan következményeket robbant ki. És még akkor se hátrálunk. Nem hagyunk teret se embernek, se Istennek. Majd csodálkozunk, hogy rossz, élhetetlen világban élünk és egy idő után elfogy a levegő is.
Ilyen világvégi gondok és gondolatok közt is Isten irgalmas szeretetét próbáltam, próbáltuk közvetíteni a kedves olvasóknak, akiknek kitartását, figyelmességét nem egy visszajelzésből, olykor kiszállásokon személyesen is sokszor tapasztaltam és hálás szívvel köszönöm. Egy ideje a nyugdíjkorhatár közeledtével töprengtem, hogyan búcsúzom majd, s milyen lesz azután, erőm s érdeklődésem még jócskán van, reméltem, az évek során szerzett tapasztalatokat, ismereteket, a korral szerzett bölcsességet még sokáig kamatoztathatom. Másképp történt.
Kezdőként a legjobb világi, szakmai és papi, teológusi nagyságoktól tanultam a tájékoztatás, az egyházi kommunikáció rejtelmeit. Amit tanultam, mindig igyekeztem továbbadni, megosztani. Ezért még fájdalmasabb, hogy egy teljes, tapasztalatban, tudásban a feladathoz felnövekedett csapat búcsúzik. Négyen egyszerre. Mert a Verbum egyesület már nem bír négy képzett szerkesztőt eltartani. A velem együtt távozó három kollegám nevében is köszönöm az olvasók megtisztelő figyelmét, hűségét, szeretetét! Isten áldja önöket, Isten vezesse egyházát itthon és a nagyvilágban!
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2026. 06. 21-ei lapszámában.
