† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni.
Jn 12,20–33
Nagyböjt ötödik vasárnapjával (amelyet feketevasárnapnak is nevezünk) feltartóztathatatlanul elérkeztünk Jézus szenvedéstörténetének kezdetéhez. És ez az a kálvária, amelyben van árulás, megdicsőülés, ítélet, szenvedés, halál, megrendülés és elhagyatottság, amely mégis Isten dicsőségét szolgálja. Jézus a búzaszem példázatával szemlélteti az üdvtörténet e nagy tettét, amely aztán minden Krisztus-követő életprogramjává is kell hogy legyen: az önfeláldozás, az önkiüresítés, az önmagukról való lemondás, tömören – a mag halála. Enélkül nincs valódi keresztény élet, hiteles Krisztus-követés és osztatlan szívvel történő szolgálat. Mert a mag halálával lesz bő termés és az Istennek odaajándékozott élettel lesz megdicsőülés.
Jézusban megmutatkozik, illetve testet ölt az Isten országa vagy a mennyek országa, amely görögül a „basileia tou theou”, és amit inkább „Isten uralmával” lehetne jobban visszaadni, hiszen mi gyakran az „ország” alatt teret és helyet gondolunk, ellenben XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézus című művében azt írja: „Isten országa nem tér vagy hely, hanem létmód, kapcsolat és állapot”. Jézus olyan életegységben van az Atyával, amely egészen betölti és átjárja, ahol egészen megvalósul az önátadás és önajándékozás. A Krisztus-követésünk nem egyszer azért van stagnáló állapotban, azért nem jutunk egyről a kettőre, mert először is nem mondtunk igent a mag halálára: ragaszkodásaink, helytelen önszeretetünk, hamis kincseink és még megannyi bóvli, amely nem segíti az Istennel megélt kapcsolatot, amelyből pedig aztán nem tud krisztusi létmód kiformálódni.
Éppen ezért a Krisztus-követés előszobája vagy sarokköve az önmagunkról való lemondás, mert ezen alapszik a vetés és aratás törvénye. Ehhez pedig szükségszerűen hozzátartozik a fájdalom, a szenvedés, a kínlódás, mert hamis énünk tűzzel és vassal küzd minden ellen, ami létét veszélyezteti. Mégis, ha rá tudunk csodálkozni az önmagunk meghaladásának csodájára, akkor meglátjuk és megtapasztaljuk a Krisztus-követés szépségét. Szent Pál apostol azt írja: „hiszen az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 17,14). Amikor tehát önzetlenek, nagyvonalúak, segítőkészek, szeretettel teliek vagyunk, akkor mindig Isten országát éljük, építjük és hirdetjük, mert talán végső soron ettől lesz életünk örömhír és nem rémhír magunk és mások számára. Jézus bennünket is arra bátorít, hogy a kereszthalál és feltámadás misztériumát életre váltsuk. Meghív, hogy az üdvösségtörténet szereplői és ne csupán szótlan, néma szemlélői legyünk. Ahogy Ferenc pápa mondja: „nézzünk szembe a nehézségekkel, hogy azok is az üdvösség helyeivé váljanak!”
Olasz Béla
