Hálaadásra és imádságos visszapillantásra gyűltünk össze a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban, ahol kilenchetes lelki zarándoklatunk záróalkalmát tartottuk. Ünnepünket a helyi Vártemplom Musica Humana Női Karának tagjai tették különlegessé, akik Kodály Zoltán Magyar miséjét és Léo Delibes Messe bréve című egyházi művét adták elő.
A Szent Antal-kilenced utolsó alkalmán a zenehallgatás jelentette számunkra a szentmise utáni rövid meditációt, amelyre ezúttal is nagy szükségünk volt, különös tekintettel arra, hogy a hétköznapok hangszennyeződései gyakran harsány észrevétlenséggel törnek idegrendszerünk épségére. Akkor döbbenünk rá, mennyire túlstimuláltak bennünket a külvilág ingerei, amikor a hűvös templom mély csöndjének visszhangjában kimerültségünkre ismerünk. Ebből a megfáradt állapotból mindig jó a szent tér nyugalmába érkezni. Itt csak puha hangok érintenek: a papok békés beszéde, a liturgia skandáló imasorai, az orgonajáték dallamíves zsoltárai.
Ehhez adott jelentős többletet a Vártemplom Musica Humana Női Karának pompás koncertje. Remekül kidolgozott orgánumok (szóló: Berecki-Tollas Enikő és Keresztesi Tekla), tiszta hangzás (teljes kórus), érzékeny figyelmességgel kísérő zongorajáték (Szőnyi Márta), életteli előadásmód, pontos egységbe fonódó összhang és látvány – így jellemezhetném röviden a zenei előadást. De többet is mesélnék. Például azt, hogy a kóristák rejtetten lélegeztek. Tetten-érhetetlenül. Egészen úgy, mint akiknek nincs is szükségük levegőre hangszálaik megremegtetéséhez. Észrevehettük továbbá azt is, hogy a művészek nem csupán az ajkukkal, mimikájukkal, testtartásukkal, hanem teljes valójukkal énekeltek. Élték a zenét. Akárcsak a karvezető (Sikó Szidónia), aki érezhető és látható egységben pulzált a zenével, miközben egész lényén átáramló, lágyságukban is határozott gesztusai révén vezényelte ki magából a hullámzó dallamokat, a mindent betöltő harmóniát. Hangzás és látvány – felemelő volt. Angyali. Katarzisélményt nyújtottak. Valóban a jó Isten felé emelték lelkünket. Akár a szentmisék, amelyek a liturgia letisztult látványvilága, a tömjénfüst vonuló illata, a szentostya édes szövete, a lágy hangzások érintése révén egyedi felismerések borzongató szépségében tisztítják meg lelkünket.
De nem csupán a koncert és a szentmise, hanem az abban elhangzó egyetemes könyörgések is közelebb vittek bennünket a jó Istenhez. Kéréseinkben kilenchetes lelki imautunkra emlékeztünk, amelyeket a szentségek mentén jártunk be, kiegészítve a kérő imádságok, a böjt és Páduai Szent Antal életének tanulmányozásával. Jakabos Barnabás SJ egy hosszú kilégzés erejével sóhajtotta újra elénk a szentségekről nyújtott legfontosabb tanításokat: azt, hogy minden szentség alapja a keresztség; a bérmálkozás szentségének tudatos és szabad fölvétele által a jó Isten szeretetének hírnökei, tanításának apostolaivá válunk; hivatásunk megtalálása és megélése, embertársaink javára és a jó Isten dicsőségére fölajánlott munkánk révén az Ő munkatársaivá válhatunk, világi papokká és papnőkké; a teremtés és az élet lényegiségét ízlelhetjük a házasság szentségében, amelybe a jó Istent is folyamatosan behívjuk; betegségeink, szenvedéseink, kísértéseink és választásaink ösztönös és bizakodó fohászaiban állandóan a jó Istent hívjuk, hozzá kötözzük magunkat, és mindebben átélhetjük a vele való egységünket; ha vétkeink révén kiesünk istengyermekségünk örömteli tudatából, a bűnbánat és gyónás szentségében újra visszakérezkedhetünk oda; és végül a fölszentelt papok szolgálata által mindig emlékezhetünk a jó Isten felé vezető utak sokféleségére, és megengedhetjük, hogy lelkipásztoraink visszakísérjenek bennünket az Ő jelenlétébe.
Jakabos Barnabás SJ ilyenszerű kilégzésére belégzéssel válaszoltunk, majd bizalommal adtunk hangot a jó Isten elé tárt kéréseinknek: „Kérünk téged, hallgass meg minket”. Éltük a lelkigyakorlatot, a tanítást, az éneket, és az „ide tartozom” közösségérzetében az egyetlen pillanatba sűrűsödő ünnepet.
Orbán Júlia
