XIV. Leó pápa névelődje, XIII. Leó pápa egyik nagy hatású enciklikája a Rerum Novarum (Az új dolgok/Új ügyeink) kezdetű enciklikája (1891-ből), amely Márton Áron püspök számára is irányadó volt, amikor a társadalmi és gazdasági kérdések megoldásáról gondolkodott, tanított – írja a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum Facebook-oldalán.
A Rerum Novarum szelleme bizonnyal nem az egyetlen szál, amely XIII. Leó pápát, Márton Áron püspököt és XIV. Leó pápát összeköti, és bennünket reménnyel és bizalommal tölt el.
Áron püspök gondolatainak aktualitása újra és újra ámulatba ejt. Olvassák most el alább egyik levelének részletét. A levelet az 1971-es püspöki szinódusról, Rómából küldte Nicolae Mladin nagyszebeni ortodox metropolitának. (A levelet román nyelvből fordította, és a Márton Áron-hagyaték 14. kötetében közreadta: Marton József.)
„XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája, annak idején, valóban forradalmi tett volt. Az enciklika némely szakasza még ma is forradalmi hangú. Voltak férfiak is, akik világosan felismerték, hol van az Egyház helyzete a társadalomban, mely a rohamos fejlődésnek indult iparosodás következtében, új, antagonista társadalmi osztályokra bomlik. A nép várva várta az Egyház támogatását. De a fagyos közömbösség, amivel elsősorban az Egyház vezetői fogadták az enciklikát, megfojtott minden reményt és jó kezdeményezést. Joggal mondhatta XI. Pius pápa, hogy a 19. század nagy botránya a munkásosztály elidegenedése az Egyháztól.
Most sokkal nagyobbak, súlyosabbak és bonyolultabbak az igazságtalanságok dimenziói. Áthatják az emberiség egész életét, szélességében és mélységében. Ezért most sokkal nehezebb az Egyház missziója, és sokkal nagyobb a felelőssége. Ha a politikai tevékenységgel járó felelősség kényes és bonyolult problémák elé állítja már a papot, annál súlyosabb és kényesebb az Egyháznak, mint intézménynek, a helyzete. Az Egyház a világban él, s küldetésének a teljesítéséhez az eszközöket és utakat mindig az adott körülmények között kell megkeresnie. Ebből pedig súlyos nehézségek, és nagy kísértések származnak. Gyakran hangoztatják a vádat, hogy az Egyház, a századok folyamán, pozíciójának és szervezett kiváltságának a megőrzése érdekében, szívesen szövetkezett az uralkodó hatalommal. És ha az egyház, most, a konkrét problémák megoldásában, eltér saját elveitől, melyeket a szinódus meghirdet, elmulasztja az evangélium hirdetésének ezt a legtermékenyebb alkalmát is, mellyel Isten megajándékozta.
Az emberiség nagyobb része elszomorító körülmények között, elhagyottan, reményvesztetten, szegénységben és bizonytalanságban vergődik. Kiábrándultak a homályos és kétértelmű szavakból, eszmékből. A haladásról, a termelésről, a kölcsönös segítségről stb. ismételt hangzatos frázisok süket fülekbe hullnak. Várva várják a hitből élő embert. »Az Egyház jövője, küldetésének a termékenysége, s mindaz, amit a világnak adhat és adnia kell, a mi hitünk, reményünk és szeretetünk erejétől függ.« (H. de Lubac)”
Márton Áron püspök, Róma, 1971. október 22.
